A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Lépésről lépésre a 204nagy ugrás224 után (2. rész)

Schubauer Ferenc
1999. 11. 12. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A múlt héten megjelent írásunkban említettük, hogy a kínai kormány államkötvény-kibocsátásokon keresztül áramoltatja vissza a pénzt a gazdaságba, egyúttal ezzel a módszerrel is csökkentve a külső, nemzetközi pénzpiacokról származó hitel felvételét. A költségvetési deficit nagysága még így is jelentős, és évről évre nő. A sanghaji akadémia társadalomkutató intézetének vezető közgazdász professzorai – Xuejin Zuo, Jiahai Chen, Pan Zheng Yan – egyöntetű véleménye szerint azonban még kezelhető. A működő tőke beáramlása a kilencvenes évek eleje óta számottevő, évi 30-50 milliárd dollár közötti. (Mintegy 370 milliárd dollár áramlott be eddig az országba, s ennek 12-15 százaléka a megvalósult vállalkozások alaptőkéje. A vegyesvállalatok, valamint a kizárólag külföldi tulajdonban lévő cégek száma mára elérte a 320 ezret.) A legnagyobb befektetők a térség országai, elsősorban Japán, valamint Tajvan és Hongkong. Az utóbbi években mintegy 10-15 százalékkal visszaesett a tőkebeáramlás mértéke, de ezt a szakemberek az 1997-es ázsiai gazdasági válság hatásának tudják be.A kínai államnak a gazdasági környezet megteremtéséhez szükséges infrastrukturális beruházásai mértékéről még nagyságrendileg sem tudnak felvilágosítást adni, mivel nemcsak a központi költségvetésből, hanem a közigazgatási egységek, városok, ágazati minisztériumok, beruházási alapok stb. mindegyikétől áramlott, áramlik a pénz a megfelelő, sőt mondjuk ki nyugodtan, a kifejezetten vonzó vállalkozói környezet megteremtéséért. Ráadásul nemcsak a klasszikus állami pénzberuházásokról, pénzeszköz-felhasználásokról van szó, hanem a külföldi tőke bevonásáról is. (Sanghajban például a kormányzat ötven évre bérbe adja az építkezésekre szánt területet, és ott már a vállalkozó valósítja meg az infrastrukturális beruházásokat is.) A működő tőke fogadásához, kezeléséhez elengedhetetlen volt a kínai pénzügyi struktúra radikális átalakítása. Új bank- és adórendszer A Kínai Népköztársaság megalakulása óta a People’s Bank of China töltötte be a nemzeti bank szerepét, de ugyanakkor kereskedelmi banki funkciókat is gyakorolt. 1984 óta csak a klasszikus jegybanki feladatokat látja el, de felelős a kereskedelmi bankok működésének szabályozásáért. (A jegybank valutatartaléka 1998-ban 145,1 milliárd dollár volt.) A monetáris politikát egy bizottság alakítja, amely ehhez a bankhoz tartozik. Közösen dolgozzák ki a feladatokat, de figyelembe veszik azokat az ajánlásokat, amelyeket az előző részben már sokat emlegetett tervezési bizottság tesz. Végső soron ehhez igazítják a monetáris politikát. A többszintű bankrendszer kialakulásával, a beruházások megélénkülésével megpezsdült a pénzpiac élete. Jelenleg is az a jellemző, hogy inkább vállalatoknak adnak kölcsönt. Az egyéni kölcsönök – legalábbis a privatizációnál – nem számottevők. Mivel a bankok hiteleztek az állami vállalatoknak, a kormány szorgalmazta, hogy az eladósodott cégekbe a hitel fejében tulajdonosként szálljanak be. (Lásd: magyar bankkonszolidáció!) A kínai közgazdászok most izgatottan várják a fejleményeket. A jüan még nem konvertibilis, de mint a tervezési bizottságban elmondták, nem akarják siettetni a folyamatot. Az ázsiai pénzügyi válság is erre figyelmeztette őket. Csak a pénzügyi rendszer teljes kiépülése és a piacgazdaság stabilizálódása és megerősödése után kívánnak foglalkozni a konvertibilitással. A bankszektor átalakulásával egy időben a tőzsdepiac is fejlődésnek indult. A sanghaji és a shenzheni tőzsdén mintegy 900 kínai cég papírjai forognak, amelyekből 50-et külföldi tőzsdéken is jegyeznek. (A tőzsdék éves forgalma eléri a 20 milliárd dollárt.) Információink szerint jövőre újabb 200 cég részvényeit fogják a tőzsdei szekciókban jegyezni.) A piacgazdaság kialakulásához vezető út fontos állomásaként 1994-re létrejött az adórendszer struktúrája. Bevezették az állami (központi) és helyi adókat, amelyek bevételei megoszlanak a kormány és a helyi önkormányzatok között. Ugyancsak bevezették a társasági adót és az egyéni jövedelemadót. (1998-ban az adókból származó állami bevétel meghaladta a 110 milliárd dollárt.) A kormányzat arra ösztönzi az állami vállalatokat, hogy adózás utáni nyereségüket újabb fejlesztésekbe, új beruházásokba fektessék. Erről szabadon dönthetnek, kivéve, ha az új beruházás vagy vegyesvállalat stratégiai jellegű iparágban jönne létre. Ugyanis ekkor állami engedélyek szükségesek, beleértve a tervezési bizottság ajánlását is. A beruházás jellege határozza meg, hogy milyen támogatásban, ösztönzésben részesülnek a cégek. A Kínán kívüli beruházások, cégalapítások esetén – Kína eddig a világ 160 országában több mint 5600 cégben közel 7 milliárd dollár tőkét fektetett be – előnyben részesülnek azok, amelyek a legfontosabb és legszükségesebb importáruk beszerzését, illetve a kínai exportot segítik elő. (A kínai export dinamizmusára jellemző, hogy már a világranglista kilencedik helyén áll. 1998-ban közel 44 milliárd dollár volt a kereskedelmi többlet, 324 milliárd dolláros összforgalom mellett.) Munkanélküliség Nincs konkrét nemzeti terv a privatizálásra, de az 1997-ben megtartott XV. kongresszus határozata szerint nincs elvi akadálya a privatizációnak. A valóságban jelentkező akadályok gyakorlatiak és helyi jellegűek. Az állami tulajdonú vállalatok átalakítása során már 1993–94-ben akadtak olyanok, amelyek kollektív tulajdonban voltak. Elsősorban szövetkezeti, illetve dolgozói tulajdonlásról volt szó. Az említett pártrendezvény után az állami tulajdonú vállalatok körében lezajlott egy nagy magánosítási hullám, amely elsősorban a kis tőkéjű és eladósodott cégeket érintette. Ez a folyamat mára lezártnak tekinthető – mondták a sanghaji kutatóintézet közgazdász professzorai. (Ezzel ellentétben a tervezési bizottságnál azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a privatizáció csak tavaly kezdődött, és az is csak kollektív tulajdonba vételt jelent. Vagyis nincs privatizációs kérdés. Túl nagy hányadát képezték ugyanis az állami tulajdonú vállalatok az egész gazdaságnak, és ez nem kedvezett maradéktalanul a fejlődésnek. Ezért átszervezik az állami vállalatokat, főleg a sikertelen, eladósodott cégeket, és különböző gazdasági társaságokat hoznak létre. Nemcsak állami és magántulajdont különböztetnek meg, hanem kollektív tulajdont is, ami lényegében magántulajdon, de sokak kezében van. Az átalakult vállalatok nagy része ilyen.) Az 1997-es privatizáció legfőbb tapasztalata – a közgazdászok szerint – az volt, hogy az új tulajdonosok első dolga a cégek racionalizálása volt, ami nagy tömegeket érintő elbocsátásokkal járt. Ezáltal a különböző szintű kormányzatoknak kell megfizetniük a privatizáció árát (a munkájukat vesztők ellátása miatt). A további privatizáció során az állam sokkal körültekintőbben és óvatosabban kíván eljárni, mint a 97-es induláskor, főként azért, mert most már a nagyvállalatok várnak átalakításra és kollektív tulajdonba vételre. Kormányforrásokból származó adatok szerint a regisztrált munkanélküliek aránya az aktív lakosság három százaléka. De ez csak a regisztrált munkanélküliekre vonatkozik, a különböző iskolákból kikerülő, elhelyezkedni nem tudó embereket jelenti. Ám ez a statisztika nem foglalja magába a munkahelyüket elvesztőket. Róluk korábbi munkahelyük gondoskodik, az ad számukra megélhetési támogatást. Ők körülbelül 10 százaléknyian lehetnek, de a kutatók szerint minden második talál magának alkalmi munkát. Vagyis 10-5+3=8 százaléknyi a munkanélküliségi ráta Kínában. (Ez durván 60 millió embert jelent.) Természetesen nagyon nagy a szórás és aránytalanság a különböző tartományok, övezetek között. A különleges övezetekben sokkal alacsonyabb a munkanélküliség, mint az ország más területein. A munkanélküliségnek nemcsak a privatizáció, hanem az állami vállalatok rossz gazdasági helyzete, ellehetetlenülése is kiváltó oka. Van csődtörvény, de annak végrehajtása során figyelembe veszik a reformok, a fejlődés és a stabilitás összefüggéseit. Ha sok vállalkozás megy csődbe, akkor rengeteg lesz a munkanélküli, ami veszélyezteti a kínai társadalom stabilitását. A rosszul gazdálkodó vállalatokkal szemben ezért hatalmas a tolerancia. Megpróbálják őket minden eszközzel – szerkezetátalakítással, más vállalkozásba való beolvasztással – megmenteni a végleges bezárástól. Csak az elkerülhetetlen esetekben élnek a csődtörvénnyel. A munkanélküliség kezelésére foglalkoztatási központokat hoztak létre. Amikor a korábbi munkahely már nem tudja tovább támogatni volt dolgozóit, ezek a központok veszik át megélhetésük finanszírozását. Ez lényegében segélyt jelent, de fizetik a biztosításukat, átképzésüket, és természetesen munkát próbálnak szerezni nekik. A foglalkoztatási központok költségvetését a központi szociális büdzsé, valamint üzleti vállalkozások, helyi kormányzati alapok állják. Foglalkoztatási kérdésként is felfogható a szigorú kínai családtervezési politika. Az egy család egy gyermek elvet főleg városon tartják be következetesen. Itt a második gyermek után 30 ezer jüan büntetést kell fizetni. (Az átlagkereset 800-1000 jüan – 24-30 ezer forint –, de ágazatonként és övezetenként nagy a szórás. A létminimum 150 jüan – 4500 forint.) Vidéken, a mezőgazdasági övezetekben két gyermeket engedélyez a törvény. A rigurózus szabályozásnak praktikus gazdasági indoka van. Mint mondják, a korlátozás nélkül Kínának ma 300-340 millióval több lakosa lenne, akik megennék az ország jövőjét. Jövőkép A sanghaji közgazdászok szerint három terület jelenthet potenciális veszélyforrást a kínai gazdaság fejlődésére: 1. Az állami tulajdonú vállalati rendszer további átalakítása. (A még állami tulajdonban lévő vállalatoknak közel fele veszteséges.) 2. A bankszektor helyzete és további reformja. (Az eddigi rossz vállalati hitelkihelyezések kérdésköre és a magánvállalatok, magánszemélyek előbb-utóbb elkezdődő finanszírozásának veszélyei.) 3. A foglalkoztatás és a szociális biztonság kérdése. Reményeiket a reformfolyamatok további következetes véghezvitelére és a külföldi beruházások folytatódására alapozzák. A tőkebeáramlás lehetőségét – az eddigi indokokon kívül – két tényezővel magyarázzák. Az egyik a hatalmas – és részben kielégítetlen – belső piac. A másik a WTO-tagsághoz kapcsolódó várakozások. Mindkettővel akadnak azonban gondok is. Belső piaci probléma, hogy Kínában a kereslet és a kínálat nem kiegyenlített. Régebben az ipar és a mezőgazdaság megoldotta az alapvető közellátási funkciókat, tehát mindenkinek volt mit ennie és volt mit magára vennie. A GDP 1998-ban ezermilliárd dollár volt, ami egy főre vetítve ugyan csak 800 dollár, de az életszínvonal folyamatosan emelkedik. Ezzel együtt azonban a minőség kérdése is egyre inkább előtérbe kerül. Jobb ételt, ruhát, lakást szeretne mindenki. Főleg a különleges övezetek közelében élőkre vagy az ott dolgozókra jellemző ez, mert nekik van összehasonlítási alapjuk és vásárlóerejük. A kínálat azonban sok tekintetben még a régi szemléletet tükrözi, és ebből származnak a problémák. Ugyanakkor a kínai állampolgárok megtakarításai jelentősek (egy kínai történésznő megjegyzése szerint nem lehet tudni, hogy az-e a gazdagabb, aki biciklivel jár, vagy az, aki új autóval), de visszafogott a vásárlási kedv. Ehhez járul az egyre nyilvánvalóbban jelentkező túltermelési krízis, elsősorban a színes tévé, a légkondicionáló és a mosógép terén. A lakossági megtakarításokat ezért megpróbálják bevonni a belső piac élénkítését is célzó infrastrukturális beruházások finanszírozásába, hogy ezzel is elősegítsék a szerkezetváltást és a modernizációt. A WTO-tagságot illetően komoly viták folynak az USA és Kína között ez utóbbi felvételéről. A vita tárgya a szolgáltató szféra – főleg a telekommunikációs piac – megnyitása a külföldiek előtt. Kínában sokkal inkább politikai, mintsem gazdasági ellentétnek vélik a megegyezés halogatását. Mindenki szkeptikus a tárgyalások eredményeit illetően, mert már nem akarnak további engedményeket tenni. Fejlődő országnak kijáró jogokat és kötelezettségeket kívánnak maguknak. Egyre biztosabbnak látszik, hogy Kínát 13 évi aspiráció után a hó végi seattle-i csúcs alkalmával sem veszik fel a szervezet tagjai közé. Úgy tűnik, Kínának mindenféle szempontból lépésről lépésre kell haladnia. (Folytatás november 20-án)A fontosabb ipari termékek előállításának növekedési üteme Termék Egység 1952 1978 1998 Kőszén 100 millió tonna 0,66 6,18 12,50 Kőolaj 10 000 tonna 44 10 405 16 100 Elektromos energia 100 millió kWh 73 2566 11 670 Acél 10 000 tonna 135 3178 11 559 Cement 10 000 tonna 286 6524 53 600 Traktor 10 000 – 11,35 6,78 Autó 10 000 – 14,91 163,00 Színes tévé 10 000 – 0,38 3497,00 Műszál 10 000 tonna – 28,46 510,00 Fonál 10 000 tonna 65,6 238,2 542,0 Ruhanemű 100 millió méter 38,3 110,3 241,0 Cukor 10 000 tonna 45 227 826 Kénsav 10 000 tonna 19,00 661,0 2171,0 Műtrágya 10 000 tonna 3,90 869,3 3010,0

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.