Liberális és konzervatív tolerancia

A liberalizmus toleranciát hirdető elve különös ellentmondásban van a magyar liberálisok viselkedésével, amelyet a legtávolabbról sem lehet türelmesnek, azaz toleránsnak nevezni. Szélsőséges, ám csupán őszinteségében szélsőséges, s így messzemenően jellemző megnyilvánulás a Demokratikus Charta hírhedt „jobban gyűlölünk mi benneteket, mint ti minket” megjegyzése a 90-es évek elejéről. Amellett, hogy ennek igazságtartalmához kétség nem fér, Magyarország maradék, nem liberális része döbbenten áll az ilyen és hasonló elszólások előtt, és nem érti, hol van a tolerancia mostanában, mire vonatkozik ténylegesen. Mert valóban: hol lehet, ha a liberálisoknál nincsen? A konzervatívoknál hiába is keresnénk, ők aztán nem toleránsak egy csöppet sem! Szégyenkeznek is szegény konzervatív értelmiségiek ebbéli fogyatékosságuk miatt. Komolyra fordítva a szót: valóban tapasztalható valamiféle zavarodottság a konzervatívokban a toleranciával kapcsolatban. Meglehetősen tisztázatlan lévén a viszonyuk ehhez a fogalomhoz, rendszerint elbizonytalanodnak, ha ilyen területet érint a vita. Nem árt tehát tisztázni, hogy miben is áll a liberalizmus által meghirdetett tolerancia. Nos, egészen röviden és egyszerűen arról van szó, hogy sem a mindenkori kormány, sem az egyes ember nem képes rá – és ezért nincs joga –, hogy eldöntse, milyen a helyes életvitel. A kormánynak ezért semlegesnek, a magánembereknek pedig toleránsaknak kell lenniük. Az előbbinek nem szabad semmilyen életvitelt előnyben részesítenie a többivel szemben, az utóbbinak „csupán” mindet el kell viselnie. Mindenki maga határozza meg tehát a saját értékrendjét, s ebbe senki más nem szólhat bele. A liberálisok ellenfeleivel pedig éppen az a probléma, hogy minduntalan bele akarnak ebbe szólni. A konzervatívok azért vannak megzavarodva, mert azt érzik, hogy ha valaki beleszól más értékrendjébe, akkor azok éppen a liberálisok. Ők maguk ugyanis nagyra értékelik a toleranciát, szerepel is értékrendjükben – gyakran előkelő helyen –, ám nem az elsőn, ahogy azt a liberálisok látni szeretnék. A liberalizmus jól megalapozott, mindenre kiterjedő alapelve, amely szerint mindenki olyan értéket vall, amilyet akar, csak az értékrendszer második helyétől érvényesül. Az első pozíciót nézetük szerint mindenkinek, minden körülmények között fent kell tartania a tolerancia számára. Aki pedig ezt nem teszi meg, az nem részesülhet a liberálisok tág keblű türelméből, és nagyon fogják gyűlölni. Jobban, mint az őket. Persze a liberálisok azt mondják: van az értékrend, és van a tolerancia. Ne keverjük össze a kettőt! Az utóbbi nem tartozik bele az elsőbe, hanem a társadalmi együttélés feltétele. Az intolerancia egyes emberek számára aránytalanul megnehezíti, vagy akár lehetetlenné teszi az életet – szól a liberális érvelés –, ez pedig nem fair. A mások életére gyakorolt alapvető befolyása miatt nem szabad pusztán egy értéknek tekinteni a többi közt. Ahogy a sportolók esetében a sportszerűség nem csupán egy a sportolói erények közül, hanem annak feltétele, hogy részt vehessenek a versenyeken. A párhuzamot azonban semmi nem támasztja alá, s egyáltalán nem világos, hogy miért kellene a sporthoz hasonlítani a különböző életvitelek kérdését. Legalább annyi érv szól amellett, hogy a művészetek világával vessük össze. A liberalizmus meglátása szerint senki sincs abban a helyzetben, hogy eldöntse, milyen a helyes életvitel, ezért egyenlő esélyeket kell biztosítani valamennyi számára, s majd az idő eldönti a versenyt s hogy mely életvitelt hányan követik. Az életképtelenek kihullanak az idő rostáján. Innen a sportanalógia. A konzervativizmus elfogadja ugyan a premisszát, miszerint ne döntse el senki, milyen a követendő élet, de nem látja be, miért következne ebből az, hogy minden felfogásnak egyenlő esélyt kell adni. Hiszen vessünk egy pillantást a művészetekre! Egy józanul gondolkodó és a művészetekhez valamit is konyító értelmiségi sem gondolja, hogy abszolút sorrendet lehetne felállítani a zeneművek között. De az sem jut eszébe senkinek, hogy az egyenlő esélyek elvét követve magyar állami diszkót is létre kellene hozni az Operaház példájára. (Hiába nehezíti vagy lehetetleníti el esetleg ennek hiánya a diszkózenélést.) Az a helyzet ugyanis, hogy a művészetben egyáltalán nincs kitüntetett szerepe a toleranciának. Természetesen megvan a helye, hiszen ostoba dolog volna, ha egy Wagner-rajongó operaigazgató száműzné színházából Mozart vagy Verdi műveit. Mert az ember szeretheti jobban egyikük vagy másikuk alkotásait anélkül, hogy azt gondolná, el lehet dönteni objektívan, melyik a jobb. De ebből messze nem következik az, hogy a művészi értékre vonatkozóan ne lehetne olyan biztos megállapításokat tenni, mint – mondjuk – a modern elméleti fizika tételei, még ha a hozzájuk tartozó bizonyítási metódusok meglehetős mértékben különböznek is. Például, hogy Tarkovszkij filmjei jobbak a Steven Seagaléinál. Ha pedig bizonyosan igaz értékítéletek vannak a kezünkben, akkor értelmét veszti az az igény, hogy egyformán járjunk el. (Például hogy azt követeljük: páros vasárnap Tarkovszkijt, páratlan vasárnap pedig Seagalt játsszon a Duna Televízió.) Nos, a konzervatívok úgy vélik, hogy az életvitel kérdésében is pontosan ez a helyzet. Az például, hogy az „egy férfi, egy nő és közös gyermekeik” családmodell jobb, mint a „két férfi és egy örökbe fogadott gyermek” családmodell, számukra ugyanolyan evidens, mint Einstein E=mc2 képlete. S ebből egyáltalán nem következik, hogy meg akarnák szabni, hogyan éljenek mások, csak az, hogy nem éreznek felháborodást, ha a mindenkori kormány az előbbi modellt előnyben részesíti az utóbbival szemben (például segélyekkel), vagy ha az utóbbitól megvon bizonyos támogatásokat, lehetőségeket (például azt, hogy nem lehet intézményesíteni). A dolog itt válik rendkívül érdekessé. A konzervatívok úgy gondolják, a nyilvánvalóan igaz tételeknek meg kell jelenniük az állami politikában, de nem gondolják, hogy azokkal mindenkinek egyet kellene értenie. Egy csöpp megbotránkozást sem éreznek, ha megtudják, hogy valaki nem osztja a fenti, példaként idézett nézetet a családmodellről (ennyiben messzemenően toleránsak). Viszont elvárják, hogy az illető elégedjen meg azzal, hogy különvéleményt fogalmaz meg, és ne akarja, hogy az azzal ellentétes nézettel azonos elbánásban részesüljön. A liberálisok tagadják, hogy bármilyen tételt evidenciának lehet elfogadni, így minden álláspontnak azonos elbánásban kell részesülnie. Sőt „az igazi liberális” mély felháborodást – hogy azt ne mondjam: gyűlöletet – érez a fentihez hasonló vélemény hallatán. A konzervatívok tehát megkülönböztetést várnak el a mindenkori államtól, de nem akarnak semmiféle előírást megfogalmazni mások értékrendjére vonatkozólag. Azt gondolják, hogy fontos dolog türelmesnek lenni, de a legkevésbé sem megvetendő az, akinél – például a hagyományos értékek óvása mögött – a második vagy ne adj’isten, harmadik helyre csúszik le. A liberálisok elítélnek bármiféle állami, politikai megkülönböztetést, de szigorúan előírják mindenkinek, hogy értékrendjében a toleranciának a legelőkelőbb helyen kell állnia. Ha nem félünk a paradox megfogalmazásoktól, azt mondhatjuk: a konzervatívokat toleráns intolerancia, a liberálisokat intoleráns tolerancia jellemzi. A legkevésbé sem meglepő tehát a konzervatívok zavara a toleranciát illetően. Mindazt, amit eddig elmondtunk, cáfolni látszik az a tény, hogy bizonyos liberális teoretikusok hangsúlyt helyeznek arra, hogy az egyes ember bátran lehet intoleráns, csak az állam nem. Ténylegesen azonban arról van szó, hogy engedélyük csak a magánembernek szól. Az egyes ember mint magánember valóban lehet intoleráns, ám nyilvánosan, közemberként már nem képviselheti intoleráns értékrendszerét. Az pedig vajmi kevés, hogy magunk szabhatjuk meg értékrendünket, ha aztán nyilvánosan nem vállalhatjuk. Carl Schmitt német etatista politikafilozófus, akit – inkább több, mint kevesebb – joggal konzervatívnak lehet nevezni, miután a politikum szféráját a barát-ellenség dichotómia területeként határozza meg, siet leszögezni, hogy „a politikai értelemben vett ellenséget magánemberként nem kell gyűlölni”. Mit jelent ez? A politikai értelemben vett ellenség azt jelöli, akinek nézeteit le akarjuk győzni (ezért nevezhetjük ellenségnek), akinek nézeteivel szemben tehát türelmetlenek vagyunk. Azt szeretnénk, hogy az állami politika szintjén a mi álláspontunk jelenjen meg, ne az övé (és ne mindkettőnké egyformán). Azt azonban nem akarjuk, hogy ő maga – magán- vagy közemberként – másként gondolkodjon, vagy hogy mást képviseljen a nyilvánosság előtt, mint amit valójában gondol. Ezt jelenti az, hogy nem gyűlöljük. Carl Schmitt-i terminológiával élve a liberális és a konzervatív pozíció szembenállását a következőképpen fogalmazhatjuk meg. A liberálisok szerint: gyűlölhetsz bárkit, de ne akard legyőzni nézeteit! Ezzel szemben a konzervatívok szerint: megpróbálhatod legyőzni bárkinek a nézeteit, de ne gyűlöld! Az így kirajzolódott álláspontok meglepő egyezést mutatnak hétköznapi tapasztalatainkkal. A liberálisok toleranciája az elméletekre, a véleményekre vonatkozik, a konzervatívoké az embereknek szól. A konzervatívok és az egyik oldalhoz sem tartozók zavarodottsága pedig abból ered, hogy jóllehet a liberalizmushoz tartozónak tudjuk a toleranciát (mivel elméletek határozzák meg gondolatainkat), mégis a konzervatívoknál tapasztaljuk meg élményét. Hiszen végső soron emberek, és nem elméletek vagyunk.