Tízpontos zárónyilatkozatot fogadott el az ez év február 20-án alakult Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) múlt heti második ülésszaka. A minden jelen lévő szervezet képviselője által aláírt nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a múltból tanulva számvetést kell készíteni. A jövőbe tekintve pedig arra kell törekedni, hogy a magyarság „hagyományait, szellemi és tárgyi hagyatékát tovább örökítve felkészülhessen a következő évezredre”. A nyilatkozat leszögezi, hogy a magyar kormány a magyarországi és a határon túli magyarság jövőjét, boldogulását az egységesülő Európában a térség többi nemzetével közösen képzeli el. Olyan Európában, ahol „a nyelvi, kulturális örökség, a nemzeti önazonosság megőrzése és fejlesztése minden nemzet elidegeníthetetlen joga, egyben a megújuló Európa alapvető érdeke”. A jelenlegi magyar kormány – s e tekintetben a mostani, egyébiránt az utólagos nyilatkozatok szerint többségében tárgyszerű és célratörő viták ellenére az elmúlt tíz évben tartós konszenzus látszik kialakulni – a határon túli magyarok egyéni és közösségi jogainak „legszélesebb körű biztosítását” külpolitikájában alapvető nemzeti érdekként határozza meg. Alapító nyilatkozata szerint a – magyar miniszterelnök meghívása alapján évente legalább egy alkalommal tanácskozó – MÁÉRT-ot „a parlamenti, illetőleg tartományi képviselettel rendelkező határon túli magyar szervezetek, a magyarországi parlamenti pártok, a magyar kormány, valamint a nyugati magyarság képviselői alkotják, de minden esetben biztosítva a térség valamennyi magyar nemzeti közösségének részvételét”. Senki sem vitathatja, hogy a – legitim politikai képviselet szintjén intézményesült – magyar–ma-gyar kapcsolattartásnak óriási a tétje. A Magyar-országgal szomszédos hét országban a legutolsó hivatalos statisztikai adatok szerint is 2,75 millió, magát magyar anyanyelvűnek valló, de a többség nyelvét is jól beszélő személy él. Mellettük, velük együtt sok százezer magyar származású, magyarul beszélő, kettős kötődésű szlovák, szerb, román, ukrán. Minden fogyatkozás, asszimiláció, elvándorlás ellenére még mindig 1410 olyan magyar település van Magyarországon kívül a Kárpát-medencében, ahol a magyarság helyi többséget alkot. Ugyanakkor az elmúlt két évtizedben Erdélyből, a Vajdaságból és Kárpátaljáról különböző okok miatt sok ezren települtek át hazánkba, s megbecsülni is nehéz azoknak a számát, akik külföldi állampolgárként élnek, dolgoznak tartósan Magyarországon. A kárpátaljai szociális helyzet, a jugoszláviai háborús krízisek, a romániai és magyarországi kereseti lehetőségek közötti különbségek tízezreket késztetnek arra, hogy megélhetésüket magyarországi vendég- vagy idénymunkával biztosítsák. A minden tömeges vándormozgalom kibontakozásában meghatározó „taszító hatások” mellett a „szívó tényezőt” Magyarország meg-növekedett vonzereje jelenti, és kétségkívül egyre fontosabb tényezője – nemcsak a magyar migrációnak, bevándorlásnak, hanem – az élet minden területén megélénkült magyar– magyar kapcsolattartásnak, oktatási, kulturális, tudományos integrációnak. Fontos felismerése az elmúlt évtizednek, hogy a határon túli magyarok számára a szülőföldön maradás csak akkor jelenthet teljes értékű alternatívát, ha szűkebb pátriájukban legalább megközelítően azonos feltételek között élhetnek, mint Magyarországon. S ami legalább ilyen fontos: Magyarországnak valóban anyaországként kell viselkednie velük szemben, hogy a trianoni határok között magától értetődően otthonosan érezhessék magukat a szomszéd országokban élő magyarok. Az elmúlt hónapokban megkezdték munkájukat a MÁÉRT oktatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi, szociális, állampolgársági és önkormányzati, illetve az európai integrációval foglalkozó szakbizottságai. Nem volt tehát teljesen előzménytelen, előkészítetlen az a javaslat, amely a határon túli magyarság magyarországi törvényben rögzítendő különleges státusának meghatározását tűzte az értekezlet napirendjére. A magyar kormány képviselőinek nyilatkozatai, valamint a sajtóvisszhangok alapján talán nem is olyan nagy baj, hogy az úgynevezett státustörvény előkészületeire több idő maradt. Ahhoz, hogy ez a rendkívül fontos törvény valóban betölthesse a 21. századi magyar nemzetfogalom megalapozásában őt megillető funkciókat, a pártpolitikai összhang, a magyarországi és szomszéd országokban érvényes törvényi szabályozás mellett sok minden másra is szükség lesz. Németh Zsolt politikai államtitkár az új magyar nemzetfogalom kialakításában a magyar– magyar kapcsolatrendszer szerződéses alapokra helyezését, s ezáltal egyfajta új magyar nemzeti szerződés, illetve a szerződéses magyar nemzet fogalmának meghonosítását reméli a most elkezdett munkától. Minden résztvevőnek nagyon komolyan kell vennie ezt a munkát, hiszen a politikai feltételek csak a kereteit tudják megteremteni ennek a nemzeti jövőképnek. Mindazonáltal a látványosan újraéledő visegrádi együttműködés, az első komoly integrációs sikerek mellett nem lehet elfeledkezni a szomszéd országok egymástól igencsak eltérő bel- és külpolitikai sajátosságairól, a térség keleti és déli peremrégióiban, még inkább szomszédságában feszülő konfliktusokról, a régi és új törésvonalakról, tartósan rendezetlen válsághelyzetekről. Mint ahogy a zárónyilatkozat aláírói is hangot adtak aggodalmuknak a szlovákiai, romániai negatívumok, nacionalista jelenségek miatt, s nyomatékosan kifejezték szolidaritásukat „a folyamatos fenyegetettség légkörében élő” vajdasági magyarokkal. A 20. századi magyar diplomácia és nemzetpolitika a tragédiák árnyékában a kevéske siker mellett igen sok komoly tanulságot halmozott fel. Talán a legfontosabb közülük: akkor van remény sikerre, előrelépésre, ha a nemzeti érdekeket tartósan sikerül a meghatározó európai folyamatokkal, áramlatokkal összhangba hozni. Az európai integráció erejét a kelet-közép-európai kulturális, regionális, gazdasági, nemzeti megújulásra felhasználó kisnemzeti külpolitika azonban alighanem akkor teszi igazán jól a dolgát, ha a fontolva haladás múlt századi bölcsességét is szem előtt tartja.
Brüsszel egy központból irányított és egységes fellépést vár el mindenkitől