Sáros – a magyar Gascogne

Divald Kornél művészettörténészt (1872-1931) a középkori és reneszánsz művészet egyik legalaposabb ismerőjeként tartják számon, szépírói és amatőr fotográfusi tevékenységét azonban kevéssé ismerik. Pályafutásának egyik első állomása a Szepesség építészeti, képző- és iparművészeti emlékeinek monografikus feldolgozása volt a Szepesi Történelmi Társulat megbízásából, 1903 és 1906 között. A tudományos vállalkozás különlegességét emelte, hogy a szöveghez tartozó fényképfelvételeket a szerző maga készítette.Hamarosan hasonló nagyságrendű munkák következtek: 1904-ben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége bízta meg Divaldot a Bártfán létesítendő Sáros megyei múzeum anyagának összegyűjtésével, majd 1905-től kezdve a Műemlékek Országos Bizottsága tagjaként Felső-Magyarország műemléki topográfiájának elkészítését is elvállalta. Magányos útjain fényképezőgépe volt a leghűségesebb útitársa évtizedeken keresztül.Tehetségét és szorgalmát jelzi, hogy valamennyi feladatának eleget tudott tenni. Életének és munkásságának legteljesebb összefoglalása az 1925-ben írt Felvidéki séták című útikönyve. Az utazás szakmai sikereinek egyik legfőbb záloga volt, nem véletlenül írja tehát: „Utazásaim Felső-Magyarországon valósággal fölfedezőutak voltak, s céljuk nem kevésbé lelkesített, mint az idegen földrészeket bejáró kutatókat a maguk persze több dicsőséggel járó célja.” Divald, akit már életében nagy utazónak tartottak, sohasem riadt viszsza a nehézségektől. 1902 és 1919 között megtett utazásai során főként gyalogosan és szekéren járta be a felföld szinte valamennyi vármegyéjét. Ez idő alatt elkészítette Szepes, Sáros, Árva, Liptó, Zólyom, Bars, Hont, Trencsén, Turóc és Gömör vármegye műemlékeinek leltárát, és műtárgyak százait mentette meg a pusztulástól.Titka: az exponálásA legfontosabb emlékeket fényképeken is dokumentálta. Ez már önmagában egyedülálló teljesítménynek számít, csak Orbán Balázs 1863 és 1867 között végzett székelyföldi kutatásaihoz hasonlítható. Egy országrésznyi terület hozzájuk hasonlóan alapos és szisztematikus feldolgozására rajtuk kívül azóta sem vállalkozott senki egymaga. Felvidéki séták című könyvének külön érdeme, hogy a felföld geográfiai, történeti és kulturális viszonyainak ismertetése mellett pontos képet nyújt a fényképezés és a művészettörténet viszonyáról. Fontos megjegyezni, hogy apjának, idősb Divald Károly tájfényképésznek köszönhetően Divald Kornél már ifjúkorában, az 1890-es években megtanult fényképezni. Sokszor elkísérte a mestert, amikor a felvidéki fürdőhelyek nevezetességeit, a Magas-Tátra hegyormait és tengerszemeit fényképezte nagyméretű – 30x40 centiméteres – üveglemezre.Művészettörténeti kutatóútjain kiválóan hasznosította tapasztalatait és több száz, ma is jól nagyítható, 13x18 centiméteres üvegnegatívot készített. Tematikáját különösen érdekessé tette, hogy a hagyományos templomlátképek mellett templombelsőkről, berendezési tárgyakról, sőt azok részleteiről is készített felvételeket. Ezzel a módszerrel nemcsak a képeken látható műemlékek létezését bizonyította, hanem tanulmányozhatóvá tette az ötvöstárgyak filigrándíszítéseit, az oltárképek és szobrok apró repedéseit és festéknyomait, illetve az oltárterítők hímzésének motívumait. A fényképezés részleteiről – a Felvidéki sétákon kívül – a helyszínen vezetett, zsebnaptár méretű jegyzetfüzeteiből tudtuk meg a legtöbbet.Ezek szerint egy hosszabb útra – három hétre – általában 100 darab 13x18 centiméteres, zselatinos szárazlemezt vitt magával. Pontosan feljegyezte felvételei expozíciós idejét is. A templomok belsejében egy totálkép expozíciós ideje 10-30 perc között mozgott, egy szárnyas oltár vagy freskó részletének a felvétele ennél többet, 30-60 percet vett igénybe. A könynyebben mozgatható egyház- és iparművészeti tárgyakat – kelyheket, szobrokat, festményeket – az udvaron vagy a templomkertben örökítette meg. Ilyen esetekben csupán egy-két másodpercet vett igénybe az expozíció. A szabad ég alatt készült Divald-képeknek utánozhatatlan stílust kölcsönöztek a műtárgyak megtámasztására szolgáló ideiglenes kellékek.Megjelent képeinek nyomdai kliséin már csak a falépcsőkre felállított Mária-szobrok, az üvegekre állított sodronyzománcos kelyhek vagy a deszkafalra szögezett középkori miseruhák láthatók, kellék és háttér nélkül. Számunkra ezek a részletek is fontosak, mert sokat elárulnak a műtárgyak állapotáról és a reprodukció körülményeiről. Talán nem meglepő, hogy a fotográfus rendkívül gondosan ügyelt törékeny lemezei minőségére és épségére. Útközben készített felvételeit sohasem merte kockáztatni amatőr labormunkával. „A lemezeket mindig kipróbált fényképészekkel dolgoztattam ki, s az exponáláson kívül, aminek helyességétől függ a fényképezés sikere, egyébhez máig sem konyítok a fotografáláshoz” – írta a Felvidéki séták című könyvében. Divald idején a felföld még sok ismeretlen műtárgyat és régiséget tartogatott azok számára, akik hajlandók voltak benézni az oltárok mögé, a padlásokra és a lomtárakba. Divald ilyen ember volt.Elmélete szerint a templomok átkutatásának leghelyesebb módja, ha a clunyi szerzetes régi reguláját követjük, vagyis napnyugtakor az épület valamennyi zugát átkutatjuk. A falak tüzetes átvizsgálása sem árt, mert az új falazások mögött vagy sarkokban régi faragványokra bukkanhatunk. Így találta meg többek között a bertóti római katolikus templom középkori szárnyas oltárának maradványait, amelyek azután kerültek az új oltár mögé, hogy a régi fatemplomot elsodorta az árvíz. A középkori oltárt még sikerült kihalászni a vízből, de Divald idejére már csak a 16. századi szobrok maradtak meg.A művészettörténészt kutatói ösztöne és kíváncsisága mellett állami megbízólevelei is felhatalmazták arra, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületeket alaposan átkutassa. Miután ezt meg is tette, gyakorlatilag mindent megtalált, amit a 19. század végi restaurálások és templom-helyreállítások során – azzal a kifogással, hogy nem eléggé gótikusak – egyszerűen kidobtak. A legelhanyagoltabb helyeken összezsúfolt 16-18. századi műtárgyak általában igen sérült, sokszor torzó állapotban kerültek elő. Értékükkel az egyházi emberek sem mindig voltak tisztában. Így fordulhatott elő, hogy külföldi műkereskedők megbízottai értékes ingóságok százait vitték ki az országból, vadonatúj és értéktelen darabokért cserébe. 1931-ben így írt erről a Pesti Napló: „Divald nem ütött nagy zajt, hanem ő is folytatta az üzletet, de nem a maga, hanem az állam javára. Jól tudta, amit ő otthagy, azt elviszik.”Szentek fuvarosaDivald valóságos versenyfutásba kezdett a középkori műremekek megszerzéséért. Mivel ő foglalkozott a műtárgyak szállításával és múzeumi elhelyezésével is, a Sárosi Lapok némi iróniával „a szentek fuvarosának” nevezte. Gyűjtőútjai még életében legendássá váltak, mert a múzeumok számára felajánlott tárgyakat úttalan utakon, szekéren szállította a legközelebbi városba. Ennek eredményeként három – ma is működő – múzeum nyitotta meg kapuit Felső-Magyarországon: 1907-ben a bártfai, 1909-ben a besztercebányai, 1912-ben pedig a selmecbányai. Az általa felfedezett régiségek megóvása mellett fontosnak tartotta a saját negatívgyűjteményének biztonságba helyezését is. A szabad felhasználás jogát fenntartva a legjobb minőségű lemezeket – több mint 500 darabot – egy-egy példány kópiával együtt a MOB gyűjteményének ajánlotta föl. Ennek köszönhető, hogy a MOB jogutódja – az Országos Műemlékvédelmi Hivatal – fotóarchívumában Divald Kornél fényképei ma is kutathatók és használhatók.Utazásainak rendjét és főbb állomáshelyeit a fennmaradt dokumentumok alapján sikerült pontosan rekonstruálni. Különösen kedves volt számára szülőhazája, Sáros megye. Itt végezte középiskolai tanulmányait, és a család múltja, szellemisége is ide kötötte. A Divaldok Felső-Magyarország kulturális felemelkedéséért mindig is sokat tettek az erdészet, a botanika, a nyomdászat és a fényképészet területén. Ő maga pedig a felvidéki falvak műemlékeinek feldolgozásával és dokumentálásával egyedülállót alkotott.Olyan helyeken járt, ahol kutató-fényképész még soha nem dolgozott tudományos céllal. A Szepesi Történelmi Társulat felkérésére a Szepességben kezdte kutatómunkáját, csak 1904 nyarától összpontosított Sáros megye falvaira. A megye 380 községe közül már az első évben 285 településen fordult meg, ahol 11 várromot, 9 várat, 12 kastélyt, 99 templomot írt össze. „A templomokban 29 ép és használt, 11 szétszedett, de még összeállítható középkori szárnyas oltárt találtam, s többnyire padlásokon 24 ilyenekből fönnmaradt, fából faragott szobrot és szárnyképet” – írta a Felvidéki sétákban. Ezek közül sokat lefényképezett.Különösen értékesek azok a felvételei, amelyek a 18. században épült, határszéli falusi fatemplomokat ábrázolják. Fotográfiáin jól látható, milyen festői látványt nyújtottak e törékeny, különleges formájú épületek. Így mutatja be ezt az épülettípust: „A gerendákból összerótt, zsindelyezéssel borított templomok három főrésze: a lépcsőzetesen kisebbedő torony, a templomhajó és a szentély, utóbbi kettő rendesen kontyra fogott, négyzetes alapú tetővel, mindenütt egyforma.”Felső-Magyarország legrégibb fatemplomait többször is lefényképezte, először 1904-ben, utoljára 1915-ben. A felvételek értékét tovább növelte, hogy az első világháború idején a makovicai fatemplom nagyobb része porrá égett, a hutkait gránát találta el. Divald így írt róla: „Csak kerítésének tornya s a szentély maradt meg, és az oltára. Utóbbin még a gyertyák is megvoltak.” Az 1904-es esztendő egyik nagy szenzációjának számított Divaldnak az a megállapítása, hogy a templomokban talált 17-18. századi oltártakarók, kehelytakarók és miseruhák jelentős része világi rendeltetésű textíliák – lepedők, párnahuzatok, abroszok és női ruhák – utólagos felhasználásával készültek.A gáboltói (galbatői) katolikus templom hullaházából átalakított lomtárban például – az akkori plébános elődje által kiselejtezett – 17. századi, arannyal kivert, és színes selyemmel készített gyapjúhímzéseket talált. A legszebbet egy Szvidnikről származó darabbal együtt, deszkalapra erősítve fényképezte le. A képen látható darabok egyikéről ezt írta: „Egyenesen templomi célokra szánt hímzés csak egy volt a sorozatban, s ezt az olasz korsókban (vázákban) virágbokrokat ábrázoló, szép XVIII. századbeli gyapjúhímzés antependiumot Kolovrath Erzsébet, a Rákóczi-örökös Aspremont-család rokona ajánlotta föl az akkoriban a makovicai uradalomhoz tartozó Gáboltó plébániatemplomának.”A padlások úgyszintén értékes helyszínnek bizonyultak a művészettörténész számára. A nagysárosi Rákóczi-kastély gótikus kápolnájában az eperjesi Szent Miklós-plébániatemplom elveszettnek hitt diadalkeresztjét találta meg egy sarokba támasztva. Rövid kutatás után a feszület mellékalakjai is előkerültek a padlásról. A két méternél magasabb Mária- és Szent János-szobrot azonnal lefényképezte, mint ahogy a fricsi templomban talált Mária-szobrot is. A szobor párjának előkerüléséről a következőket jegyezte föl: „A sekrestyében, az almárium háta mögül egy fából faragott angyalszárnyat sikerült kihúznom. A hozzávaló Gábor arkangyal szobrot a padláson találtuk meg, s így lett teljessé középkori fafaragásunk egyik legbájosabb, bensőséges hatású szoborcsoportozata.” A fényképen mindez már együtt szerepel.Az állapotuk miatt veszélyeztetettnek minősített középkori műtárgyak megszerzése és elszállítása nehéz feladatnak bizonyult, gyakran az állami megbízólevelek garanciája sem volt elegendő hozzá. Divaldot egyéb kudarcok is érték: a Szirmay-család sárosszentmihályi kastélyát 1904 őszén majdnem az orra előtt bontották le. Annyi ideje maradt csupán, hogy fényképezőgépével gyorsan végigjárja a rokokó falfestésekkel borított termeket, és dokumentálja, leírja, amit még lehet. „Szombat reggel volt, aznap szünetelt a bontás, s én nyugodtan fotografálhattam a széltől átjárt kastély földszintjén s az emeleten, ott, ahol a padlót, gerendáit még széjjel nem szedték. (...) a földszinti kis termet tarka rokokó keretekben szatirikus éllel, Hogarth-szerűen megfestett gáláns jelenetek díszítik, a kastély legsikerültebb képei.”Opálbányászok köztSáros megye tárgyi etnográfiájának köréből csak a népviseletet és a népművészet néhány ágát – gyermekjátékok, fazekasság, népi építészet – tudta megfigyelni. Fotográfusként látható módon a hagyományokat még elevenen őrző népviselet nyűgözte le. Divald több kísérletet tett arra, hogy a sóbányai és a sóvári csipkeverést feltámassza, és a hajdan virágzó iparágnak piacot teremtsen a fővárosban. Bár kísérletei kudarcot vallottak, a sóvári csipkeverő nőkről készített felvételei már akkor etnográfiai jelentőséggel bírtak, mert a női ruhadíszek többsége a század elején sokat egyszerűsödött, és többnyire készen vásárolták a géppel szőtt és varrt pruszlikokat, szoknyákat. A fényképen látható asszonyok főkötőre való csipkéit Sóváron és környékén néhányan még kézzel készítették.A kép fontosságát rövid történeti visszatekintéssel értjük meg igazán: „A csipkeverés Felső-Magyarországon már a XVI. században általánosan elterjedt háziipar. Selmecbánya város tanácsa 1560-ban mint könnyelműségre vezető, könnyű keresetet emlegeti, s a lányokat eltiltja a csipkeveréstől.” Ugyanabban az évben egy hasonlóan ritka szakma utolsó képviselőivel találkozott Vörösvágáson: az Európa legszebb drágaköveit felszínre hozó opálbányászokkal. Bejárta a tárnákat, és megörökítette a köszörűsök eszközeit, mozdulatait. „A zúzóból kikerült nemesopált előbb megtisztítják, majd spanyolviaszkkal fapálcákra ragasztják, s varrógép módjára hajtott kő- és ólomkorongokon köszörülik mindig gömbölyded formára” – írja.Divald több alkalommal hangsúlyozta, hogy szülőföldjét először a bártfai múzeum javára végzett kutatómunkája, majd az egész megye topografikus feldolgozása során ismerte meg. Utoljára 1915-1918 között járt Sáros megyében, műemlékes megbízottként. A háborús károkat mérte föl, javaslatot tett a helyreállítás módjára, és természetesen fényképezett, de ekkor már nemcsak műemlékeket, hanem elhagyott csatatereket és lövészárkokat is. Sajnálatos tény, hogy a Sáros megyei műemlékekre vonatkozó kéziratainak és fényképeinek többségét csak az első világháború éveiben sikerült lezárnia és kiadásra előkészítenie.