A nyolcvan huszár igaz története

Nem jártam még iskolába, amikor édesapám megtanított az első Petőfi-versre. Nem a Nemzeti dal volt, hanem a Lenkey százada – amelynek a költő kötött koszorút lelkesítő költeményében. A század katonáiról Kossuth Lajos is dicsérőleg emlékezett meg a képviselők előtt, mert „meg-mutatták az utat, miként kell cselekedni”.Gyermekkoromban minden nyarat anyai nagyanyámnál töltöttem Egerben, a Csiky utcában. Megérkezésünk után apám mindig elvitt Lenkey János közelben álló szülőházához, ahol felelevenítette a családi emlékeket és a rokon huszárkapitány történetét, amelyet ő is örökölt. Ilyenkor egy szál virágot helyeztünk el az emléktáblán. Máramarosszigeti családunk tagjai ükapám, a napóleoni háborúk Koburghuszárezre-dének egykori hadnagya vezetésével fogadták a városba 1848. május 31-én bevonuló Würt-tembergi királyi 6. számú ezredes osztály 2. századát és kapitányát. Azóta őrizzük – családi örökségként most én – Lenkey 1839-ben Bécsben készült, 16 centiméter magas, emlékül hagyott ezüstserlegét, amelynek aranyozott, koszorús emblémáján a Javadért, haza felirat olvasható az L. J. monogram felett. (Ezekben az években a Lenkey család tagjai közül többen éltek Bécsben.)A huszárszázad hazatéréséről a leghitelesebb adatokat a máramarosi levéltár őrizte meg 18 okiratban (levelek, parancsok), amelyek korabeli dokumentumokként mellőzhetetlenek. Kitűnik belőlük, hogy a kapitány tudott a század szökési tervéről, erről a saját sorai tanúskodnak. A galíciai Marianpolból hazaszökött századát követő Lenkey a határ átlépése után Körösmezőn, 1848. május 30-án keltezett levelében így tájékoztatta Pogány Károly első alispánt:„T. cz. Törvényhatósági Elnök Úr! Hazámból közvitézeim tudtom és hírem nélkül került röpirat folytán folyó hó 28-dikán a parancsom alatt álló közvitézek összeesküdtek, hogy hazájokba visszamennek, és a tiszteket is magokkal viszik. Ezen terv szerint ugyanaznap délután az őrmester és a káplárok már őr nélkül sehova sem mozdulhattak.”Hajdú Mihály közhuszár Hajdúböszörményből kapta kézhez a visszahívó levelet és a Nemzeti dal szövegét. A huszárok elhatározását az is megerősítette, amit előzetesen megtudtak: kapitányuk „a nemzeti őrsereghez” kérte áthelyezését. A század pedig úgy kapott lehetőséget a szökésre, hogy Lenkey János átlovagolt Stanislauba a parancsnokához, Répásy őrnagyhoz, akit szeptemberben már Pákozdnál találunk.A huszárszázad fogadtatása május 31-én emlékezetes ünnep volt Máramaros-szigeten. Erről részletes beszámolót írt, egyben a hazatérés következményeit is ismerteti „azon-kori jegyzetében” dédapám, akitől néhány sort idézek: „Szigeten roppant örömmel fogadtattak.Az egész város eléjök ment. A Nemzetőrség felállíttatott. A tanulóság megjelent. Zászlókkal és örömrivalgással fogadtattak. Elszállásolásuk végett veszekedtek a lakosok egymás közt. A megyeháza előtt felállott az egész század. Lenkey lelkes beszédben felszólítá a hatóságot, rendelkezzék felőlök, míg a minisztérium sorsuk felett határozand. Kívánta, állítsák oda, ahol veszély van.”Külön tanulmányt érdemelne az a lelkes mozgalom, amelyet Várady Gábor (rövidesen a máramarosi 105. honvéd zászlóalj őrnagya) indított el a vármegyékhez küldött körlevelével. Ebben „a polgári magas erényt és jeles hazafiúságot” tanúsító huszárszázad büntetésének mellőzését kérték.Fáradozásaikat siker koronázta. A századot a Bánátba vezényelték,de nem osztották be más ezred kötelékébe, mind-végig a Württemberg-huszárok nevet viselték a szabadságharc alatt.A század elvonulása előtt Lenkey még egy emléket hagyott Márama-rosszigeten: a kardját. Pengéjén a Fringia- és a Lenkey- véset volt olvasható. A kardot a lakosság rejtegette az ellenség elől, sikerült megmentenie, s évtizedek múltán a Nemzeti Színház művésze, Vízváry Gyula birtokába került. A művész családjával együtt sokat időzött ezen a vidéken, a nyári szabadságát is itt töltötte. Baráti kapcsolatba került Zoltán nagyapámmal, aki a Városi Színügyi Bizottság titkári tisztét is betöltötte. Vízváry tisztelői barátságuk jeléül neki ajándékozták Lenkey kardját.Lenkey János gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1849. március 15-től már tábornok, és áprilisban rövid ideig Komárom várparancsnoka. Világosnál fogságba esett, és Haynau törvényszéke elé állították a többi tábornokkal együtt. A sorsát ő sem kerülhette el.