Száz éve született Marlene Dietrich

Száz éve, 1901. december 27-én született Marlene Dietrich német származású színésznő, egy korszak szexszimbóluma. Marie Magdalene Dietrich von Losch Berlinben látta meg a napvilágot, jómódú családban.

Apja rendőrhadnagy volt, aki korán meghalt, ezután porosz őrnagy nevelőapja adoptálta. A kislány katonás nevelést kapott, vaskezű szülei szigorúan fegyelmezték: meg kellett tanulnia zongorázni, hegedülni, sütni-főzni és franciául beszélni, hogy eszményi porosz feleség lehessen.

Nevelőapja az első világháborúban elesett, ezután egy weimari intézetbe került. Itt kedvelte meg „lakótársát”, Goethe-t, aki legkedvesebb írója és ideálja lett, filozófiája haláláig elkísérte – élete végén, amikor az ágyból sem tudott felkelni, a weimari államminiszter írásaival vigasztalódott. Zenei pályára készült, de egy makacs ínhüvelygyulladás miatt pályát kellett módosítani.

Berlinben beiratkozott Max Reinhardt színiiskolájába, igaz a statisztálásnál többre nem vitte. Megismerkedett viszont Rudolf Sieber filmgyári segédrendezővel, aki kisebb filmszerepekhez segítette, – a vásznon először a Napóleon kis fivére (1922) című moziban tűnt fel -, majd 1924-ben feleségül vette. Nem éltek sokáig együtt, bár hivatalosan soha nem váltak el, a kapcsolatból egy lány született. Dietrich már mamaként tért vissza a Bánatos utca című filmben, igaz ebben a sztár még Greta Garbo volt.

A kiugrást az 1929-es, Heinrich Mann Ronda tanár úr című regényéből készült Kék angyal hozta meg. A rendező, Joseph von Sternberg egy revüben látta meg az ismeretlen színésznőt és rá osztotta a főszerepet. Lola, az életunt éjszakai bárénekesnő hosszú lábát felemelve, cilinderrel a fején, sejtelmesen tekintett a kamerába, elvarázsolva a férfiakat. Marlene-t ezután sokszor fényképezték lentről felfelé haladva, a hangsúlyt – állítólag egymillió dollárra biztosított – lábára helyezve.

A formás végtagokkal először 1930. április 9-én érintette Amerika földjét, mert a Paramount filmstúdió szerződtette ügyeletes végzet asszonyának, az MGM-nél szerződésben lévő Garbo riválisaként. Első hollywoodi filmjének első mondata így hangzott: „Köszönöm, nincs szükségem segítségre!” – pedig akkor még kiejtésével is gondjai voltak. Karrierjét az újvilágban is Sternberg egyengette, aki egyszerre volt apja, barátja, ügynöke, kritikusa, tanácsadója, menedzsere. Sternberg azonban olyan titokzatos nőt akart csinálni belőle, amilyen az életben – az elterjedt hiedelemmel ellentétben – soha nem akart lenni.

A Marokkóban búgó hangú dizőz volt Gary Cooper oldalán, a Szőke Vénuszban Cary Grant volt partnere, de sikere volt A vörös cárnő – Katalin és a Nőstényördög című mozikban is. Az Angyalban és a Bizsuban humoráról és szatirizáló képességéről tett tanúságot. 1934-ben már az egyik legjobban kereső sztárnak számított Hollywoodban, de pénzét percek alatt elköltötte ruhákra, irodalomra és általában a művészetekre.

A politikától azonban nem tudott szabadulni: amikor a náci vezetés a „német filmipar uralkodó királynőjének” hívta haza, nemet mondott. Erkölcsileg és anyagilag segítette a fasizmus elől menekülő emigránsokat, sőt maga főzött rájuk. Kosztosai egyike volt Jean Gabin, akivel kapcsolata idővel barátságból szenvedélyes szerelemmé változott. A háború kitörésekor, már amerikai állampolgárként minden vagyonát pénzzé tette, s jelentkezett a hadseregbe. 1943-tól a frontvonalakon szórakoztatta a katonákat, nemegyszer életveszély közepette. Érdemeiért a tiszti rangot, a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a Szabadság érdemrendet és a francia Becsületrendet is megkapta.

A háború után először A halálos ölelés (1946) című szerelmi drámát forgatta Gabin partnereként. A kor szinte összes nagy rendezője foglalkoztatta, Alfred Hitchcock, Fritz Lang, Orson Welles. Billy Wilder rendezte a Vád tanúját (1957), Stanley Kramer pedig 1961-ben az Ítélet Nürnbergben című alkotást. Az utóbbi újra politikai állásfoglalását tükrözte, miként az is, hogy ő mondta el a nürnbergi háborús bűnösök peréről szóló amerikai dokumentumfilm szövegét. Szerepet vállalt vígjátékokban, könnyebb darabokban is, ilyen volt a 80 nap alatt a Föld körül (1956). Oscar-díjra egyszer jelölték, a Megbecstelenítettben nyújtott alakításáért 1931-ben, az aranyszobrocskát azonban nem kapta meg.

A rekedtes hangú Dietrich 1953-tól a világ számos részén sanzonénesként is fellépett, tomboló sikerrel: rekordja 69 vasfüggöny volt. Ráadásként mindig a Lili Marleen című katonadalt énekelte, amivel a háború alatt négy nyelven vigasztalta a katonákat, de elhangzott a harcokban elesett katonákról szóló Hova tűnt a sok virág is, mindig németül.

Németországi vendégszereplését nem egyszer incidensek kísérték, tüntetéseket szerveztek a „hazaáruló” ellen. A fellépésekkel 1975-ben combnyaktörése miatt kellett felhagynia. Utolsó filmje, a Csak egy dzsigoló 1978-ban a sztárparádé dacára bukás lett. 1986-ban Marlene címmel dokumentumfilm készült róla, de arcát nem engedte megmutatni, csak egy interjú hangzott el vele, a következő évben megjelent Istennek hála, berlini nő vagyok című önéletírása.

Élete végén visszavonultan élt Párizsban. Izomsorvadása miatt nem engedett senkit maga közelébe, a közönség emlékezetében régi szépségében akart megmaradni. Rengeteget olvasott, a házmester naponta hat kilónyi újságot és könyvet cipelt neki. Telefonszámlája óriási volt, mivel a külvilággal így tartotta a kapcsolatot. 1992. május 6-án halt meg Párizsban, végakaratának megfelelően Berlinben temették el édesanyja mellé.

Híres volt gyűjtőszenvedélyéről, minden más hollywoodi színésznőnél jobban dokumentálta magát. A fotókon tollal karcsúbbra retusálta alakját, ha nem volt vele elégedett, forgatásnál ügyelt az előnyös megvilágításra, s mindig ellenőrizte sminkjét és haját. Barátai között volt Edith Piaf, Remarque, Hemingway. Bár számtalan férfival és nővel hozták kapcsolatba, viszonyait diszkréten kezelte. Híres szakácsnő, szenvedélyes takarító és négy unokájának kiváló nagymamája volt, s leginkább az emberi butaságot gyűlölte.