Zengéshidat építenek a lelkek között a népdalok

Az építészetet évtizedekkel ezelőtt muzsikálásra, népzenekutatásra felcserélő Sebő Ferenc neve összenforr a honi táncházmozgalommal. A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként megújította és kiszélesítette a társulat műfaji kínálatát. Oroszlánrészt vállalt a Hagyományok Háza létrehozásában. Együttese kultúrtörténeti műsorával folyamatosan járja az országot. Zenetudósként nagy elődei, köztük Bartók és Vikár Béla népdalgyűjtésének összegzésével évtizedes adósságokat törleszt. Hosszabb mellőzés után ismét népzenei sorozatot szerkeszt a televízióban.
– Harmincéves a magyar táncházmozgalom. Hogy ünnepelték meg a jubileumot?
– Büszkék lehetünk arra, hogy nálunk, magyaroknál született meg a táncház, mint a népi közösségi élet egyik létformája. A harmincévessé vált mozgalom olyan spontán értékeket sorakoztatott fel, amelyet a politika, a társadalmi mozgások sajnos fényévek múlva sem tudnak követni. Példát mutattunk a térségben, hogy szomszédainkkal összekapcsolódó hagyományaink erőt adnak, és Európa felé vezetnek bennünket. A budapesti fiatalok ösztönösen tudták mindazt, amit a közbeszéd lassan már kifejezni sem képes. Ám az évfordulón nem lehetünk elégedettek, mert úgy tűnik, a társadalom még ma sem fogta föl, milyen különleges történelmi pillanat mellett halad el. Aggodalomra csak a társadalom elbutulása miatt van ok. Ritkán adódik olyan alkalom, hogy a fiatalok maguktól kezdenek hozzá mindahhoz, amire korszakokon keresztül hiába próbálták őket rábeszélni. Nevezetesen, hogy a saját kultúrájukban való elmélyedés legyen az épületes szórakozásuk. Mostanában nagyon sok jó népzenét tartalmazó hangfelvétel van forgalomban. A kérdés csak az, hogy ha sikerül az ifjúság érdeklődését teljesen eljátszani, s az ismét a giccs felé fordul, vajon kik fogják ezeket megvásárolni? Hiányolom a színpadi produkciókat, a koncerteket. Úgy tűnik, az a fantasztikus tudás, amit a jelenlegi zenészgeneráció elsajátított, valahogy a kocsma felé hátrál ki ismét a kultúra köreiből.
– Miért nincsenek ma egész országot megmozgató népzenei mozgalmak, népdalversenyek?
– Úgy gondolom, előbbre tartunk már ennél. A mozgalom elindítója lehet olyan folyamatoknak, amelyeket a társadalom egyelőre nem akar tudomásul venni és befogadni, de előbb-utóbb meg kell ezt tennie. A mai feladat az, hogy a népzenének és -táncnak, mint nyelvnek az ápolását behozzuk a társadalmi elismerés intézményes keretei közé. Hogy megértessük a döntéshozóinkkal is, hogy nyelvünk, kommunikációs rendszereink ápolása közérdek, s mint ilyen: nemzeti feladat. Erre akkor is kell költeni a közpénzekből, ha, úgymond, nem „kifizetődő”. A médiában pedig kevés jelenik meg hagyományos műveltségünkből, mert akik döntenek felőle, nem igazán ismerik.
– Mit tehetünk népi kulturális örökségünk méltó ápolásáért, népszerűsítéséért?
– Az elmondottakból következnek a tennivalók. Mindent el kell követnünk, hogy megvalósuljon Kodály Zoltán álma a művelt Magyarországról. Lehet, hogy mostanság, amikor mindenki tapasztalhatja, hogy kellő marketingmunkával a semmit is el lehet adni, ez nem népszerű gondolat. Nekem az a véleményem, hogy ezt a „rábeszélő technikát” saját kultúránk érdekében is lehetne működtetni. Kellenek a könyvek, az előadások, a jó iskolák, kell az élmény, a szorgalmas tanulás, hogy az elődök fölhalmozott tudását tovább bővíthessük.
– A Hagyományok Háza történelmi vívmány, ugyanakkor folyamatos küzdelem. Hol tart ma az „ügy”?
– Örülnünk kell a Hagyományok Háza létrejöttének. Valóban történelmi vívmány, hogy a hagyományőrzés költségvetési támogatáshoz jutott, és az is, hogy három kormányváltás sem ingatta meg kivívott társadalmi jelentőségét. A küzdelmet a szakma rövidlátó része nehezítette, akik a létért folytatott küzdelmeik során a napi betyárkodáshoz szoktak hozzá. Sokan csak ma értik meg, hogy ilyen horderejű kérdésekben rendkívüli egységre van szükség. De úgy hiszem, ezek a gondok elfelejtődnek majd. Ki emlékszik már arra, hogy a Lánchíd építését milyen sokan ellenezték, ma pedig természetes, hogy járunk rajta. Az új épület a színpadi néptánc régi vágyát teljesíti egy valódi, zsinórpadlással ellátott színházterem létrehozásával.
– Hasonló harcokat kell vívnia a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként is?
– A táncegyüttesnél kifelé kellett vívni a harcokat, főleg a fennmaradásért, a működtetés költségeiért, az elismertetésért, mert belül, szakmailag a legjobb úton haladt a társulat. Tímár Sándor reformjai a színpadon is elterjesztették az autentikus táncot. Annak társastáncként való értelmezése és megtanítása, majd erre az anyanyelvre épített koreográfiák készítése meghatározó tett volt az akkori szakmában. Nem szabad a félművelt önmegvalósításokkal pótolni a hiányzó szakmai ismereteket. Mihályi Gábor Tímár Sándor jó tanítványaként folytatta és fejlesztette tovább az együttes munkáját.
– Létezik még Sebő együttes?
– Igen, ezt két CD is bizonyítja. A Rongyszőnyeg Weöres Sándor és kortárs költők verseit szólaltatja meg, a Rejtelmek című pedig klasszikus és kortárs énekelt verseket tartalmaz. Aki azt hiszi, hogy a verséneklés egy „másik irány”, az téved. Az énekelt vers történeti műfaj, melynek a népdal az egyetlen túlélője. Amikor tehát verset éneklünk, akkor a hagyományos műveltség felhasználásának egyik lehetőségével élünk. Ugyanazt tesszük, ami mindig is dolga volt a dalnak, hidat, „zengéshidat” építünk lélektől lélekig.