Zengéshidat építenek a lelkek között a népdalok

Borzák Tibor
2003. 02. 27. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az építészetet évtizedekkel ezelőtt muzsikálásra, népzenekutatásra felcserélő Sebő Ferenc neve összenforr a honi táncházmozgalommal. A Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként megújította és kiszélesítette a társulat műfaji kínálatát. Oroszlánrészt vállalt a Hagyományok Háza létrehozásában. Együttese kultúrtörténeti műsorával folyamatosan járja az országot. Zenetudósként nagy elődei, köztük Bartók és Vikár Béla népdalgyűjtésének összegzésével évtizedes adósságokat törleszt. Hosszabb mellőzés után ismét népzenei sorozatot szerkeszt a televízióban.
– Harmincéves a magyar táncházmozgalom. Hogy ünnepelték meg a jubileumot?
– Büszkék lehetünk arra, hogy nálunk, magyaroknál született meg a táncház, mint a népi közösségi élet egyik létformája. A harmincévessé vált mozgalom olyan spontán értékeket sorakoztatott fel, amelyet a politika, a társadalmi mozgások sajnos fényévek múlva sem tudnak követni. Példát mutattunk a térségben, hogy szomszédainkkal összekapcsolódó hagyományaink erőt adnak, és Európa felé vezetnek bennünket. A budapesti fiatalok ösztönösen tudták mindazt, amit a közbeszéd lassan már kifejezni sem képes. Ám az évfordulón nem lehetünk elégedettek, mert úgy tűnik, a társadalom még ma sem fogta föl, milyen különleges történelmi pillanat mellett halad el. Aggodalomra csak a társadalom elbutulása miatt van ok. Ritkán adódik olyan alkalom, hogy a fiatalok maguktól kezdenek hozzá mindahhoz, amire korszakokon keresztül hiába próbálták őket rábeszélni. Nevezetesen, hogy a saját kultúrájukban való elmélyedés legyen az épületes szórakozásuk. Mostanában nagyon sok jó népzenét tartalmazó hangfelvétel van forgalomban. A kérdés csak az, hogy ha sikerül az ifjúság érdeklődését teljesen eljátszani, s az ismét a giccs felé fordul, vajon kik fogják ezeket megvásárolni? Hiányolom a színpadi produkciókat, a koncerteket. Úgy tűnik, az a fantasztikus tudás, amit a jelenlegi zenészgeneráció elsajátított, valahogy a kocsma felé hátrál ki ismét a kultúra köreiből.
– Miért nincsenek ma egész országot megmozgató népzenei mozgalmak, népdalversenyek?
– Úgy gondolom, előbbre tartunk már ennél. A mozgalom elindítója lehet olyan folyamatoknak, amelyeket a társadalom egyelőre nem akar tudomásul venni és befogadni, de előbb-utóbb meg kell ezt tennie. A mai feladat az, hogy a népzenének és -táncnak, mint nyelvnek az ápolását behozzuk a társadalmi elismerés intézményes keretei közé. Hogy megértessük a döntéshozóinkkal is, hogy nyelvünk, kommunikációs rendszereink ápolása közérdek, s mint ilyen: nemzeti feladat. Erre akkor is kell költeni a közpénzekből, ha, úgymond, nem „kifizetődő”. A médiában pedig kevés jelenik meg hagyományos műveltségünkből, mert akik döntenek felőle, nem igazán ismerik.
– Mit tehetünk népi kulturális örökségünk méltó ápolásáért, népszerűsítéséért?
– Az elmondottakból következnek a tennivalók. Mindent el kell követnünk, hogy megvalósuljon Kodály Zoltán álma a művelt Magyarországról. Lehet, hogy mostanság, amikor mindenki tapasztalhatja, hogy kellő marketingmunkával a semmit is el lehet adni, ez nem népszerű gondolat. Nekem az a véleményem, hogy ezt a „rábeszélő technikát” saját kultúránk érdekében is lehetne működtetni. Kellenek a könyvek, az előadások, a jó iskolák, kell az élmény, a szorgalmas tanulás, hogy az elődök fölhalmozott tudását tovább bővíthessük.
– A Hagyományok Háza történelmi vívmány, ugyanakkor folyamatos küzdelem. Hol tart ma az „ügy”?
– Örülnünk kell a Hagyományok Háza létrejöttének. Valóban történelmi vívmány, hogy a hagyományőrzés költségvetési támogatáshoz jutott, és az is, hogy három kormányváltás sem ingatta meg kivívott társadalmi jelentőségét. A küzdelmet a szakma rövidlátó része nehezítette, akik a létért folytatott küzdelmeik során a napi betyárkodáshoz szoktak hozzá. Sokan csak ma értik meg, hogy ilyen horderejű kérdésekben rendkívüli egységre van szükség. De úgy hiszem, ezek a gondok elfelejtődnek majd. Ki emlékszik már arra, hogy a Lánchíd építését milyen sokan ellenezték, ma pedig természetes, hogy járunk rajta. Az új épület a színpadi néptánc régi vágyát teljesíti egy valódi, zsinórpadlással ellátott színházterem létrehozásával.
– Hasonló harcokat kell vívnia a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként is?
– A táncegyüttesnél kifelé kellett vívni a harcokat, főleg a fennmaradásért, a működtetés költségeiért, az elismertetésért, mert belül, szakmailag a legjobb úton haladt a társulat. Tímár Sándor reformjai a színpadon is elterjesztették az autentikus táncot. Annak társastáncként való értelmezése és megtanítása, majd erre az anyanyelvre épített koreográfiák készítése meghatározó tett volt az akkori szakmában. Nem szabad a félművelt önmegvalósításokkal pótolni a hiányzó szakmai ismereteket. Mihályi Gábor Tímár Sándor jó tanítványaként folytatta és fejlesztette tovább az együttes munkáját.
– Létezik még Sebő együttes?
– Igen, ezt két CD is bizonyítja. A Rongyszőnyeg Weöres Sándor és kortárs költők verseit szólaltatja meg, a Rejtelmek című pedig klasszikus és kortárs énekelt verseket tartalmaz. Aki azt hiszi, hogy a verséneklés egy „másik irány”, az téved. Az énekelt vers történeti műfaj, melynek a népdal az egyetlen túlélője. Amikor tehát verset éneklünk, akkor a hagyományos műveltség felhasználásának egyik lehetőségével élünk. Ugyanazt tesszük, ami mindig is dolga volt a dalnak, hidat, „zengéshidat” építünk lélektől lélekig.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.