Száz éve született a Hunnia csipke

Szőni-fonni, varrni, hímezni évszázadokon át kötelezően tudtak a nők. A családról való mindennapi gondoskodás egyik része csak akkor vált könnyebb feladattá, amikor megjelentek a gyárilag készített anyagok, a méteráruk, majd lassanként egyre bővült a tömegcikkek, így az asztali és a ruhaneműk választéka. Az asszonyok büszkeségének számított a hímzés, a csipkekészítés tudományának elsajátítása, szabad idejük nagy részét is ezzel töltötték. Hobbitevékenységgé, önkifejezési formává, pénzkereső foglalatossággá, kreatív időtöltéssé csak jóval később vált.
A csipkeverés művészete is meglehetősen régre nyúlik vissza. A különleges szépségű vert csipke onnan kapta a nevét, hogy a készítéséhez használt faorsók egymáshoz koccantak, és olyan hangot adtak, mintha valaki veregetne, kalapálna valamit. A klöpplinek is ismert vert csipke elnevezése a német klöppeln – verni, kalapálni – szóból ered. Ezt a fajta csipkét főként női viseleteken és kiegészítőkön (fátyolon, fejdíszen, főkötőn, ruhafelsőn, kötényen, legyezőn, napernyőn) alkalmazták.
A vert csipkének egy sajátosan magyar változatát, az úgynevezett Hunnia csipkét mutatja be a budapesti Iparművészeti Múzeum új időszaki kiállítása. Egy család több nemzedékéhez és egy falusi csipkeverő telephez kötődik az akár hungaricumnak is nevezhető sajátos csipkefajta története. A szakember szerint a csipke jellegzetességei közé tartozik a szabad szálvezetés, az alaprajzon nem jelölik ki a tűpontokat, a letűzések a rajz vonalán kívül vannak, a motívumok szélén mindig egy vastagabb kontúrszál halad, és vékony szálból készül.
A Hunnia csipkét a XX. század elején Fáy Aladárné teremtette meg, aki magyaros motívumokkal gazdagította a sokféle külföldi formakincset. Az 1871 és 1944 között élt hölgy feljegyzései szerint már kislány korában szeretett volna olyan kézimunkát készíteni, amely magyaros motívumokból áll. Felnőttként határozta el, hogy készít magának egy tulipánokból szerkesztett, vert csipke mellényt. Ám a felületet nem akarta varrásokkal megszakítani. Így jött rá arra, hogy ha a vert csipke szálainak elosztását megoldja, és sikerül egy olyan párnát szerkesztenie, amely a mellény alakját formázza, akkor egyetlen darabból elkészítheti azt. Ezzel a módszerrel új lehetőségekhez jutott a vert csipke addig kötött és viszonylag egyhangú technikájához képest. 1910 körül készült el ez a ma is csodálatos finomságot megjelenítő, a kiállítás egyik legszebb darabjának számító mellényke.
Fáyné a sárközi fejkötők motívumait, a somogyi pásztorfaragások díszítéseit és a matyó hímzések némelyikét találta leginkább alkalmasnak a csipkeverésre. Kísérletét egy széttárt szárnyú páva formáján keresztül folytatta. A tárlókban látható páva alakú terítői a variációk számos lehetőségét bizonyítják.
Sok kísérletezés után született meg a különleges szálvetésű, magyaros mintájú, sűrű és szoros szövésű magyaros vert csipke. Miután éveken át tartott csipkekészítő tanfolyamokat, családtagjainak is továbbadta a tervezés és a készítés technikáját. Unokahúga, Edvi Illés Ilona festőművész szintén gyönyörű darabokat, mutatós csipkegallérokat, margarétás, kakasos, gránátalmás terítőket készített. Unokája, Fáy Ildikó már kislánykorában megtanulta, s ma Ónodi Szabó Sándorné néven műveli, tanítja a csipkeverést, gondozza a családi hagyatékot.
Jó tanítványnak bizonyult Möller Istvánné is, aki 1936-ban Kőröstarcsán a falu asszonyai számára csipkeverőtelepet létesített. A műfaj ekkor kapta a Hunnia csipke nevet, és ekkor vált védetté. A kőröstarcsai csipkeműhely munkái között ruhadíszek, gallérok, ruhaujj, kötény, felvarrható virágmotívumok, áttört, finom, bonyolult rajzú, leheletkönnyű alkotások sorát szemlélhetik meg a látogatók.
Ezt a vonulatot folytatta és egészítette ki új elképzelésekkel Ónodi Szabó Sándorné, aki nemcsak hűséges őrzője a hagyatéknak, hanem ha kell, hírvivője is. Tizenkét éves kora óta ismeri a Hunnia csipke készítésének technikáját. Nyugdíjaskorában könyvet is írt róla. Öt éve a népművészek Király Zsiga-díjával tüntették ki munkásságáért, 2002-ben Kiskunhalason életműdíjat kapott. Bekeretezett csipkéi önálló műalkotások. Különleges darabja a református világtalálkozó bárányos-zászlós emblémája, a lovon visszafelé nyilazó honfoglaló harcos. A magyaros formakincs gondolati tartalommal erősödve nála szinte új távlatok felé hívogatja a követőket.