Inkább a silence!

Tripla válogatásalbumot jelentetett meg eddigi remixeiből az egyik legtöbbet át-, újra- és félreértelmezett zenekar, a Depeche Mode. Az új lemezeken jól ismert számok (szerencsére) kevésbé ismert, újrakevert változatai hallhatók, de (sajnos) készültek teljesen új verziók is. Főként az Enjoy The Silence című örökzöld vált harmadosztályú muzsikusok martalékává.

Igazán jó Depeche Mode-remixet csak az együttesből 9 éve kivált Alan Wilder képes készíteni.

A jelen álláspontra a fellelhető összes, rosszabbnál-rosszabb remix meghallgatása után jutottunk, és aki ismeri az I Want You Now 94-es felülmúlhatatlan koncertverzióját, az tudja, hogy igazunk van.

Na jó, legyünk engedékenyek: valóban telitalálat a Barrel of a Gun Underworld soft mixe 97-ből (a Hard Mix viszont egyszerűen hallgathatatlan, persze fel is került a válogatáslemezre), igazán remek volt 2001-es I Feel Loved remixverseny győztese a Symbion Project Mix, és még a sötét Mode-korszakból származó Stripped Flood Mix is bármikor hallgatható, ha az embert egy ködös őszi estén megint előveszi a suicid hajlam.

Az igazán érdekes újraértelmezések azonban elég kis tárterületen elférnek, míg a borzalmas klubverziók, dubok, és megerőszakolt dalok jóval több lemezt töltenek meg, mint amennyit érnek, és akkor a rajongók és önjelölt dj-k által Sound Forge-dzsal barkácsolt mixekről ne is beszéljünk (de tényleg!)

Az a rejtély, hogy a magára oly sokat adó Depeche Mode, hogyan tudott eddig is kilószámra kiadni olyan remixeket, amelyeknek 90 százaléka silány, sosem oldódik meg.

A most boltokba került hanghordozókkal (beleértve a kislemezeket, a bakelit maxit és a promókiadást) az előbb említett arányt sikerült tovább növelni. A tripla válogatás első két lemezének tartalma erősen vitatható, de tulajdonképpen elmegy. A lemez tartalmát lásd: www.depeche-mode.com)

A borzalmak a harmadik koronggal kezdődnek: aki végig tudja hallgatni az Are People People? című szörnyű tévedést – hogy Alan Wildert idézzük: az valóban szereti a Depeche Mode-ot.
A helyzetet csak súlyosbítják a különböző számok klubverziói, egyedül a Walking In My Shoes és a World In My Eyes eddig még kiadatlan verziója érdemel figyelmet.

De ejtsünk szót a remixelés fókuszába állított Enjoy The Silence-ről is, amelyet minden egyes most és a következő hónapban megjelenő hanghordozó (novemberben újabb kislemzek jelennek meg) megvásárlása esetén összesen hat új változatban hallgathatunk meg.

Enjoy The Silence

– Az egyetlen szám, amelyről már a stúdióban tudtuk, hogy sláger lesz – nyilatkozta korábban Martin Gore az Enjoy The Silence című dalról. És az Enjoy The Silence tényleg sláger lett, talán az egyetlen dal, amely harmonikus egységbe tudta kovácsolni az együttes rajongóinak 1990 előtti és utáni generációt. Ha tehát Martin Gore pontosan emlékszik, akkor valami ilyesféle őssláger született a stúdióban, noha az alkotás korántsem volt zökkenőmentes:

– Az első demo amolyan ballada-szerű volt, és leginkább talán a harmónium változathoz hasonlított. Alan állt elő az ötlettel, hogy gyorsítsunk a tempóján, és adjunk hozzá némi disco-feelinget. Hé ember! Ennek a számnak az a címe, hogy Élvezd a csendet! Ez egy lassú, szolid dalocska. Ugyan mi köze lenne disco ritmushoz? – gondoltam. Aztán jött Alan a felgyorsított változattal, amelyhez kísérletként hozzátettem a gitárt. Ekkor már tudtuk, hogy sikerült…

A Depeche Mode-fanatikusok azonban elsőre nem fogadták osztatlan lelkesedéssel az új stílust, s épp az említett disco-feelingen rökönyödtek meg. Aztán másodszor, harmadszor, sokadszor is elhangzott a dal, és befészkelte magát előbb a fejekbe, majd a lelkekbe is, hogy végül a koncertek és újramixelt albumok kihagyhatatlan produkciójává váljon. És most is azzá vált.

Szomorú, de ez valójában rossz hír. A jó mix ugyanis nemcsak szimplán módosítja a kiinduló nótát, hanem valamit hozzá is ad, így téve izgalmassá, élvezetessé, időnként az eredetinél is jobbá az új produkciót. Az Enjoy The Silence legfrissebb leszármazottai azonban nem, hogy hozzáadnak, inkább elvesznek a dalból: a mixelők kreativitása kifulladt annyiban, hogy egy-egy dallamrészt felerősítettek, vagy lehalkítottak, netalán megszüntettek, gondolván; máris kész a lemezérett verzsön, lehet a pénztárhoz fáradni.

A munka minőségét jól mutatja, hogy az eddig megjelent Tribute (tisztelgés a Depeche Mode előtt) albumokon szinte kivétel nélkül jobb feldolgozások láttak napvilágot, mint amilyen a Timo Maas-féle vagy az Ewan Pearson-féle mixek, és őszintén szólva a linkin parkos Shinodától is többet vártunk, mint egy rockbanda-átiratot.

A bonus disc trackjei közül talán a Little 15 új verziója és a Goldfrapp Halo-kísérlete tűnik érdekesnek. A húzós nótát nőiesítették, Alison Goldfrapp énekli a refrént, és az egész dal a kései Art Of Noise-ra emlékeztető, már-már komolyzenei hangzást kapott, de most komolyan. Persze ez még nem menti meg ezt az egész remixalbum-projektet, amely olyan közepes lett, mint egy matekérettségi.