Fin portréja. Töprengő, melankolikus arckifejezés, mély fájdalmat tükröző tekintet. Bár az arányok nem tökéletesek, mégis azt mondhatjuk: szép férfiarc. Karizmatikus jelenség. Távolodik a kamera, egy apró méretű ember néz szembe a kamerával, aki látszólagos közönnyel, szívében repedésekkel éli hétköznapjait. Magányába csupán egyetlen ember fér bele: egy élete utolsó napjait élő, nagydarab, sánta néger, akinek halálával gyökeresen megváltozik Fin sorsa. Bezár a játékmodell-bolt, ahol eddig dolgozott, és egy csendes porfészekbe New Jersey-be költözik, az örökül rá hagyott állomásfőnöki házba.
Olivia: frusztrált, szórakozott negyvenes nő kávéfolttal a nadrágján, festéknyomokkal a pólóján. Extrovertált, mégis magányos: fia és férje elvesztése után a hátrahagyott ürességet próbálja betölteni – Fin személye reményt ad számára, hogy mindkettő pótolható egyszerre.
Az állomásfőnöki ház mellett üzemel a hot-dog árusító bódé, itt találkozik Finbar a beteg apja helyett dolgozó, szeretetéhes Joe-val, aki idővel szóra bírja az emberek közönyéhez, furcsa pillantásaihoz és sértő megjegyzéseihez szokott törpét.
E három ember találkozásáról szól az Állomásfőnök. Bár egymástól teljesen eltérő karakterűek, összehozza őket a bánat, az élettől elszenvedett sérelmeik. Fin nem akar társulni magányában, csupán csendre van szüksége, robogó vonatok látványára és egy koszos kis házra, amelyben elbújhat mindenki elől. Azonban kapuján minduntalan kopogás hallatszik: az örökké fecsegő hot-dogos fiú sörözni hívja, Olivia egy üveg bourbonnal állít be Fin bocsánatát kérve, amiért kétszer majdnem sikerült elgázolnia őt. Fin kezdetben nem kér a társaságukból, önsajnálatba temetkezve merengene a kanapén, s bámulná imádott vonatjait.
Az új szomszédok mégis küzdenek a barátságáért, mivel nekik is szükségük van a kis ember szeretetére. Bár a törpével való törődés kissé eltúlzott – hiszen a valóságban az összemelegedés helyett feltehetőleg csak furcsa pillantások maradnának – a film mégis hiteles: megmutatja, hogyan kéne lennie, hogyan lehetne.
Szerelem egy „normál méretű” nővel, barátság a macho hot-dogossal, kaland a vonzó könyvtároslánnyal: alakul a kis ember élete. Közös hétköznapok, együtt töltött idő a tóparton, a vasúti töltéseken. Fin saját fájdalmán kívül már másokét is át tudja érezni. Visszaszerzi a tragédiája miatt magányába menekvő Olivia barátságát. A törődés neki is osztályrésze lesz.
Thomas McCarthy író-rendező első filmjében jól megtalálja az egyensúlyt a tökéletlen, fájdalmaikkal küzdő emberek lelki életének és a néhol felszínes, olykor humorral is fűszerezett dialógusok megjelenítése között. Ez utóbbival válik az alkotás emészthetővé, sőt szórakoztatóvá, ami ellensúlyozza a komoly lelki tartalmat: az egymás iránti felelősségvállalást és a másik ember felé való odafordulást.
Az amerikai független film joggal nyert a Sundance fesztiválon: élvezetes, ugyanakkor értékekkel teli, remek színészi alakításokkal, bátor témaválasztással. A siker egyben kasszasikert is jelent: az alacsony költségvetésű film máris a kiadások többszörösét hozta vissza a filmkészítők számára.
Többé nem lesznek kitaszított, furcsa lények. Az emberek egy nagy, egységes közösséget alkotnak, amelyben jó és rossz, tökéletes és tökéletlen a másikat kiegészítve fér meg egymás mellett. Elhidegülés és egymásra találás: illúzió a mozikban azoknak, akik szeretnek úgy felállni a vetítés végén, hogy a látottak továbbgondolkodásra késztetik őket.

Késes támadás Budapesten – a Batthyány téren támadt a párra, itt a videó