– Régi kukoricatörés emléke üzen, most már egyre gyakrabban: sokat fáj a derekam.
– Szokatlan szavak, homályos beszéd. Mit jelent a derékfájás és a kukoricatörés?
– Egyszer már említettem neked, hogy leróttam a tartozást a felszabadítóknak, így függ öszsze az előbbi kettő, most már állandóan.
– Festőművész öcséd mesélte, egyszerre kerültetek hadifogságba. Pontosan hány éve?
– Most januárban volt hatvan éve.
– Ott hírt és nevet nyert orvos lettél…
– Igen, állatorvostan-hallgató létemre. Édesapánk az első világháború után hét évet töltött orosz hadifogságban. Galíciában jutott fogolysorsra, ám attól a helytől mindig keletre és még keletebbre kerültek, egészen Vlagyivosztokig. Onnan érkezett meg a fél világot keresztülhajózva a családi otthonba és abba a kis malomba, ahonnan olyan nagyon hiányzott. Nagyon megviselte a hányattatás, fiatalon veszítettük el. Igazában nem is tudtuk meg, mennyi mindenen ment keresztül. Hanem amikor én is kikerültem, eszembe jutott, én vajon hány évre jöttem? De a mi dolgunk nem itt kezdődött. Hőgyészen éltünk özvegységre jutott édesanyánkkal, öcsémmel, húgommal, és érettségi után rokoni támogatással bejutottunk a főiskolára. Én az állatorvosira, öcsém a képzőművészetire. A front odahaza ért bennünket, a katonáskodást elkerültük, és szorongtunk, mi vár az ott élőkre.
– Én 1943-ban a híres szárszói találkozón kedves magyartanárom, Péczely László biztatására hallgattam az általam csak műveikből ismert irodalmi nagyságokat: Veres Pétert, Sinkát, Szabó Pált. Izgalommal vártam: vajon eljött az idő, a népi Magyarország történelmi igazsága most beteljesedhet? – veti közbe Újváry Lajos.
– A boldog új év 1945. január elsején nem borulat nélkül köszöntött ránk, mert össze kellett állítani a község lakosaiból kétszáz leginkább munkára való férfit, nőt vegyesen, és kétheti élelemmel, ágybéli takarókkal el kellett indulniuk szekerekkel a dunai komphoz – veszi át a szót István. – A hidat Bajánál felrobbantották a németek. Megyünk kukoricát törni, mondták, a szovjet csapatok élelmezésének támogatására. Öcsémmel már nem egy kocsira jutottunk, én az utolsóra szorultam, ott volt a fegyveres őr is. A mindig jól értesültek ugyan már suttogták, hogy a falu nagyobbrészt sváb lakóit szedték össze, és talán nem is a mondott céllal… Amikor majdnem két hét után Iasi-ban a széles nyomtávon álló vagonokba átpakoltattak bennünket, akkor felébredtünk. Elfogyott a hazai is, elkallódtak a takarók, feleszméltünk: hadifoglyok lettünk. Nem hittük, hogy velünk is megtörténhet.
– Még odahaza többször is megléphettünk volna – ugrik vissza Lajos az elbeszélésben – de mindig a jót hittük, a rosszat elhessegettük.
– Jó két hét volt hátra az utazásból, amikor már megszállott mindenkit az igazi rabság szomorúsága, a hidegtől kínzottak nyomorúsága, és sokszor végiggondoltam: ez lélektanilag előkészített bennünket a jövővesztés nyomasztó valóságára. Már hetvenen, nyolcvanan szorongtunk a „testvéri vagonokban”, egyik sarkában egy lyukkal, ennivaló és legtöbbször víz nélkül, a bánásmód megszigorodott, ellenségek voltunk már, akikkel úgy is kell bánni. Tanultam én, hogy az engedetlen nyájat jól meg kell hajtatni a kutyákkal, nem kell kímélni a botot, és ha összezsúfoltan már a félelem uralkodik rajtuk, attól kezdve kezessé válnak. Velünk, emberekkel még azt is megtették, hogy szétválasztották a szerelvényt, ne egyszerre és ne egy helyre érkezzünk – ez is lélektani gyötretés. Öcsém is eltűnt, csak édesanyám szava szomorított, aki úgy köszönt el: aztán vigyázzatok egymásra, Pista, te Lajcsira! Mindezt egy idegen országban? Hogyan fogalmazhatnék: szerencsés vagy peches lettem? Mert a tábori számbavételnél, az orvosi ellenőrzés során – ekkor válogatták szét az újonnan érkezetteket – a felcsernők hőmérőzés során az egyik idős embert gyanúsnak találták. Láza 38 fokos volt, nehezen lélegzett, kopogtatták jobbról-balról, nekem meg segítőkészen kiszaladt a számon: száraz mellhártyagyulladás. Latinul mondtam, egyszerre hozzám fordultak: maga doktor? Nem, kezdtem magyarázni, még csak olyan asszisztens. Szóval vrács (felcser), nyugtázták, akkor majd segít nekünk. A szavakat nem értettem, de a szívélyesség, ahogyan megveregették a vállamat, valami váratlan bizalomról árulkodott. Már két fontos szakvizsgán túljutott harmadéves állatorvostan-hallgatóként megéreztem: talán segíthetek embertársaimon.
– Egész életében ez a szolgálat volt jellemző a bátyámra.
– Így lettem én a nagy bányaüzem és a várost körbevevő magyar, sváb, román táborok egyik felcsere. Tanulni kezdtem oroszul. Az orosz asszonyok hozták a szakkönyveket: élettan, sebészet, belgyógyászat; a régi szakkönyvekben a latin megjelölés sokat segített. És még valami. A véletlen, a sugallat, amit otthon éreztem meg, amikor egy kifosztott patika kidobált gyógyszereiből egy dobozra valót kiválogattam, és azt sikerült megőriznem. Lázcsillapítók, görcsoldók, fájdalomenyhítők, tubusban kenőcsök. Falubelijeimnek mondtam, ne árulják el, hogy én csak állatdoktornak tanulok.
– Nem volt szükség a tiltakozásra, mert Pista hamarosan olyan hírt szerzett magának, hogy ő különleges, csaknem csodadoktor.
– Először akkor vizsgáztam, amikor a mi asszonyaink körében szülést kellett levezetni. Bizony terhes anyák is jöttek velünk, és ez csak ott derült ki a vizsgálatok után. Semmi nem számított, ha rab is, majd felnő az a gyerek, ha sváb, ha magyar, a többivel. Ebben a helyzetben az ott élők embersége szinte megható volt. A kismamák még tejfölt is kaptak a kórházban. Az igazi orvosi vizsga mégsem a négy szülés levezetése volt egymás után, hanem egy bányabaleset: a szellőző lapátja az egyik magyar bányász feje bőrét csaknem teljesen leszakította. Élet-halál kérdése volt, ilyet életemben nem próbáltam. Hála istennek, az illető ma is él, engem meg felkapott a hír. Volt a tisztek között egy nagyon jóindulatú hadnagy, Volkovnak hívták, egyszer azt kérdezte tőlem: nálatok divat a szakállviselet ilyen fiatalon? Eszembe villant: öcsémmel korábban megfogadtuk, hogy ha fogságba kerülünk, ő pofaszakállt, én pedig állszakállt fogok növeszteni. Volkov azt mondja, innen négy kilométerre egy másik lágerben fiatal festővel találkozott, aki ráadásul szépen hegedül. Az csak az én öcsém lehet, gondoltam. Találkozhatnék-e vele? – kérdeztem. Elvitt a másik táborba. Keresem az ismerősök között, nincs. Beteg, kórházba került, mondták az ismerősök az örvendezés után, mert annak is megörültek, hogy mi, falubeliek találkozhatunk.
– A doktor úr bejött a kórterembe. Olyan előkelő új ruhában, hogy én, a leromlott, vézna gyengélkedő majdnem elsírtam magam. Ott az ápolók olyan tisztelettel fogadták, mintha valami nagy ember érkezett volna. Az is volt. Mit mondhatnék, megkönnyebbültem, az ottaniak jobban gondjukba vettek, hamarabb rendbe jöttem.
– Kiderült, hogy öcsém sem volt elveszett gyerek. Portrékat rajzolt a parancsnokról, készített egy-egy élmunkásról is képet, és ő csinálta az állami ünnepségek feliratait.
– Portréfestészet? A cementeszsákok ép oldalaiból vágtam ki darabokat, kisimítgattam, aztán tintaceruzával, no meg mint régen az iskolában, nyállal mintáztam az embereket. „Ágyín hudozsnyik (egy művész)”, mondták az oroszok. Előbb azt hittem, mikor ezt az elismerést kaptam, valamit tán elkövettem, de ehelyett felmentettek a bányamunka alól, így viszont az ünnepi évfordulók során én feleltem a feliratokért. Ha ott megcsorgott véletlenül a festék, az a kenyéradag megvonásával járt.
– Különös élet volt ott a miénk. A kezdet sírni való szegénységgel járt, amilyet itthon mi nem álmodtunk. Se tányér, se kanál az ebédhez, de egy orosz tangóharmonikás fiú muzsikált. Zene már volt, a mindennapi késett. Gyalulatlan asztalok, lócák az étkezőben, olyan fapriccsek a szálláson, hogy fáradtabban ébredtünk, mint ahogy lefeküdtünk. Faliújság viszont minden teremben volt. Persze szólt a mi néprádiónk is. A latrinák szolgáltatták a híreket. Mindig a hazamenetelről, a szabadulásról. Ez is pszichológia, mert gyakran a parancsnokoktól indult a szóbeszéd, és az biztos forrásnak számított.
– Valamiről nem feledkezhetünk meg – mondja a festőművész. – Mi jobban éltünk, mint a helybéliek. Amikor már bányamunkásként fizetést is kaptunk, mi adtunk kölcsön az orosz ismerősöknek. Egészen kifordított világban éltünk. A szénfejtést a bányákban piszkavasakkal, többnyire háton fekve végeztük, de a munkásosztály nemzeti ünnepeire minden ruhadarabot felhasználtunk a díszítéshez.
– Kis falunk fogoly népe azért észrevehetően fogyatkozott. A tífusz, a vérhasjárvány kivédhetetlen volt, de ekcémás bőrbetegségek is gyöngítették a táborlakókat. Minden évben rendeztek egészségügyi szűrést, ilyenkor a legelesettebbeket hazaindították. Sokan nem bírták az utat hazáig. Ilyenkor a közreműködésem nagyon lényeges lett volna, de név és hír ide vagy oda, engem kizártak a szűrési bizottságból. Egy ilyen szűrés után öcsém eltűnt a látókörömből, és nagyon megijedtem.
– Nagyon megviselt a fogság, legyöngültem. Ismét kórházba jutottam, de észrevettem, hogy szinte lemondtak rólam. A vérhas döntött le, és drága hőgyészi társaim csaknem búcsúzkodni jöttek. Mi volna a kívánságom – kérdezték az asszonyok, csak azt nem tették hozzá, az utolsó. Egy tányér bablevest kívánok – mondtam, de tudtam, ez lehetetlen kérés. Szemenként szedtek össze félmaréknyi babot, s én úgy fogyasztottam azt, mint búcsúvacsorát. Hogy mi történt, arra nincs magyarázat. Megfordult az állapotom. Hanem ez a legyengülés arra jó lett, hogy kiszűrtek, és két év után elengedtek mint hasznavehetetlenné vált, valósággal megöregedett húszévest. Úgy tűntem el, hogy bátyám is csak később tudta meg. Ő már akkor egyre fontosabb ember lett. Szinte tökéletesen tudta a nyelvet.
– Kultúra! Egy idő után fontosabb lett mindennél. Mi, magyarok jó otthoni szokás szerint lelkiismeretesen dolgoztunk, és ezt észrevették a parancsnokok is. Én mint kiemelt mindenes, azt a feladatot kaptam, hogy csináljak kultúrműsort a foglyoknak. Lefordítottam A revizort magyarra, és előadtuk. Futballfelszerelésért én utaztam Sztálingrádba, ahol már minden szörnyűség ellenére megindult az élet. Igaz, az érkezéskor megrémültem, mert akkor forgatták a sztálingrádi csata egyes jeleneteit, s olyan tüzeket gyújtottak, olyan heves volt a repülők mozgása, hogy hirtelen nem tudtam, mi történik. Ötvenkilenc hónap múlt el, és néha eszembe jutott: hiszen kukoricát törni indultunk. Hozzá kell tennem: a sebészet területén, amelyet nagyon megszerettem, szép sikereket értem el, olyan operációkat végeztem, vagy voltam első beosztott más kórházakban, hogy az igazi előrehaladásnak számított. De mégis, meddig tarthat ez a kirándulás? A nagy ígérgetések egyetlenegyszer bizonyultak igaznak. 1949. november 7-én, a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepén minket is elengedtek, akik még ott voltunk. A családi örvendezésről, ünneplésről most nem szólok. Öcsém intelme viszont nagyon megdöbbentett.
– Engem két év után természetesen visszavettek a főiskolára, igaz, Szőnyi István mester osztályában akkor nem volt hely, de nagy kedvvel vágtam neki az új életnek. Sajnos élményeimről nem tudtam mélységesen hallgatni, így Bíró Károly elvtárs a szocializmus ellenségének bélyegzett, és kirúgott. Szőnyi mester és Pór Bertalan közbenjárására vettek vissza, attól kezdve igazán megfogadtam Pór mester tanácsait. Kicsit olyan palócosan beszélt a mester, s úgy mondta: Lájoská, hallgatni kell meg tanulni. Mire azzal védekeztem: mester, én a Szovjetunióról csak az igazat mondtam. Na látja, ez volt a legnagyobb baj: én is onnan jöttem haza. Hallgatni, tudjá, ez a legfontosabb.
– Én persze könnyebb helyzetben voltam – mondja a doktor úr –, de sokáig gondolkodtam, hogy nem az orvosin kellene folytatni. Hiszen ott mindent kezdhetnék elölről. Öt év az életemből szinte elveszett, vissza hát az eredeti hivatáshoz. Befejeztem az állatorvosit, és még nyugdíjazásom után is dolgozhattam. Hanem egyszer az állami gazdaság állatorvosaként „nagy megtiszteltetés” ért. Küldöttség vezetőjeként utaztam a Szovjetunióba – én voltam a tolmács is, és egész a Bajkál-tóig, Irkutszkig eljutottunk. Az ötvenkilenc hónaphoz még tizenegy nap jött. Utána mondtam Lajos öcsémnek: ketten mégis elértük, amit édesapánk egyedül: mi is kitöltöttük a hét évet.
origo.hu
Orbán Viktor személyesen tárgyalt a nemzetközi sztárprofesszorral – fotó
