– Bár, a nagyvilágban inkább rendezőként ismerik, a pályafutását
színészként kezdte.
– Annak idején két évig jártam a színművészeti főiskolára, Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Kóti Árpád osztálytársa voltam. 1954-ben, –
osztályidegen lévén – „kirostáltak”. Szerencsére az osztályfőnököm, Both Béla tanár úr éppen akkor kapta meg a Magyar Állami Faluszínház főrendezői posztját. Hat nappal a kidobatásom után már szerződtetett is énekes-színésznek. 1956 szeptemberében a békéscsabai teátrumhoz kerültem, túl sok szerepem azonban nem akadt, egy hónap múlva ugyanis kitört a forradalom.
– Nem sokkal később jó néhány sorstársával együtt Önnek is menekülnie kellett Magyarországról.
– A Budapesti Forradalmi Bizottság két tagja jött értem Békéscsabára. Arra voltak kíváncsiak, hogy az orosz katonák – a megállapodás értelmében – valóban kivonultak-e – Békés megyén keresztül – az országból. Én, persze, csak a főváros felé tartó tankokat láttam. November másodikán érkeztem Pestre a rossz hírrel, két nap múlva már lőtték a várost. Ott voltam a Corvin-közben, a Széna téren, Békéscsabán halálra is ítéltek! Én ugyan maradtam volna Magyarországon, de a feleségem azt mondta, nem akar ilyen fiatalon megözvegyülni.
– Kanadánál távolabbi országot nem is választhattak volna.
– Először Bécsbe mentünk, aztán Liechtensteinbe, a végső állomás, szívem szerint, az Egyesült Államok lett volna, ám akkorra ott már több politikai menekültet nem fogadtak. Így maradt a szomszédos Kanada. Megérkezésünk után azonnal jelentkeztem a kanadai állami televíziónál. Mondták, hogy értékelik a lelkesedésem, de azért először nem ártana megtanulni angolul. Így lettem hulla-kiadó egy kórházban. Nem hangzik jól, pedig csodálatos időszak volt. Odaadtam napi két halottat a hullaszállítónak, a maradék időben pedig nyugodtan tanulhattam. Először a nyelvet, aztán az egyetemi vizsgáimra.
– Ezek után már biztosan kapott állást a televízióban.
– Takarítóként. Stúdiót söpörtünk az ukrán főnökömmel. Később
kábelhuzogató lettem, aztán világosító, kameraman, berendező,
rendezőasszisztens, majd rendező. Huszonhét év után az állami
televízió egyik részlegének igazgató-főrendezőjeként „szereltem le”.
– Mikor avatták máltai lovaggá?
– Még 1957-ben, amikor külföldi kérésre három fontos embert –
tudósokat – menekítettem ki Magyarországról. Pedig akkoriban már
akasztottak.
– Úgy érti, hogy visszajött értük?
– Úgy. Egyik alkalommal meg is sebesültem.
– A színészi pályafutását végképp feladta a televíziózásért?
– Nem egészen. Tagja lettem ugyanis a Kertész Sándor alapította
Torontói Magyar Színháznak, amely tizenkét évig működött az egyetlen olyan külhoni magyar teátrumként, amely állandóan játszott. Olyan színészóriások voltak a társulat tagjai, mint Szörényi Éva, Vaszary Piroska és Juhász József. Az ottani magyaroknak akkor vidám előadásokra volt szükségük, így
aztán főként operettet adtunk elő. Nagy bánatomra, mindig a bonviván szerepét osztották rám. Egy idő után New Yorkban, Chicagóban, Detroitban, Los Angelesben is kíváncsiak lettek az előadásainkra.
– Később aztán amerikai mozik epizódszereplőjeként is fel-feltűnt a
vásznon. A színházi teljesítményét látva keresték meg a filmek
rendezői?
– Az Egyesült Államokban ez nem úgy működik, mint nálunk. Ott még a legnagyobb színésznek is magának kell jelentkeznie, ha szeretne egy szerepet elvállalni. Én is meglepődtem, amikor már a kanadai televízió rendezőjeként hiába akartam az Oscar-díjas Peter O' Toole-t felkérni a Ványa bácsi televíziós változatának főszerepére, a szakszervezeti törvény értelmében a rendező legalább négy-öt szereplő közül, olvasópróba után választhat csak a színészek közül.
– Úgy tudom, rendezőként szinte minden televíziós műfajt kipróbált.
– Hogy a legismertebbekkel kezdjem, az Egyesült Államokban fél évig rendeztem a Kojak című sorozatot, majd a Columbót, a főszerepben Peter Falkkal, akiről egyébként kevesen tudják, hogy Falk Miksa dédunokája. Játékfilmet ugyan soha nem készítettem, tulajdonképpen nem is akartam, azonban tévéfilmet, televíziójátékot és dokumentumfilmet annál többet. Mivel Kanadában csak néhány teátrum működik, rengeteg színházi előadást, operát, hangversenyt rendeztünk a televízió stúdióiban.
– A filmes munkáit számos díjjal jutalmazták, Cannes-ban például Arany Oroszlánnal.
– A világ sportfilm fesztiválján, Cortina D'Ampezzóban, pedig nagydíjat nyertem Kanadának. Nagyon sok reklámfilmet forgattam, amiért több elismerést is kaptam, például az Arany Oroszlánt Cannes-ban. Egy ilyen egyperces hirdetés elkészítése rengeteg munka, ráadásul többe került, mint egy egész estés játékfilm. Ám az olyan megbízóknak, mint például a General Motors, vagy a Ford minden pénzt megér egy jó reklám. Persze, ennek a műfajnak is megvannak a maga nehézségei. Egyszer például az az ötletem támadt, hogy a Sziklás-hegység egyik csúcsán forgassunk autóreklámot. Helikopterrel vittük fel egy Chevrolet vázát,
és egy gyönyörű modell hölgyet a hegy tetejére. Hozzákezdtünk a légi felvételekhez, minden nagyszerűen ment is addig, amíg egyik pillanatról a másikra be nem borított mindent a sűrű, átláthatatlan köd. A pilóta ilyen körülmények között nem vállalta, hogy felszáll, a modell, pedig a farkasordító hidegben, nyári ruhában egy belülről üres kocsiban a hegy tetején töltötte az éjszakát. Senkinek nem kívánom azt, amit másnap tőle, később pedig a megbízó cégtől kaptam.
– Elismert polgára volt Kanadának, megbecsülték a munkáját. Miért jött vissza Magyarországra?
– Egyedüli gyerek voltam. Beteg lett az édesanyám, valakinek vigyáznia kellett rá. Közben meghívtak tanítani a Budapesti Gazdasági Főiskolára, kommunikációt oktatok angol nyelven. Megszerettem ezt a munkát, Magyarországot is szeretem. Gondoltam rá, hogy az édesanyám halála után visszamegyek, de mivel Kanadában már nyugdíjba mentem, voltaképpen mindegy, hogy melyik országban élek.
– Meg aztán ott van a Hír Tv is.
– Én vagyok a televízió hangja! Én mondom például, hogy „egyenesen önnek”. Eredetileg valaki mást kértek fel erre a feladatra, ám ő nem tudott megjelenni a felvételen. Az utolsó pillanatban kerestek meg engem. Azt is megkérdezték, szeretnék- e műsort készíteni. Azt biztosan tudtam, hogy politizálni nem akarok, ismerek azonban számtalan külföldön élő magyart, akit érdemes volna bemutatni a hazai nézőknek. Így indult el 2003-ban a Világjáró magyarok. A sorozat azóta felkerült a világhálóra, vetítik Európában, az Egyesült Államokban és Új-Zélandon. A több mint száz meghívott vendégem között volt például Szőts André producer, gróf Nádasdy Ferenc környezetvédő, Tony Curtis, a világhírű amerikai sztár és Marton Éva a szintén világhírű
operaénekesnő.
– Kivel készítette a legemlékezetesebb beszélgetést?
– Sok érdekes interjúalanyom volt, az egyik például Prof. Dr. Dávid Tamás rákkutató. Dávid Tamás akkor döntött úgy, hogy elmegy az Amazonas partjára az esőerdőbe, és kideríti, mi az oka az ott élő emberek rendkívül magas átlagéletkorának, amikor az első felesége huszonhat évesen meghalt rákban. Dél-Amerikában rá is talált egy hatféle fűből álló főzetre, amely rendkívül hatékony a rákos megbetegedések ellen. Az Ausztriában élő kutatóorvossal való beszélgetés akkora érdeklődést váltott ki a magyar nézők körében, hogy másodszor is meghívtam a műsorba, sőt tervezem, hogy készítek vele egy harmadik interjút is, amikor legújabb útjáról visszatér.
– Milyen tervei vannak még?
– Diplomatatáska címmel szeretnék egy újabb interjúsorozatot készíteni a Hír Televízió számára. Ebbe a műsorban a Magyarországon élő külföldi nagyköveteket fogom meghívni. Ezen kívül tervezem, hogy a Világjáró Magyarok fontosabb beszélgetéseit könyv alakban is közzéteszem. Tavaly megrendeztem Ingmar Bergman A próba után című darabját a Budapesti Kamaraszínházban. Ha minden jól megy, nemsokára egy újabb Bergman-művet állíthatok színpadra.
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
