Lőrincz Csaba halálára

Csaba, te mindig adtál a részletekre. A sors meg elbánt veled, még azt az esélyt sem adta meg, hogy dönts, hogyan kívánsz, akarsz meghalni. Valahogy úgy gondoltam: derűsen, meghitten, szeretteid körében, ahogyan azt mindenki szeretné. S nem most, Istenem, hanem valamikor harminc–negyven év múlva.

Ha valaki komolyan vette valaha az erkölcsileg megalapozott politikai dolgokat, az te voltál. Láttam, hallottam, éreztem, hogy mindez számodra élet-halál kérdése. Amikor ezt nekem többször kifejtetted részletesen, először úgy 1989–90 táján, egyszerűen nem hittem el. El kellett telni majd húsz évnek, hogy átértékeljem az akkori véleményemet. Mindig mondtad pedig, hogy egykoron haza akarsz menni. Ezt sem hittem el, addig, amíg a saját szememmel nem győződtem meg róla, hogy mennyire mélyen van benned a szeretet, sőt szerelem az erdélyi, az uzonkai, a sepsi, s még lehetne folytatni, táj iránt. Ez az enyém, a miénk, mondtad, kitekintve az autó ablakán. Most már értem, Csaba. Akkor nem teljesen.

Holnap vagy holnapután hazamész. Ezt akartad, ezt kaptad. De se te, se én nem így képzeltük el. A véleményemet az idealizmusodról továbbra sem vagyok hajlandó alapjaiban megváltoztatni. Azt viszont el kell ismernem, korrekcióra van szükség. S ez a te múlhatatlan érdemed. A múlt csütörtökön ígért Van Creveld-köteteket meg postázom a Vatikánba.

Lőrincz Csaba – Fotó: Tóth Tibor