Ami menő, az már nem menő

Bret Easton Ellis, a XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége nem sok mindenben hisz. A társadalomból kiábrándult, a politikát kerüli, tagadja a művészet küldetését. Az X-generáció íróját Európában elsősorban sokkolóan brutális regénye, az Amerikai psycho miatt ismerik. Interjúnkban annak próbáltunk utánajárni, mi vezeti a művészt, aki mindent kritizál, megkérdőjelez, kifiguráz, aki pusztán sokkolni akar, és ezáltal szórakoztatni.

Fotó: Székelyhidi Balázs

– A múltban lévő depressziójának mi lehetett az oka?
– Nem vagyok klinikailag depresszív. A génjeimben van, apukám is az volt. Túlságosan realista vagyok, a világ elszomorít. Sok harag és csalódás van bennem, aminek a mai társadalmunk lehet az oka. A pszichológusom azt tanácsolta, hogy három hétig ne nézzek tv-t, és ne olvassak újságot. Meg kell, hogy mondjam, segített.

– Hisz abban, hogy az író kiválasztott, és hogy nevelő szerepet játszik?
– Nem hiszek a kiválasztottságban, sem abban, hogy egy írónak szerepe van vagy küldetése. Ateista vagyok. Én szórakoztatásból írok. Nem azért vannak a regények, hogy tanuljunk belőlük. Az élet a mi tanítónk.

– A XXI. században gyakran a sokkolás helyettesíti a metaforát és az allegóriát. Mi ez a sokkolási hullám?
– Ez egy jó kérdés, nem tudom. Lehet, hogy mindig is jelen volt, Shakespeare-ben és a görög tragédiákban is. Talán, hogy a halandóságot megértesse velünk, és közelebb vigyen minket hozzá anélkül, hogy átélnénk a halált. Szerintem a sokk az életben drasztikusabb, mint az irodalomban, és ezáltal a képzeletbeli, regényes sokk mű lesz és kevésbé hatásos.

– Mennyire veszi komolyan a szereplőit a regényeiben?
– Bateman az Amerikai pszychóból részben az apukám és jómagam. Igazándiból az én életemről szól New Yorkban. Bateman az én haragomat és kudarcaimat tükrözi. Mihelyt rájössz arra, hogy a társadalom mit vár el tőled, és mi az, amit értékel, azt vagy elfogadod, vagy nem. Bateman egy kritikus, akivel teljes mértékben egyetértek, ennek ellenére bedől a társadalmi elvárásoknak, és a külsőségek elkápráztatják. A szereplőim egy olyan világnak a részei, amit én kreáltam, és néha ezek a világok összefonódnak egymással. A szereplőim valós emberek számomra, akikkel együtt élek évekig, még beszélgetek is velük. Éppen ezért több regényemben felbukkannak ugyanazok a szereplők.