Megyeri Dávid: Kezd leesni a tantusz: a mesterségesen elszegényített tömegek nem szeretik, ha a nyomor elviseléséből olyan szocialista maharadzsák tartanak továbbképző kurzusokat, akik rajtuk, az ő adóforintjaikon, a Kádár-rendszerben elvont fizetésükön s a nemzeti vagyon széthordásán tollasodtak meg. Az utódpárti milliárdos azt mondta a Városligetben, hogy mindenkinek megfogják a kezét. A végsőkig kivéreztetett lakosság viszont azt akarja, hogy végre engedje el a kezét, de főleg a nyakát a hatalom, s hagyja békén egyszer és mindenkorra az idejétmúlt újabb és újabb neosztálinista bőrlenyúzó akciókkal. Vajon miért gondolja ez a becsődölt társulat, hogy ha az ötéves tervek nem hoztak sikert, csak romlást az országra, most majd ötvenéves tervekkel lehet operálni? A mindig a távoli jövőbe helyezett népboldogulás lényegében ezt jelenti. Honnan veszi a nemzet önjelölt vezetője, hogy még bármi hitele lehet az olyan szó szerint ezredszerre hangoztatott, aztán a gyakorlatban szembeköpött ígéreteknek, mint a falusi kisiskolák csodás felújítása? Vagy az olyan, már kimondásuk pillanatában sem komolyan gondolt hazugságoknak, mint hogy az idén könnyebb lesz, jövőre pedig még egy kicsivel könnyebb. Régi vicc: Arisztid utasítja Jeant, szerezzen örömet a kutyájának. Kisvártatva kétségbeesett vonítás hallatszik az udvarról. Az úr kimegy, és látja, hogy a szolga püföli az ebet. „Maga lelketlen gazember, miért bántja ezt a szegény párát, mikor én éppen azt mondtam, hogy szerezzen neki örömet?” Jean válasza: „Uram, el nem tudja képzelni, hogy ez a kutya hogy fog örülni, ha abbahagyom a verést.” Az álbaloldali egypárti kormány még mindig abban bízik, hogy a társadalom jótéteményként értékeli, ha közvetlenül a választás előtt egy cseppet kevésbé szorongatják a nyakát. Hiú azonban ez a szocialista remény. Ma már a legelszántabb és legharciasabb Gyurcsány-csápolók kivételével mindenki tudja: ez a kabinet olyan, mint a norvég. Oslóban van.
(Magyar Nemzet, 2008. május 5.)
