– Szóval akkor legitim eszköz az erőszak alkalmazása? Bárkit orrba vághatok, ha úgy érzem, csak ezzel az eszközzel érhetem el céljaimat? A most nyilvánosságra került kutatásból akár ez is kiolvasható, hiszen a megkérdezett iskolás korú fiatalok jó része szerint az erőszak hozzátartozik az élethez, az „érvényesülésnek valamiféle eszköze”.
– Ezt a kérdéskört nem lehet ilyen egyszerűen kezelni. Amennyire tudom, a kérdések nem arra vonatkoztak az említett felmérésben, hogy erőszakosnak vallják-e magukat a gyerekek, hanem, hogy hogyan értékelik magát az erőszakot, mint jelenséget. Tehát még mindig nem biztos, hogy ha olyan helyzetbe kerülnének, és választani kell az erőszakos, illetve a nem erőszakos viselkedés között, akkor az agressziót, erőszakot választanák. Az is igaz persze, hogy ennek a korosztálynak a viselkedése – és ezt számos kutatás bizonyítja –, bizonyos esetekben eldurvult, erőszakos jelleget mutat.
– Ezt látjuk a mindennapi életben is...
– Ez így van, ám azt gondolom, ezt másképpen kell értékelnünk a gyerekeknél a felnőttekhez képest. Ennek pedig nagyrészt az az oka, hogy ez egy átmeneti társadalmi helyzetben lévő korosztály, amelyik a felnőtté válás folyamatában van. Ennek megfelelően vannak bizonyos életkori sajátosságok, amelyek fogékonyabbá teszik őket a normasértésekre, s ezen belül az agresszióra is. Bizonyos életkori sajátossággal bírnak, vagyis olyan biológiai, érzelmi, erkölcsi és intenzív változások zajlanak a gyerekekben, ami miatt esetükben nem beszélhetünk olyan biztos társadalmi és pszichológiai háttérről, mint ideális esetben a felnőtteknél. Ez egy nagyon intenzív szocializációs korszak, amikor a gyereknek még nincsen kialakult, megszilárdult értékrendszere, folyamatosan formálódik. Jó és rossz irányú ráhatások egyaránt érik. Nem mehetünk el amellett sem: ebben a korban a kortárs kapcsolatoknak kiemelkedő szerepe van. S ha eleve gyenge a szülői-, családi háttér, vagy egyéb más viszonylatok, az még inkább felerősíti a csoportban járást, ami az agresszió fokozódásával is együtt járhat. A családi-, társadalmi helyzet változása is sokkal inkább „rácsapódik” egy gyerekre, mint egy felnőtt emberre mégpedig abban az értelemben, hogy a társadalom makro-strukturális negatív folyamatait egy gyerek nem, vagy alig képes befolyásolni.
– Ha ezek voltak a szociológiai, akkor melyek a pszichológiai aspektusok?
– A gyerekek esetén még egy kialakulatlan, fejlődésben lévő, könnyen befolyásolható személyiségről van szó. Nincs még meg bennük a kritikai képesség, valamint függenek az idősebb társaktól is. Emellett nincsenek kialakult életcéljaik, vagy ha vannak is, azok sok esetben irreálisak. Problémamegoldó képességük gyenge, vagy éppenséggel olyan, amelyik a többségi társadalom által nem tolerált, mint például az agresszivitás. S nem utolsó sorban ennél a korosztálynál preferált viselkedés a kaland és kockázatkeresés. Ezek a sajátosságok pedig fogékonnyá tehetik a gyerekeket a normaszegésre. Úgy gondolom, hogy az agresszió alapvetően tanult viselkedés. S ha ez a tanulási folyamat ráépül a már említett sajátosságokra, akkor kialakulhatnak az agresszióra késztető mechanizmusok. Persze az agressziónak sokféle elmélete van, és egy szociológus sem tekinthet el a biológiai és pszichológiai tényezőktől. Attól, hogy van egy velünk született fogékonyság az agresszióra.
– A humánetológia nagyrészt feltárta ezt a lehetőséget...
– Számos kutatás létezik ezzel kapcsolatban. Azon túl, hogy ez a hajlam megvan, erre még ráépülhetnek agresszív nevelési minták, olyan szocializációs közegekből, mint a család, iskola, kortársak, ez pedig kialakíthat egy elfogadó magatartást az agresszióval, erőszakkal kapcsolatban.
– A magyar társadalom sincs valami „jó bőrben”, már ami az értékrendszer-állapotát illeti. Mindehhez hozzá kell venni, hogy felelőssége lehet a tömegkommunikációnak, a médiának is. Elég csak tíz percre bekapcsolni a televíziót, és máris azt látjuk, és látják a gyerekek is, hogy az erőszakkal lehet „sikereket” elérni.
– Ez így van, de ha lépcsőben nézzük ez a problémát, akkor nem ez az első lépcsőfok. Alapvetően létezik az agresszióra való fogékonyság. Ez vagy erős egy adott emberben, vagy nem. Erre jön a mikrokörnyezet az agresszív mintáival; vagyis a média, a szülők, a tanárok, illetve akár a kortársak is. Alapvetően az agresszív minták kapcsán azt tartom lényegesnek, hogy mindezt milyen mennyiségben tapasztalja a fiatal, és hogy kivel tud azonosulni. És sajnos ez az utóbbi momentum gyakran háttérbe szorul. Nem mindegy, hogy a gyerek az agresszorral, vagy az áldozattal azonosul.
– Ha ilyen összetett, bonyolult rendszerben él a gyerek – még ha ez szükségszerű is –, nem kellene valakinek mellette állnia annak érdekében, hogy vezesse az általánosan elfogadott társadalmi értékek felé, vagy amellett?
– Ez igaz, és ha erre a szülő nem képes, akkor ezt egy másik fontos szocializációs közegnek, az iskolának kellene megtennie. Ám azt is tudjuk, hogy az iskola is amorf állapotban van, ugyanis „nem tudja” eldönteni, hogy oktasson, vagy neveljen; úgy tűnik, hogy manapság a kettő együtt nem fér meg egy helyen, az iskolában. Ott látom a legnagyobb problémát, hogy ha a gyerek kipróbálja, azonosul az agresszív viselkedéssel, vagy annak valamelyik képviselőjével, és siker-, esetleg folyamatos siker koronázza ezt a viselkedést, akkor ez a minta vagy viselkedés megerősödik benne. Ha nincsen azonnali korrekció, büntetés, szankció, vagy csak legalább egy rosszallás, hanem csak a jutalmazás, a haszon – például ha büntetlenül el tudja szedni társától a mobiltelefont – akkor ez az agresszív gyerek számára egy erős megerősítés lesz. És itt kap szerepet maga a társadalom: ha ugyanis maga a társadalmi közállapot is olyan – passzív, közönyös vagy éppen támogató, sőt elváró – akkor tovább erősíti a személyt ebben a viselkedésében, és akkor az agresszív önérdek-érvényesítés személyiségjeggyé válik.
-Erős kijelentés, hogy jelenleg a magyar társadalom inkább támogatólag lép fel az agresszív viselkedéssel szemben? Persze nem szabad általánosítani, ám több kutatási is azt hozta ki, hogy társadalmunk érték-vesztett állapotban van.
-Valóban sok kutatás feltárta ezt, ám mégis azt mondom, hogy ezt ilyen szélsőségesen nem lehet kijelenteni. Inkább az a probléma, hogy a szülők s az iskola sem tudja, milyen irányba navigálja a gyereket. Tehát nem az a gond, hogy egy bizonyos irányba tolja a gyereket, hanem, hogy ő saját maga is bizonytalanságban van. Nyilvánvalóvá válhat a felnőttek hitelvesztése is. Nem tudják a szülők sem, hogy mit mondjanak a gyerekeiknek: legyenek türelmesek, becsületesek, empatikusak másokkal, vagy agresszívek és érvényesítsék az érdekeiket? Nem mindegyik agresszivitás magyarázható tanulással, nem szabad elfeledkezni azokról, akik esetében az agresszivitás valamilyen elszenvedett trauma, sérülés, áldozattá válás következtében lép fel. A nem megfelelő – vagyis nem szeretetteljes – légkörben felnövő gyerekből, a verbális/fizikai/érzelmi erőszak áldozataiból lehetnek agresszív felnőttek; akik gyanakvóak, bizalmatlanok, ellenségesek lesznek a környezetükkel, nem ismerik az empátiát. Én is úgy gondolom, hogy anómikus a mai magyar társadalom, ám azt nem szabad mondanunk, hogy mindenki ebbe az irányba megy, azt nem lehet kijelenteni, hogy az emberek között nem akadnának jó számmal olyanok, akiknek biztos és társadalmilag támogatott értékei vannak. Az általános társadalmi állapotot inkább úgy jellemezném, hogy hitelvesztésről, értékbizonytalanságról és a biztonság hiányáról van szó inkább.
-A felmérés is megemlíti azt a régóta húzódó vitát, hogy vajon kell-e csökkenteni a büntetőjogi felelősség jelenleg érvényes 14 éves korhatárát. Vajon van-e létjogosultsága a csökkentés felvetésének, vagy jó minden úgy, ahogy van?
-Abszolút nincsen létjogosultsága annak a törekvésnek, amely a büntetőjogi felelősség korhatárának a leszállítását célozza meg. Való igaz azonban, hogy ez egy nagyon régi keletű vita a kriminológusok között, és sok érv szól mind ellene, mind mellette. Véleményem szerint semmiképpen nem jó az, ha csökkentjük a büntethetőség életkori alsó határát, és azt mondjuk, és azt az elvet követjük, hogy 12 éves gyereket büntessünk akár büntetés-végrehajtási intézményben, vagy más, alacsonyabb fokú büntetés-végrehajtási intézményeket hozzunk létre számukra. Úgy látom, hogy sem a magyar társadalom, sem a jogrendszer nincsen felkészülve egy efféle szerkezeti átalakításra. De nyilván ennél fontosabb érv, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy büntetéssel lehetne korrigálni ezeket a problémákat, pontosan a már említett fejlődési sajátosságok miatt. Nem büntetni, hanem megelőzni kell ezeket a deviáns viselkedési formákat. Társadalmilag elfogadott értékeket, életcélokat kell felvillantani a gyerekek előtt. Tanítani kellene a konfliktus-feloldó technikákat, a generációk közelítése mellett csökkenteni kellene a családi devianciákat is. Meg kell tanítani a gyerekeket az igényeik azonnali kielégítésének késleltetésére, megfelelő önértékelés és beleérző képességet kell kialakítani bennük, s hangsúlyozni kell bennük jogaikat és kötelezettségüketm, s mindenekelőtt ezek egyensúlyát. Vagyis sok lehetőség van az első körben, nem szükséges azonnal a büntethetőségi korhatár leszállításához nyúlni.
-De ha maguk a szülők sem egy ép értékmezőben élnek, illetve nevelik gyerekeiket, és az iskola is – az Ön szavai szerint – amorf állapotban van, akkor hogyan tudnának egy olyan bázist képezni, amire felépíthetők lenne a megelőzés eszközei?
-Ebben az esetben formális, illetve informális eszközökről egyaránt kell beszélnünk. Utóbbi szerint egy társadalmilag elfogadott értékrendszerrel bíró családból származó gyerekekből lesznek olyan fiatalok, később pedig felnőttek, akik azt a normát viszik tovább. Ha ezt a jelenlegi fiataljainkba nem „építjük be”, akkor a probléma halmozódni fog. Csak a jó szociál-, társadalom-, illetve oktatáspolitikának van lehetősége megállítani ezt a folyamatot, emellett ne feledkezzünk meg a kisebbségpolitikáról sem. Így csökkenhetnek a családon belüli devianciák is. Az iskolának pedig a formális szerepéről kell beszélnünk. Ennek az intézménynek fontos szerepe van abban, hogy a gyerekben a megfelelő önértékelés, empátia készség, generációs tisztelet ki tudjon alakulni – például szerepjátékokon keresztül. Fontos, hogy a gyermeknek legyen életcélja, illetve, hogy elsajátítsa a jogok-kötelezettségek harmóniáját. Olyan tantárgyakat kellene beépíteni a közoktatásba, amely e pedagógiai dimenziókra erősen ráhelyezi a hangsúlyt. Még ennél is fontosabb, hogy a felnőttek társadalmilag, mentálisan újra „egészségesek” legyenek, hogy így visszaszerezzék hitelüket gyermekeik előtt, hogy újra példaképei lehessenek gyerekeiknek, ne a médiából vagy a deviáns kortárscsoportokból válasszanak „hőst” maguknak.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
