Amikor a nyelv az úr

Minden nemzetnek a maga nyelve a legszebb, és még inkább érvényes ez vasárnap, az anyanyelv nemzetközi napján. Ez a nap arra hivatott, hogy felhívja az emberek figyelmét saját anyanyelvük fontosságára. Az ENSZ 1999-ben nyilvánította február 21-ét nemzetközi anyanyelvi nappá. 2000 óta minden évben különféle nemzetközi szimpóziumokkal ünneplik. Az MNO-nak nyilatkozó szakértők szerint a nyelv képes uralkodni az ember felett, ugyanakkor mindenféle küzdelem nélkül tesszük magunkévá édesanyánk örökségét.

Bujkál a tökéletes ritmus

A magyar irodalom további jeles képviselői hasonlóan vélekedtek az anyanyelvről. Pilinszky János A mű születése című esszéjében például kifejti: a nyelv organikus létező, amellyel az író folyamatosan küzd. „A költészet számomra játék és küzdés egyszerre, rutin és mesterség egyidejűleg” – árulta el az MNO-nak Lackfi János. A József Attila-díjas író, költő és műfordító úgy fogalmazott: érkezik egy impulzus a világ felől, amely megszerkesztésre vár, méghozzá a nyelv rendje szerinti megmunkálásra.

A Halottnéző című regény szerzője azt vallja, bárhol és bármikor képes lírai vagy prózai művet írni a vízvezeték-szerelés szintjén, ám afölött, hogy egy mű mikor lesz több ennél, költőként vagy íróként már nem lehet úr. A nyelv vezeti a kezét: sosem tudja azt leírni, amit ki akar fejezni, de amit végül papírra vet, mégis jobb lesz annál, mint amit először akart közölni.

Ilyen hatalmas a nyelv. Ám nemcsak az irodalmi nyelv, hanem a köznyelv is az. Lackfi János szerint a költészetszerű szövegek „itt kószálnak” körülöttünk, gondoljunk csak a boltok hirdetésére: áfásszámla-igényét kérjük, előre jelezze! Valóban ott bujkál a tökéletes ritmus a mondatban, az irodalom nyelve tehát nem is áll olyan messze a hétköznapok nyelvétől. Mozgásban kell tartani és ütköztetni kell a nyelv különböző rétegeit – véli a költő-író, aki szerint minden egyes anyanyelv a világ legszebb nyelve, mert az egyik képes arra, hogy kifejezze azt, amit a másik nem tud, és fordítva.