A világnap kialakulásának története a következő: 1952-ben Bangladesben az urdut nevezték ki egyetlen hivatalos nyelvvé, holott az ország lakosainak anyanyelve a bengáli. Február 21-én a diákok fellázadtak az önkényes intézkedés ellen. A rendőrség és a diákság összetűzésében öt fiatal halt meg. A bangladesiek ekkor döntöttek úgy: az anyanyelv napjává választják ezt a napot.
Már a magzat is ismeri az anyanyelvét?
Arról, hogy hogyan is válik valaki egy anyanyelvi közösség tagjává, hogyan is történik az anyanyelv elsajátítása, Pléh Csaba pszichológust kérdeztük. A BME Kognitív Tudományi Központjának vezetője érdeklődésünkre leszögezte: ahhoz, hogy egy kisgyermek megtanulja az anyanyelvét, megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie.
Már a terhesség utolsó hónapjaiban megkezdődik a nyelv kialakulása, a magzat már a méhben beállítja azokat a jellemzőket, amelyek az anyanyelvhez tartoznak. Így például képessé válik a mondat fő hangsúlyának azonosítására – tette hozzá a szakember. Amikor a gyermek világra jön, fel van készülve arra, hogy a látott dolgokat összekapcsolja azzal, amit a környezete közöl róluk. Ez az ember egyedülálló adottsága, a majmok, illetve az emlősök ugyanis nem képesek erre – hangsúlyozta Pléh Csaba.
A nyelvelsajátítás folyamata a tudomány álláspontja szerint a serdülőkorral, az olvasás és az írás tökéletes megtanulása után zárul le, ám ténylegesen ennél sokkal tovább tart, mondhatni egészen életünk végéig. Tudhatjuk: egy-egy idegen nyelv megtanulása sok fáradságot okoz, az anyanyelvünket megtanulni és használni viszont egy cseppnyi vesződséggel sem jár. A pszichológus elmondta, a nyelvelsajátítás olyan, mint a látás vagy a járás: mindenféle küzdelem nélkül tesszük magunkévá édesanyánk örökségét.
Az anyanyelv elsajátításában nem feltétlenül az anya, hanem az elsődleges gondozó szerepe a lényeges (bár ez legtöbbször valóban az édesanya) – emeli ki Pléh Csaba. A megfelelő interakció a környezettel biztos nyelvtudást eredményez. Nem véletlen tehát az erős vonzódás, különleges ragaszkodás saját anyanyelvünkhöz.
Kosztolányi Dezső írja Ábécé a nyelvről és a lélekről című művében: „Az a tény, hogy az anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként”.
Bujkál a tökéletes ritmus
A magyar irodalom további jeles képviselői hasonlóan vélekedtek az anyanyelvről. Pilinszky János A mű születése című esszéjében például kifejti: a nyelv organikus létező, amellyel az író folyamatosan küzd. „A költészet számomra játék és küzdés egyszerre, rutin és mesterség egyidejűleg” – árulta el az MNO-nak Lackfi János. A József Attila-díjas író, költő és műfordító úgy fogalmazott: érkezik egy impulzus a világ felől, amely megszerkesztésre vár, méghozzá a nyelv rendje szerinti megmunkálásra.
A Halottnéző című regény szerzője azt vallja, bárhol és bármikor képes lírai vagy prózai művet írni a vízvezeték-szerelés szintjén, ám afölött, hogy egy mű mikor lesz több ennél, költőként vagy íróként már nem lehet úr. A nyelv vezeti a kezét: sosem tudja azt leírni, amit ki akar fejezni, de amit végül papírra vet, mégis jobb lesz annál, mint amit először akart közölni.
Ilyen hatalmas a nyelv. Ám nemcsak az irodalmi nyelv, hanem a köznyelv is az. Lackfi János szerint a költészetszerű szövegek „itt kószálnak” körülöttünk, gondoljunk csak a boltok hirdetésére: áfásszámla-igényét kérjük, előre jelezze! Valóban ott bujkál a tökéletes ritmus a mondatban, az irodalom nyelve tehát nem is áll olyan messze a hétköznapok nyelvétől. Mozgásban kell tartani és ütköztetni kell a nyelv különböző rétegeit – véli a költő-író, aki szerint minden egyes anyanyelv a világ legszebb nyelve, mert az egyik képes arra, hogy kifejezze azt, amit a másik nem tud, és fordítva.
