Jó évtizede mindenki a Who is Mister Putin? kérdésre kereste a választ, s bizony, kellett hozzá egy kis idő, mire megtalálta. Közben kialakult a máig Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett, előbb „irányított”, majd „szuverén demokráciaként” meghatározott, a 90-es évek káosza után az országot stabilizáló rendszer, amelyben egyre fontosabb szerepe volt Dmitrij Medvegyevnek. Négy éve tehát már elsősorban nem a lehetséges jelöltek személyiségének megismerése, hanem a zökkenőmentes váltás módja állt az érdeklődés középpontjában. Az utód nem az ismeretlenségből érkezett, a berendezkedés sajátossága miatt azonban mégsem volt egyértelmű, milyen államfő válik majd belőle.
Mára tisztább a kép, Medvegyev hároméves tevékenységét azonban az elnök politikai portréjának karakteresebbé válása ellenére is a szerepeket kül- és belpolitikai téren egyaránt megosztó, a mozgásteret ezzel érzékelhetően növelő „tandemokrácia” keretein belül érdemes értékelni. Mert bár a két politikus mögötti, gondolkodásukban jól elkülöníthető erők láthatóan a saját játékukat is játsszák, a tandem azért mégiscsak egy csapat, amelyben Medvegyevet – tetszik, nem tetszik – az előd teljesítményéhez mérik. Ráadásul a stabilizáció után immár a most jelentős késésben lévő fejlődés mint elsődleges kihívás szempontjából is mérlegre kell tenni eddigi munkáját. Ha ugyanis hihetünk Vlagyimir Putyinnak, fontos szempont lesz az Oroszországot irányító páros jövőjéről szóló döntés meghozatalakor, hogy milyen az ország helyzete, s kire, milyen típusú politikusra van inkább szüksége.
Három évvel ezelőtti beiktatásakor Medvegyev a demokrácia erősítését, a korrupció letörését, a gazdaság diverzifikálását s a modernizáció felgyorsítását ígérte. Jó egy évvel később a Hajrá, Oroszország! címmel írt programadó cikkében még markánsabban fogalmazta meg e célkitűzéseket, amelyek mellett máig határozottan kiáll. Legfőbb erénye, hogy napirenden tartotta az Oroszország előtt álló legfontosabb kihívásokat, az elmúlt éveket azonban a retorikai szinten fújó új szelek ellenére korántsem kizárólag a globális válság hatásaival magyarázhatóan inkább a lassulás, a rendszer megmerevedése, egyfajta elnehezedése jellemezte, amelyben az elnöknek éppúgy megvan a felelőssége, mint a kormányfőnek. Még akkor is, ha az áttörésre sem ereje, sem pedig felhatalmazása nem volt. Nem tudjuk, mire ment volna teljes felhatalmazással, tény azonban, hogy valódi áttörésre az elmúlt három év alatt nem volt képes. Többször hallhattunk például Medvegyevtől olyan mondatokat, hogy „nem szabad folyamatosan későbbre halasztani a szabadság kiterjesztését, s nem kell félni a szabad embertől”, a valóságban a helyzet azonban inkább csak a felszínen, hangulati nüanszokban változott.
Különösen érezhető ez a belpolitikai életben, hiszen ha eltekintünk a tandem két tagja körüli csapatok egyelőre inkább egzisztenciális alapú vetélkedésétől, akkor megállapíthatjuk, hogy a tényleges többpártrendszer létrehozásától Oroszország még messze van. Középpontjában a „hatalmi vertikálissal”, szinte érintetlen a Putyin által kiépített „szuverén demokrácia”. Bár a Nyugat hajlamos liberálisként és a lelke mélyén demokrataként kezelni Medvegyevet, a valóságban azonban legfeljebb arról van szó, hogy modernizálni akarja a hatalmi vertikumot. De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az utódlás deklarált célja a korábbi irányvonal folytatása, illetve, mint egyre jobban kirajzolódik, óvatos korrekciója volt, amit Medvegyev fegyelmezetten teljesített.
Továbbra sem látszik azonban a horizonton a valódi választásokban ténylegesen érdekelt, így a fejlődés irányára hatással bíró középosztály, vállalkozói réteg. Az ma is alapvetően a vezető személyétől függ. Nem jobb a helyzet a korrupció terén sem. Jól mutatja az erre irányuló törekvések hatékonyságát a belügyi reform felemássága. Sikeresebb volt a válság szociális hatásainak tompítása, bár ez posztjánál fogva inkább Putyinhoz köthető, s a stabilitást az egyik első számú prioritásnak tekintő exelnök által felhalmozott tartalékalapnak köszönhető.
Nem történt irányváltás gazdasági téren sem. Oroszország továbbra is az energiahordozók exportjára épít, s félő, hogy a magas olajárak mellett továbbra sem érez erős kényszert az egyre elodázhatatlanabb átalakításra. A válság begyűrűzésével 10 százalékot is meghaladó zuhanás után a GDP újra növekszik, s eléri a válság előtti szintet, a költségvetés hiányát csökkentik a megnövekedett olajbevételek, komoly problémát okoz azonban a magas, két számjegyű infláció, s lassan mérséklődik a 6-8 millió embert érintő munkanélküliség is. Az orosz vállalatok technológiai színvonala, versenyképessége továbbra is messze elmarad a világszínvonaltól, ami híven mutatja, hogy egyelőre a mantraként ismételgetett modernizáció lassan halad. Ez azonban egyáltalán nem meglepő a fent leírtak fényében, az ország valódi modernizációja ugyanis elképzelhetetlen strukturális átalakítások, a gazdasági és politikai verseny feltételeinek megteremtése nélkül. Medvegyev modernizációs programja azonban egyelőre nem más, mint a korábbi Putyin-2020 terv felfrissítése.
S miközben a regionális nagyhatalmi státus belső feltételeinek megteremtése terén kevés előrelépés történt, paradox módon Oroszország ennek ellenére növelte súlyát a világban. A legsikeresebbnek Medvegyev egyértelműen külpolitikai téren nevezhető, bár kétségtelen, hogy az eredmények mögött ott van az elnök személyisége mellett az Oroszország előnyére megváltozott nemzetközi környezet is. A leglátványosabb előrelépést az orosz–amerikai kapcsolatok „újraindítása”, a hadászati nukleáris fegyverek csökkentéséről szóló új START-szerződés megkötése jelentette, amelynek nyomán érezhetően javult a viszony Oroszország és az Európai Unió között is.
Nem utolsósorban a válság okozta megrendülésnek és a világban zajló geopolitikai átrendeződésnek köszönhetően mindkét oldalon megérett a felismerés, hogy az eurázsiai térség keleti és nyugati pólusa is marginalizálódik, amennyiben nem találják meg egymáshoz az utat. E sikerek kapcsán meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a külpolitikában a belpolitikainál is jobban működött a szerepek tandemen belüli leosztása, ami egyértelműen növelte a mozgásteret. Emellett ugyancsak elgondolkoztató a jövőre nézve, ha egy orosz vezető már-már olyan népszerűségnek örvend nyugaton, mint egykor Mihail Gorbacsov. Ezen még az sem nagyon változtatott, hogy a grúz–orosz háború idején Medvegyev „putyini” keménységgel védte Oroszország érdekeit, cáfolva a Nyugat által róla liberálisként kialakított képet.
Oroszország hajója éles fordulatot tehát sem Putyin, sem pedig Medvegyev megválasztásával nem venne, sokan mégis úgy vélik, hogy két irányt képviselnek. Míg az egyik a kemény, konfrontatív konzervatív vonal, addig a másik a kompromisszumokra kész liberálisabb megközelítés. Putyint élettapasztalata megtanította a biztonság, a stabilitás értékelésére, míg Medvegyev könnyebben elfogadja az újat. Az egyik még mindig előnyben részesíti a televíziót, míg a másik lételeme inkább az internet, a Twitter. S bár ugyanott tanultak, s húsz éve együtt dolgoznak, a két politikus életkora között generációnyi a különbség, ami nagyon fontos annak megértéséhez, hogy Medvegyev számára a politikában is kissé mások a prioritások. Az Oroszország előtt álló kihívásokat nézve mindkét karakternek megvan a maga előnye. Az egyre inkább érlelődő szociális elégedetlenség a stabilizáló, a fejlődést lépésenként elképzelő filozófiát, a változások megrekedése a nagy ugrásokban gondolkozó „modernizátort” részesítené előnyben.
Ketten azonban nem maradhatnak a csúcson. A döntés minden jel szerint most is Putyin kezében van, ez azonban egyáltalán nem jelentheti automatikus visszatérését a Kremlbe. A tandem teljesítette a feladatát. Az ország Putyin nélkül sem omlott össze. Közben azonban egyre sürgetőbb a hatalom és a nép között egy évtizede jelképesen megkötött, mára azonban kiürülni látszó szerződés megújítása. Csakis egy erős felhatalmazás teremtheti meg a rendszer átalakításának a lehetőségét. Arra, hogy Oroszországot kimozdítsa a jelenlegi stagnálásból, megfelelő akarat esetén egyértelműen nagyobb esélye lenne a Kremlbe visszatérve Putyinnak. Mellesleg ezt nagyrészt a Medvegyev által hangoztatott célok megvalósításával tehetné meg. Figyelembe véve ugyanakkor, hogy bár Medvegyev mögött még nincs párt, s elegendő pénz, kétségkívül formálódik azonban körülötte egy pólus, a felhatalmazás megerősítésére kézenfekvő megoldás lenne, ha egy bátor húzással a két politikus egymással szemben méretné meg magát. Az orosz hagyományokat tekintve első pillantásra kétségkívül kockázatosnak tűnik e forgatókönyv, az ország helyzetét, s az előtte álló kihívásokat tekintve azonban egyáltalán nem ördögtől való. Történelmi tett lenne ez az elmozdulás az amerikai politikai berendezkedés felé, ami új lendületet adva az átalakulásnak, mindenképpen erősítené a győztes legitimitását, s Oroszország imázsát is.
origo.hu
Orbán Viktor: Kajak-kenu akadémia. Átadva!
