Zsírégetés hajkörzéssel + Videók

A zenegépből Tankcsapda szólt, a színpadról metál, a port bakancsokkal rugdosták, ha éppen nem a fűben feküdtek bort kortyolva vagy magatehetetlenül. A Hegyalja fesztiválon jártunk.

Az első nap csúcspontja mégis a DJ Senior Hal által hihetetlen módon megkevert zeneorgia volt a Malátabárban, mely nem hagyott aludni se élőt, se holtat hajnalig, amikor viszont mindenki erőtlenül zuhant sátrába.

Másnap reggel a felkelő nap perzselő sugarai űzték ki még az alkoholmérgezetteket is alkalmi építményükből. Sokan a fürdőruhás tiszai létet, magam a fehér pólót választottam védekezésül, mellyel sikerült úgy kilógnom a tömegből, hogy közepes felbontású műholdfelvételen is világítottam volna a tömegben. Később a pincék és kerthelyiségek hűsét kerestük, immáron a híd túloldalán található városban. De itt is frontálisan nekünk támadt egy zenegép, melyet egy lelkes fiatal vett kezelésbe, sokak felháborodására, egy Hevesi Tamás-sláger után társaságunkból meg is érdeklődte valaki: „haver, szerinted milyen évet írunk?”, de ez sem szabott új irányt zenei ízlésének.

A délután a Belmondo együttes „nagy sikerű” koncertjével indult, a könnyed dallamokra majdnem 30 fős „tomboló tömeg” gyűlt össze a nagyszínpadnál. Később az este folyamán, az egyik fő műsorszámnak kikiáltott Pennywise monoton punkmuzsikáját a Mastodon körülbelül hússzor erősebb és változatosabb zenéje váltotta. Mindezek közepette a szomszédos színpadon fordított kereszttel a homlokukon hörögtek minden elpusztításáról, ami bárkinek szent lehet. Ezek után a gyakorló sátánisták immáron megnyugodva, könnyű furminttal öblíthették ki vérrel teli szájukat.

A pénteki napról említhetném az Óriás, vagy az Isten Háta Mögött szokás szerint elsöprő, vagy a Guano Apes halk és semmitmondó koncertjét, de azt hiszem, ha majd évek múltán visszagondolok, egy előadás fog élénken élni az emlékeim közt: Bill kapitányé. A magyar blues királya sajnos már csak széken ülve tud fellépni – amit hátulról tartania kell valakinek –, de így is annyi lelkesedés, báj, érzelem és tartalom van benne, mellyel megtölt bennünket, hogy könnyes szemmel álltunk egy-egy ballada után, vagy önfeledten ugráltunk a pörgős bluesok közben.

Egy olyan hullámvasútra visz, hol az ember megéli – az ő és önmaga – legnagyobb fájdalmait és örömeit gyors egymásutánban, és a koncert végén, miközben azt skandálja, hogy „Bill, a király”, azt gondolja, hogy bár ő lehetne az az ember mögötte, aki a székét tartja, akár minden alkalommal! A király előadását sajnos a villámlás verte szét. Soha még vihart ennyire nem utáltunk. Még reggel is a koncert hangjaival a fülünkben ébredtünk és elindultunk hazafelé, azon gondolkodván, csak ezért a pár pillanatért megérte volna...