Rend

Már majdnem befejezte erre a féltekére előírt áldásos és megszokott őrjáratát a mindig úton lévő augusztus eleji Nap, amikor egy siheder őzbak lassan, óvatosan kilépett a rétre, elhagyva ezzel a biztonságot adó sűrű erdő ágas-bogas rejtekét. Délcegen feltartva szépen ívelt, fiatal, hercegi fejét, gyanakodva körbenézett, majd amikor megbizonyosodott arról, nincs veszély, feledve előkelő származását, önfeledten dobta tovább magát az alkonyi párától csillogó tisztásra, és néhány esetlenül vidám ugrás után komótosan nekiállt falatozni.
Nem sietett, miért is sietett volna? Ráért, élvezte az életet…
Ami igaz, az igaz, mostanában volt ugyan valami furcsa, ámde mégiscsak kellemes, eleddig teljesen ismeretlen érzés, ami motoszkálni, forgolódni, lökdösődni kezdett kifinomult érzékszervei között, és ez egy kissé ingerültté, a szokásosnál is feszültebbé tette, de ezzel most nem törődött, teljes mértékben az evésre koncentrált.
A rét másik sarkában, a magaslesen kuporgó két vadász egyszerre nyúlt a messzelátójához.
– Nem látom jól, de szerintem még fiatal… – súgta egyikük, úgy, hogy közben mereven nézte az őz karcsú termetét, kifent agancsát, szabad kezével pedig óvatosan egy pici sípot illesztett a szájába. Várt még pár pillanatot, majd óvatosan, lágyan belefújt, előcsalogatva ezzel az aprócska fadarabból a szerelemittas, ajánlkozó őzsuta lopott pillanatokért vágyakozó szemérmetlen trilláit.
A hercegbe mintha villám csapott volna. Ó, az a hang, az a csodálatos hang…
A motoszkálásból őrült rohanás, a forgolódásból észvesztő pörgés, a lökdösődésből pedig rettenetes kalamajka kerekedett egyszerre fejedelmi lelkében. Rend lett a káoszban, káosz lett a rendben.
És ettől a pillanattól fogva már nem tudta kontrollálni önmagát…
Kergette a vágy, hajtotta az ösztön, és elfeledve minden eddigi óvatosságát és gyanakvását, rohant egyenesen a hang felé, mintha zsinóron húzták volna.
A bak és a magasles között a távolság pedig szépen lassan elkezdett fogyogatni.
Néha meg-megállt, de akkor azonnal „jött” a hívó szó.
Menni kell, rohanni, mit rohanni, repülni…
Már csak az egyik vadásznál volt látcső, másikuk időközben puskára cserélte messzelátóját.
A hang pedig mézet csepegtetve hívott, csalogatott egyre csak közelebb és közelebb a vadászok rejtekéhez… Ám amikor hősszerelmesünk már alig egy kőhajításra volt a magaslestől, a hang elhallgatott. Végleg.
A herceg kíváncsian állt még egy darabig, majd tanácstalanul hol ide, hol oda lépkedett. Közben a vágy szép csendesen elsétált mellőle, a tűz lecsendesedett, a szenvedély elillant.
Csend lett, óriási nagy csend.
A vadász leengedte messzelátóját és fejével óvatosan nemet intve fordult vadászláztól remegő társa felé. A csend még nagyobb lett, a herceg, megunva a meddő várakozást, odébbállt, és az éjjel öreg vigyázója, a Hold, elindult a távoli messzeségből, hogy a Nap után gondos alapossággal lekapcsolgassa az égve felejtett villanyokat.