Aki nem változott: Vlagyimir Bukovszkij, a máskéntgondolkodó

Középtermetű férfi, meleg barna szemmelés különös, fanyar humorral, mely csak a nagyonbölcsek sajátja. Foglalkozására nézve kutató,biológus, Angliában, Cambridge-ben él.Vlagyimir Bukovszkij arcát 1976-ban ismertékmeg világszerte. A börtönben annyit közölnekvele, szedje össze holmiját. A repülőgépen csaka szovjet légteret elhagyva veszik le róla a bilincset.Családtagjaival itt találkozik hat év után.A repülőgép leszáll, svájci katonák fogják körbe. Az orosz fiatalember csak a hátát látja Corvalannak, a chilei kommunista párt főtitkárának, akivel kicserélik. Így érkezik meg Zürichbe. Meséli, akkoriban hosszú ideig napi tíz-tizenkét interjút adott a legjelentőseb médiumokban, tudatosan használta a nyilvánosságot, hogy minél többet tudjanak mindarról, amit átélt, és segítsen az otthoniakon. Elkötelezettségét és tisztánlátását az utóbbi évek csalódásai sem tudták kikezdeni. Most éppen Prágából érkezett egy konferenciáról. És mindjárt a legégetőbb kérdéseknél tartunk. Az elhangzottakról ezt mondja:- Amikor Közép-Európa helyzetéről, a biztonság kérdéseiről van szó, Oroszország megkerülhetetlen. Az onnan kiinduló bűnözés, a korrupció a környező és távolabbi térségek állapotát is befolyásolja. Több mint aggasztó, hogy semmi pozitív nem történik Oroszországban. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a bizonytalanságból és káoszból fakadó veszélyek közül melyik lesz időleges, és melyik állandósul majd. Harminc-negyven évbe is beletelik, míg valamiféle stabilitásról beszélhetünk.- Harminc-negyven év?! Hiszen az már a XXI. század közepe! Ez hihetetlenül sok...- Figyelmébe ajánlom az elmúlt tíz esztendőt. Ez semmi mást nem jelentett, mint eltékozolt időt. A kormányzati körök semmiféle megoldást nem találtak a gazdasági, közéleti krízisre, és a leghaloványabb ötletük sincs, hogy mit is kellene, lehetne tenni. A gazdaság összeomlott, teljes a zűrzavar. A külvilágnak szóló „show-műsor” mögött csak a nagy semmi található. Egyesek a régi rezsimet szeretnék visszahozni, mondván, akkor még „működött az ország”. Ez persze lehetetlen, de a népbutításra jó. És valljuk be: ma egy volt KGB-s az ország első embere.- Az utópiától a katasztrófáig című könyvében 1989-ben pontról pontra megírta, mi fog bekövetkezni szülőhazájában. Akkor sem volt sok illúziója, mégis próbált figyelmeztetni arra, miként tudna a Nyugat pozitívan hatni az átmenet folyamatára. Miért nem hittek önnek?- Talán mert kényelmesebb volt abban a „tűzijátékban” gyönyörködni, amely Gorbacsovot kísérte. Mindig is hangoztattam, hogy nem ezt az irányzatot kellett volna anyagilag támogatni. Ha annak a 45 milliárd dollárnak egy részét a polgárjogi mozgalmak, a formálódó demokratikus ellenzék megerősítésére adták volna, amit Gorbacsovnak hat év alatt juttattak, ma nem tartanánk itt.- Biztos ebben?- A Szovjetunióban 1985-ig semmiféle lehetőség nem volt olyan ellenzéki intézmények létrehozására, mint Lengyelországban, ahol a rendszer összeomlása után az ellenzék át tudta venni a vezetést. Ma már világosan nyomon követhető a folyamat, ahogyan a Szovjetunió összeomlása után az addigi hatalmi kör szalonképesebb figuráit előretolták az elődök. Az ő kezükbe kerültek a párt- és állami vagyonból átmentett javak, hogy azután a saját érdekeltségeiket gazdagítsák. Nyilván ez lett a sorsa az említett 45 milliárd dollárnak, amelyet a Nyugat befektetésekre, fejlesztésekre adott. Egyszerűen felosztották egymás között. Ez a szám tény, nem én találtam ki.- Milyennek látja a kelet-közép-európai demokráciák helyzetét?- Magyarországról a következő napokban lesznek benyomásaim, hiszen csak másodszor vagyok itt. A közállapotokat és gazdasági helyzetet illetően a volt Szovjetunió utódállamaiban a legrosszabbak az állapotok. Csak nyomorúságos jelzőt lehet erre használni. Csehországban léteznek ugyan gazdasági és politikusai feszültségek, de nincs nagy baj. Lengyelországban látom jelenleg a legtöbb ígéretes fejleményt. A legtöbb kormánytagot jól ismerem, hiszen az egykori Szolidaritás mozgalomból került ki. Bár itt el kell mondanom, mindig korholom a fiatal politikusokat...- ... korholja őket? És miért?- Túl óvatosak, sokkal óvatosabbak, mint annak idején Walesa volt. De hát ők egészen mások, mint a mi generációnk.- Mások a feladatok is, nem gondolja? Mégis konkrétan mi az, ami nem szimpatikus bennük?- Hogy voltaképpen technokraták, üzletemberek. Csak annyit adnak önmagukból a köznek vagy egy ügynek, amiről tudják, hogy biztosan megtérül.- Nem túl szigorú?- Pusztán egy megállapítást tettem, amely tágabb értelemben is jellemző, akár Nyugaton, akár Keleten élnek. Nem hisznek semmiben, nincs hitvallásuk, nincs filozófiájuk. Egy dologban viszont igen: és ez a profit. Ha valami sok pénzt hoz, azért vállalják a kockázatot, de minden más téren viszszahúzódnak. Különösen fájdalmas azt látni, hogy az orosz értelmiségi fiatalok hetven százalékát az foglalkoztatja, hogy miként tudja minél gyorsabban elhagyni a hazáját.- Ön mondta egyszer, ha van kolbász, van demokrácia... Ha pedig nincs?- Azért a képlet nem ilyen egyszerű. Inkább az a baj, hogy eluralkodott az az érzés, hogy nincs kiút, nincs segítség. Ezért aztán távlatokról, jövőről sem lehet beszélni.- Ön ma Cambridge-ben egy nyugat-európai középosztálybeli értelmiségi életét éli. Mit tapasztal, úgy általában érdekli-e az embereket, hogy mi is történik a szülőhazájában? A médiában, az írott sajtóban foglalkoznak-e az ott zajló folyamatokkal?- Nincs érdeklődés. Régen azért volt, mert a Szovjetunió háborús veszélyt, fenyegetettséget jelentett. Aztán 1989 és 1992 között, abban az euforikus időszakban mindenki rólunk beszélt. És mivel az újságoknak szenzáció kell, és ami most arrafelé történik, minden, csak nem szenzációs, nem is lehet érdekes számukra.- Úgy hallottam, minden megpróbáltatása ellenére meg tudta őrizni a humorát, az optimizmusát. Mintha ennek nem látnám jelét...- Nem tudja jól. Én soha nem voltam optimista a szó megszokott értelmében. Az én hozzáállásom a viszonyokhoz inkább pesszimistának tekinthető. Úgy gondoltam, ha valami pozitív dolog történik velem vagy körülöttem, akkor az számomra inkább kellemes meglepetés lehet. Ki is alakítottunk a barátaimmal egy idevonatkozó filozófiát.- Mégpedig?- Ha jót vársz az élettől, és az nem válik valóra, hatalmas érzelmi megrázkódtatást jelent. De ha rosszat vársz, és az ellenkezője történik, azt egyfajta fejlődésnek lehet tekinteni. Nem terveztük hosszúra az életünket. Magam is úgy gondoltam a börtönökben, meg amikor éppen kinn voltam, jó, ha a harmincadik születésnapomat megérem.- Számomra az is nehezen fogható fel, hogy míg mi itt Jevtusenkóért rajongtunk, fiatal egyetemistákat kényszergyógykezelésre ítéltek, internáltak, börtönbe zártak. A büntetőintézményeknek megvannak a sajátos szabályai és kiszolgálói. De mi volt a helyzet a pszichiátriai intézetekben?- Hogy nem mentem tönkre a különböző büntetőintézetekben töltött évek alatt, a fiatalságomnak, az életerőmnek és alkalmazkodóképességemnek köszönhetem. Meg ott is létezett a szolidaritás. Amikor a leningrádi elmegyógyintézetbe zártak, volt egy orvosnő, aki nem engedte, hogy azokat a bizonyos injekciókat beadják nekem. Mindvégig védett ettől. Mint utóbb megtudtam, tudatosan jelentkezett munkára éppen abban az intézetben, tudta, mi folyik ott... Ez a remek asszony nagy veszélyt vállalt. Ma is kapcsolatban vagyunk vele, segítjük anyagilag. A KGB-s kihallgatóim között volt alantas, hitvány, és találkoztam olyannal is, aki a méltó ellenfelét tisztelte bennem. Szóval az emberek abban a világban pont olyanok, mint a normális életben. Van, aki fél, van, aki visszavonul, és akad, aki melléd áll.- Milyen hatásokra vezethető vissza, hogy a rendszerrel való szembenállása már 14-16 éves korában tudatos volt? Milyen családban nevelkedett?- A háború utáni Moszkva egy nagy massza volt, minden gyerek az utcákon nőtt fel. A legtöbb pajtásom elvesztette az édesapját a háborúban. Az én apám élt, író volt, a kommunizmus írója. Édesanyám a rádiónál dolgozott. Alig láttam őket. Aztán elváltak. Tehát nem ők hatottak rám igazán, hanem inkább az a sok hazugság vagy logikai képtelenség, amit a hétköznapi élet során láttam.- ... hogy a parasztok rohadt krumplit vetnek, a munkások meg lopnak, amit lehet a gyárból?- ... például ilyen képtelenségek. Aztán azok az idők, amikor Moszkvában a Majakovszkij-szobornál találkoztam a hozzám hasonló gondolkodású fiatalokkal. És persze kezdődtek a letartóztatások.- A családdal, hozzátartozókkal mennyire zsarolták önöket?- A szüleim hivatalos figyelmeztetést kaptak. A saját utamért meg én feleltem. Tudtam, hogy igazam van, és számomra ez volt a legfontosabb. A fenyegetésekkel szemben az ember egy idő után lelkileg védetté válik. A hozzám közel állókkal nem tudtak zsarolni, mert ők is ellenállók voltak, ugyanazt az életet választották.- Nemrégiben volt nálunk egy sajtóvita, nevezetesen, meg lehet-e bocsátani annak a „barátnak”, akit beszerveztek, vagy önként adott a megfigyelt értelmiségi körökről jelentéseket. Mit gondol erről?- Én mindig megtudtam, ki árul el, így nem érhetett meglepetés. A börtönben elég időm volt feldolgozni a történteket. Amúgy pedig véleményem szerint felelősségre kell vonni azokat, akik valamilyen bűnt elkövettek. És utána lehet megbocsátani.- Ítélet Moszkvában című kötetében, amely egy időben, 1995-ben jelent meg Moszkvában és Párizsban, egy új nürnbergi törvényszék szükségességéről, a kommunista rendszer bűntetteinek bíróság előtti tárgyalásáról, a felelősök elítéléséről szól. Hogyan fogadták ezt az indítványt Oroszországban és miként Nyugaton?- Én már 1991-ben felvetettem ennek a törvényszéknek a felállítását. Akkor kezdett az unió szétesni, de még épp időben voltunk ahhoz, hogy feltárhassuk a történteket. Ma már késő, a tényeket megváltoztatták, a dokumentumokat eltüntették, a tettesek szétfutottak. Akkor lehetett volna lecsapni rájuk. Fontos lett volna azért is, mert a megtisztulást, a múlttal való szembenézést jelenthette volna az orosz népnek. A vezető politikusok közül 1991-ben sikerült is mindenkit meggyőznöm az ügynek, kivéve egy személyt: Jelcint. Érthetően tartott a szembesítéstől, hiszen tagja volt a régi nómenklatúrának. Leszögezném, hogy ez egy alkotmányos törvényszék lett volna, tehát nem büntetőbíróság, nem szabott volna ki börtönbüntetést.- Gondolja, hogy ha ez megtörténik, ma más az élet Oroszországban?- Talán a volt kommunisták nem tudtak volna újra talpra állni. Jelcin félt, nem merte kockáztatni a hatalmát, utána saját csapdájába esett bele, mert éppen a megerősödött posztkommunisták fordultak ellene.- A kötet tényeiről, felvetéseiről a polgári demokráciák értelmiségi köreinek mi volt az álláspontja? Milyen kritikákat kapott?- Mindenki úgy tett, mintha a könyv nem is létezne. Tekintve, hogy nemcsak Oroszországról volt benne szó, hanem arról is, miként kapcsolódott az ottani eseményekbe a nyugati világ. Miről hallgattak, miről tudtak. És miben vállaltak gazdasági érdekből cinkosságot. Szinte hihetetlen, hány üzleti kör kollaborált a szovjetekkel.- Volt információjuk arról például, amiről 1972-ben kicsempészett kéziratában beszélt, hogy pszichiátriai kényszergyógykezeléseket alkalmaznak emberek megtörésére?- Igen. Mindenről tudtak. Amikor 1992-ben a párt titkos levéltári anyagaival megismerkedtem, olyan összefüggésekre bukkantam, amelyek őszintén megdöbbentettek.- Mit gondol, miért nem utazhat szülőhazájába? Félnek a szemébe nézni? Vagy attól tartanak, elindíthat egy szellemi mozgalmat?- Nem tudom, nem indokolják. Egy éve egy televíziós szereplésre hívtak, és a sajtó – mely köztudottan nagy hatással van a kormányra – sem tudta elintézni, hogy beengedjenek. Pedig nincs is olyan ellenzéki csoport, amellyel szívesen beszélgetnék. Átlátok rajtuk. A politikusokon szintén. A barátaimat azért kiengedik. És ez is valami. Ami engem illet, gyakran gondolok egy fényképre, ami ma is jellemző a helyzetemre. Tudja, Pekingben, a Tienanmen téren ott áll az a diák feltartott kézzel. A tankok meg csak jönnek... Egyetlen ember a gépezet ellen. Így van ma is.