Bél Mátyás, Magyarhon nagy ékessége

Bél Mátyás (1684-1749) tudós, polihisztor még mindenhez értett,mert korában az ismeretek felmérhetőnek és átláthatónak tűntek.Munkásságának jelentőségét senki sem vonta kétségbe az elmúltévszázadok során. Notitiája, amelyben a Szent Korona népeinektörténelmét és természeti, civilizációs környezetét akarta összefoglalni,a tudománytörténet mérföldkövének számít. Pedagógiai elveia kor haladó eszmeiségéhez kapcsolódtak.Ocsován, az akkori Zólyom vármegyében született, félig szlovák, félig magyar iparoscsaládban. A helység a Notitiában olvasható leírás szerint mezőváros volt, amely elvesztette rangját. Egy fél évszázaddal későbbi lexikon egyszerű szlovák falunak mondja, amelynek egyetlen nevezetessége, hogy két literátor született benne: Pilárik István (1615) és Bél Mátyás. Apja a város jómódú polgára volt.Az ifjú Bél diákkorában kapcsolatba került az evangélikus köznemességgel és értelmiséggel: tanult Losoncon, Alsósztregován, majd Besztercebányán és Pozsonyban, magyar nyelvtudását Veszprémben és Pápán tökéletesítette. A besztercebányai középiskolában tanára volt Pilárik János, aki az iskolai történelemtanítást igyekezett megreformálni, valamint Burius János, aki az egyháztörténetből kiinduló magyarországi irodalomtörténet-írás alapjait próbálta megvetni. Ő volt az, aki a XVII. század végén Németországból kiinduló, a lutheránus vallásosság akkoriban legjelentősebb lelkiségi mozgalmának, a pietizmusnak a szószólójaként a Rákóczi-féle szabadságharc idején tartott rózsahegyi evangélikus zsinaton (1707) összeütközött az uralkodó ortodoxiával.1704 őszén Besztercebányáról indult egyetemi tanulmányútra Halléba, ahol az akkori legjobb német egyetem működött. Burius ajánlólevelével érkezett August Hermann Franckéhoz, a hallei felvilágosult pietizmus vezéralakjához, aki felismerte Bél Mátyás tehetségét. Az általa alapított árvaházban tanárként alkalmazta, s rábízta fia tanítását.Hazatérését előkészítendő az egyetemi tanulmányait záró dolgozatot húsz gazdag besztercebányai német és szlovák polgárnak, valamint Zólyom megye evangélikus egyházi vezetőinek dedikálta. Itthon 1708 tavaszán tárt karokkal fogadták: Pilárik János hajdani filozófiatanára mellett foglalta el állását a besztercebányai iskolában. A város értelmisége is befogadta: feleségül vette a helybeli patikus lányát, Hermann Zsuzsannát. A komoly szellemi hagyományokkal rendelkező városban Bél néhány esztendő alatt jó nevű tanár lett. Hírének és eredményes munkájának köszönhetően az ország akkori fővárosába, Pozsonyba hívták meg 1714-ben, hogy az evangélikus líceumot vezesse, amelynek hivatalba lépésekor új reformtantervet írt. Újabb öt év leforgása után pappá választották, azaz – a korban szokásos módon – előléptették, s ekként működött egészen haláláig, 1749-ig.Bél Mátyás a legtipikusabb magyarhoni – hungarus – író: munkásságával az ország három akkori legnagyobb népcsoportjának, a magyarnak, a németnek és a szlováknak részrehajlás nélkül igyekezett szolgálni, mindhármat egyenlőnek tartotta, a nyelvi tarkaságot dicsőségnek tekintette. Tudományos műveit a közös latin nyelven írta, de jól beszélte mindhárom hazai nyelvet, s alkalmi verseiben, egyházi műveiben használta is őket. Életművében elődei és kortársai munkásságának minden lényeges eleme megtalálható, tudományos szervezőtevékenységével pedig a jövő számára kívánt erős alapot teremteni a tudományok mind teljesebb művelhetősége érdekében.Tanári pályafutásának sikeréhez nem kis mértékben járult hozzá, hogy a latint tudatosan és rendszeresen az anyanyelv segítségével tanította. Az idegen nyelvek taníthatóságának és tanításának problémája élete végéig foglalkoztatta. Tanúság erre nyelvtankönyveinek sora és sikere: a németek számára készített magyar nyelvtanát, a Der ungarische Sprachmeistert még 1829-ben is kiadták. A különböző nyelvek eredete és az egymással való rokoni kapcsolatuk iránti tudományos kíváncsiságot még Halléból hozta magával, ez irányú érdeklődése szerencsésen találkozott annak a besztercebányai szellemi körnek a hagyományaival, amelyet ifjabb Burius János alakított ki, s az első magyar irodalomtörténet-író, Czvittinger Dávid munkássága teljesített ki 1711-ben Frankfurtban megjelent könyvével.Bél Mátyás első nyomtatott műve, A magyar nyelv történetének két könyve 1713-ban a lipcsei Deutsche Acta Eruditorum című tudományos folyóiratban jelent meg, s még ebben az évben Berlinben kiadott egy felhívást, amelyben kora tudós férfiainak a segítségét kéri: mindazt, amit a magyar nyelv létrejöttéről és történetéről tudnak, és valaha leírtak, küldjék el neki.1718-ban jelentette meg annak a műnek a vázlatát – majd öt évvel később Nürnbergben az előfutárát -, amely Magyarország természeti, földrajzi, történeti és politikai leírását tűzte ki célul. Ennek előszavában fejti ki elképzelését: „A nép múltjának nyomozása, eredetének kutatása, a magán- és közlevéltárak (archívumok) feltárása, a várak és városok alapításának... mindannak kifejtése, ami bárhol szokatlan és föltűnő – szóval figyelmünket (már amennyire minket illet) egyetemesen kiterjeszteni a középső és az új történelemre, sőt a természetrajz egész mezejére: ez lesz csak igazán a munka!” Erre a munkára, a munkában való együttműködésre szólítja fel tervezete a magyarországi tudósokat. A hatalmas mű első része – a kilenc Dunán inneni vármegyét ismertető Notitia Hungariae novae historico-geographica – négy kötetben Bécsben látott napvilágot, a felhívás után több mint egy évtizeddel. A második részből csak egy kötet jelent meg, a továbbiak kéziratban maradtak.Bél Mátyás 1735-re, miután megszerezte a császári támogatást munkájához, de látta, hogy többször megismételt kérése hazája tudósaihoz a közösen elkészítendő országleírást illetően kevés követőre talál, elhatározta egy tudóstársaság megalapítását, amely azonban – elsősorban a bécsi udvar ellenállása miatt – nem jöhetett létre. A tudóstársaság hiánya miatt is kiterjedt levelezést folytatott hazai és külföldi kortársaival.Munkásságának – ha terjedelmében nem is, de jelentőségében a Notitia vállalkozásához hasonlóan – meghatározó része a nyelvtanítás, a nyelvtankönyvek reformja. Oktatói sikere elsősorban azzal magyarázható, hogy a latint az anyanyelv segítségével tanította. Bár évszázados hagyománya volt hazánkban is annak, hogy a latin nyelv oktatásához felhasználták az anyanyelvet, Bél Mátyás újítása volt, hogy ezt az idegen nyelvet magyarul, németül és szlovákul kezdte el tanítani, s ez utóbbiak kiművelésére is különös gondot fordított.1721 márciusában Pozsonyban adták ki az első, rendszeresn megjelenő hetilapot, a Nova Posoniensiát, amelynek szerkesztője szintén Bél Mátyás volt. Latinul íródott, hogy „Hungaria” összes népe egyformán érthesse, hiszen egyetlen anyanyelvű újságnak sem lett volna meg a kellő számú olvasója, s így gazdaságilag lehetetlenné vált volna a megjelentetése. A lapnak havonta egyszer tudományos melléklete is volt, amelyben minden alkalommal a hónap jelentősebb eseményeiről írtak, s a történelmi-földrajzi fogalmakat megmagyarázták. Bél Mátyás érdeklődéséről a tudományos élettel kapcsolatos cikkek, az akadémiákról, tudóstársaságokról szóló tudósítások, az expedíciókról, természeti jelenségekről és nem utolsósorban a könyvekről szóló írások tanúskodnak.A lap nem volt hosszú életű. Mivel III. Károly rendelete 1722-ben a cenzúrát a nagyszombati jezsuitákra bízta, az alapításától számított egy év múlva az ő kezükbe került. „De nemsokára ők is abbahagyták, mivel az eredmény kétségkívül nem felelt meg törekvéseiknek és óhajtásaiknak” – írta a pozsonyi iskola egyik későbbi tanára.Bél Mátyás leginkább azért nevezhető kora legnagyobb hazai tudósának és a latintanítás reformja miatt a legjobb pedagógusnak, mert munkásságában egyesített és továbbfejlesztett minden modern törekvést, az ismereteket rendszerezte, a korábbiakat kiegészítette, és törekvéseit a Notitia befejezetlensége ellenére is sikerre vitte, kortársai közül a legsikeresebben készítette elő a magyarországi felvilágosodást. Bél Mátyást Ján Tibensky, életművének mai szlovák méltatója Magyarhon nagy ékességének nevezte. A pozsonyi tudós és magyarnak, szlováknak egyaránt kiváló ember nevét megbecsüléssel emlegethetjük valamennyien mi, a Duna táján élő kései utódok.