Merre visz a tanárok útja?

Őszinte a nyelv. A gyermekekkel foglalkozó szakszemélyzetet mainapság pedagógusnak nevezik. Ez a görög eredetiben gyermekkísérőt jelent, ami ugyebár rabszolgamunka volt. Hajdanán számos egyéb elnevezés is forgott a tanítóra, hogy a görögnél maradjunk, ott a rétor, vagy a latinból vehetnők a professzort, esetleg a magisztert (miközben a „miniszter” milyen karriert csinált). De nem. Maradt a kegyetlenül őszinte pedagógus.A történelemben a pedagógus mindig lenézett foglalkozás és ember volt. Gondoljunk a számtalan alkotásban megörökített szegény házitanítóra vagy Vörösmarty Mihály fiatalságára.Éppen mert lenézett tevékenység volt, az egyházra maradt a gyermekek oktatása-nevelése. A kolostorok falai között meg a városi plébániai iskolákban foglalkoztak az ifjúsággal, sőt a reformáció idején kifejezetten „stratégiai ágazattá” emelkedett az iskolaügy. Az abszolút monarchiák ezt is szervezni kezdték, bár még nem jutott eszükbe, hogy kivegyék a felekezetek kezéből. Így a tanító vagy az egyházközség szolgálatában álló szegény ember volt, vagy személyében a napi megélhetés gondjaitól mentes szerzetes.A nagy, történelmi fordulatot a (mifelénk oktalan sikkből folyton szidalmazott) porosz iskolarendszer hozta. A porosz tanító volt az első Európában, aki nyugdíjat kapott az államtól, akinek tekintélyét a legmagasabb helyről biztosították. S a porosz tanítók meghálálták a beléjük fektetett energiát, a nékik adott bizalmat. Mint a francia Ernest Renan 1871-ben megjegyezte, Franciaországot a német tanítók győzték le Sedannál, és ha nagy pontosságú, intenzív szellemi erőfeszítéssel és kitartó munkával készített termékről van szó, akkor ma is a német ipar az első.A mi Eötvös Józsefünk is Németország példájából merítette a legtöbbet a modern magyar közoktatás megteremtésekor. S az ő iskolarendszerének egyik pillére volt a tekintélyes, megbecsült, egyszersmind kiválóan képzett és állandóan megújuló, kutató középiskolai tanár. Magyarországon a mai napig a Monarchia korának középiskolai tanára a mérték, ha kimondatlanul is, amint ha iskoláról esik szó, akkor meg a századelő gimnáziuma az etalon.Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért süllyedt el a történelem tengerében a világszínvonalú magyar gimnázium, akkor bátornak kell lennünk népszerűtlen igazságokat kimondani. A tömegesség vezetett a lezülléshez. A folyamat rendszerfüggetlen volt. A fiatal Szabó Dezső a romló feltételek miatti első tanársztrájk megszervezésével hívta föl magára először a közfigyelmet. Az első világháború súlyos anyagi és erkölcsi sebeket ejtett az iskolarendszerünkön, s a két világháború között már figyelmeztetéseket olvashatunk tekintélyes pedagógusok tollából, akik óvják a szülőket attól, hogy gyermeküket olyan iskolába kényszerítsék, amelyik meghaladja szellemi képességeiket; az ilyen gyerek elégedetlen, csalódott felnőtt lesz, s kár érte – szól az intelem. Ugyanekkor már rendszeres a tanártársadalom panasza, hogy nem képes megszokott életszínvonalát fenntartani. A panaszokat a Horthy-korszakban sem orvosolták, viszont törvénybe iktatták a nyolcosztályos kötelező elemi iskolát. Igaz, akkor még legalább hozzátették, hogy bevezetése az anyagi feltételek függvényében történjék.A második világháborúban tönkrement az infrastruktúra tekintélyes hányada, de ez nem zavarta a kommunistákat az oktatás további tömegesítésében. A sok diákhoz sok tanár kellett, viszont a színvonalas felekezeti iskolákat államosították, tanáraikat szétkergették. A megfogyatkozott oktató-nevelő sereget politikailag megbízható, ám rosszul képzett, sőt kimondottan képzetlen emberekkel töltötték föl. A tantervet marxista–leninista–materialistává alakították át, a hagyományos (keresztény-európai) értékeket negatívnak minősítették, és tulajdonképpen eltépték az iskolát a társadalomtól.A gyerekek tömegeinek volt világos: valaki hazudik, jobb esetben „csupán” téved. 1956 az igazság utolsó pillanata volt – és maradt is harmincnégy évig. A kádári „konszolidáció” a legrosszabb jellemvonások televényévé tette az iskolát: a kis hazugságok jutalmazása, a szervezett lógás, a másik ember és az igazság iránti felelősségérzet módszeres kiölése, a cselédtempó megdicsőülése egy hosszú folyamat utolsó előtti fázisát jelentette.A legkeserűbb pohár a rendszerváltozás utánra maradt. A szabadsághoz fűzött reményekre csúnyán rácáfolt az élet. A tanártársadalomnak le kellett számolnia egy illúzióval. Világosan kiderült, a tanár a demokráciában is csak pedagógus: gyermekkísérő rabszolga. Tekintélye semmi, a közbecsület páriája, munkájáért cserébe a nyomort garantálják neki.A társadalom sűrű rosszindulattal viseltetik a magyar pedagógus iránt. Most csak azt a minősíthetetlen viccet idézzük meg, amely szerint: „Mi a különbség a pedagógus és a pedofil között? – Hogy a pedofil szereti a gyerekeket.” De évekig sugározták a nemzeti főadón a rádiókabaré (állítólag népszerű) Csáti falugyűlés című műsorfolyamát, amelyben humorosnak szánták a promiszkuitásban élő községi tanárnő figuráját. Az ehhez fogható arculcsapások sorozatosak. Az MDF-kormány nem adta meg az annyira remélt béremelést és a szakma megbecsültségének emelését, az MSZP–SZDSZ-vezetés pedig a „világnézeti semlegesség” műsorra tűzésével egyenesen bohózattá züllesztette az iskolarendszert.Őszinte önvizsgálatot is kell tartania a tanártársadalomnak. Vajon hányan vannak a pályán, akik „letudják” óráikat, aztán rohannak a másik munkájukhoz, ami főleg faluhelyen úgyis nyilvános, hiába igyekszik esetleg titkolni a tanár úr, hogy lámpakart esztergál szakmányban délután. Még kínosabb a paraszolvencia problematikája. Valahány olyan pontja van az oktatási struktúrának, amelyen muszáj átjutnia az oktatott személyeknek, állandók a botrányok. Gondoljunk az érettségi tételekre vagy a nyelvvizsgaügyekre, jobb emlékezetűek a pénzért árusított jogi kari felvételi feladatsorokra is.Pedig a valóság az, hogy a tanáré az egyik legnehezebb alkotótevékenység. Képes beszéddel élve az oktató-nevelő munka állandó felfedezés: minden egyes tanítvány, minden egyes feladat esetében meg kell találni a két pont közötti legrövidebb görbét. Nem a példa megoldása az első, hanem az, hogy a gyerek megértse, miről van szó. Csak aki csinálta már, az tudja: a jó tanárnak nincs szabadnapja, sem magánélete. A jó tanár az ország legnagyobb kincse, mert ő teremti a jövőt.