A második bécsi döntés

A Nyugat-Európában 1940 májusában aratottváratlan nagy német győzelmeket és Franciaország összeomlását kihasználva a Szovjetunió fokozta az 1939 augusztusában Moszkvában aláírt német–szovjet paktum óta folytatott expanzív politikáját. Bekebelezte a moszkvai egyezmény alapján szovjet érdekszférába került baltiállamokat, majd 1940. június 28-án egy, a román kormányhoz intézett 48 órás ultimátum utánannektálta a két román tartományt, Besszarábiát és Észak-Bukovinát. A szovjet követelésneka román kormány német tanácsra eleget tett.A két román tartomány minden ellenállás nélküli átengedése nehéz helyzetbe hozta Teleki Pál miniszterelnököt és a magyar kormányt. Teleki ugyanis – kormányalakítása, 1939 februárja óta – két célkitűzést követett: az ország függetlensége és semlegessége megőrzését minden esetleges német nyomással szemben és – amennyiben erre lehetőség adódna – az 1938–39-ben eredményesnek bizonyult revíziós politika folytatását. A Felvidék déli részének visszacsatolása és Kárpátalja bekebelezése óta a magyar revíziós politika elsősorban a Romániával szemben fennálló területi igények kielégítésére irányult. Teleki – aki kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy a Német Birodalom a háborút elveszti – elsősorban a nyugati hatalmak támogatásával szerette volna revíziós követeléseit realizálni. E célkitűzés nem látszott realizálhatónak. A román területi status quo megváltoztatását mind a négy európai nagyhatalom ellenezte, s Teleki a honvéd vezérkar és a szélsőjobboldali pártok törekvéseivel dacolva nem akarta Erdély miatt a nemzet sorsát kockára tenni.1940 júniusában azonban gyökeresen új helyzet állt elő Európában. Franciaország összeomlott, Anglia kiszorult a kontinensről, s Európa Németország hegemóniája alá került. A két román tartománynak a szovjet nagyhatalom általi bekebelezése után Teleki a közvélemény nyomásának engedve néhány korosztályt mozgósított, s több honvédalakulatot vonultatott fel a román határon. E magyar intézkedések feszültté tették az amúgy sem felhőtlen német–magyar viszonyt.Ribbentrop német külügyminiszter utasítására Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ 1940. július 2-án és 4-én két erélyes hangú jegyzékben tiltakozott a magyar mozgósítás ellen. Ez szinte várható volt, hiszen 1933. január 30. óta a német külpolitika sarkalatos tételének számított Románia területi épségének a fenntartása. Ezt a német diktátor 1933 nyarán Gömbös Gyula akkori miniszterelnök tudomására hozta, s a német politika azóta – elsősorban a német hadvezetés számára nélkülözhetetlen román kőolajszállítások miatt – jottányit sem változott. Erdmannsdorff két alkalommal felkereste Csáky István külügyminisztert, és követelte, hogy a magyar kormány tartózkodjék minden Romániával szembeni erőszakos lépéstől: „Erőszakos lépést a Német Birodalom ellenez, és ezzel kapcsolatban a maga részéről minden felelősséget elhárít” – hangoztatta a német jegyzék.Ugyanakkor 1940. július 4-én – tehát a második német tiltakozó jegyzék átnyújtása napján – Molotov szovjet külügyi népbiztos fogadta Kristóffy József magyar követet, és közölte vele, hogy a Szovjetunió Magyarország Romániával szemben támasztott területi igényeit ugyanolyan jogosaknak tartja, mint saját igényét Besszarábia vonatkozásában. Kilátásba helyezte továbbá, hogy a szovjet kormány a magyar területi követeléseket a béketárgyaláson támogatni fogja. Az ezzel kapcsolatban terjesztett legendákkal ellentétben Molotov csak háború utáni diplomáciai támogatást helyezett kilátásba, és nem ígért azonnali segítséget. Biztatása nem hozható összefüggésbe azokkal a nem hiteles szovjet katonai adók által terjesztett „üzenetekkel”, amelyek remélték, hogy a hős magyar honvédek nemsokára a Kárpátok hágóin fognak kezet szovjet bajtársaikkal.Hitlert azonban az általa nem várt szovjet diplomáciai lépés nyugtalanította, és arra törekedett, hogy az esetleges szovjet terjeszkedés útjába sorompókat állítson. 1940. július 10-re Hitler és Ribbentrop hivatalos tárgyalásokra hívták Münchenbe Ciano olasz külügyminisztert, valamint Telekit és Csákyt. A tárgyalások feszült, majdnem ingerült légkörben folytak, mivel Teleki Románia elleni fegyveres fellépéssel fenyegetőzött arra az esetre, ha Románia nem elégíti ki békés úton a magyar területi igényeket. Hitler úgy vélte, hogy Magyarország – tekintettel a román hadsereg jó felkészültségére – nem számíthat győzelemre, majd így folytatta: „Könnyű dolog háborút kezdeni, de annak vége és következményei nem láthatóak előre.” Miután arra is utalt, hogy az erdélyi helyzet etnikai szempontból nem világos, azt ajánlotta, hogy a magyarok ezt a kérdést a román kormánnyal folytatott közvetlen tárgyalások útján oldják meg. Megjegyezte, hogy ugyanezt ajánlotta a román királynak is. Ribbentrop hozzáfűzte: tudomása szerint a román kormány hajlandó bizonyos területi engedményekre. Ciano feljegyzése szerint a magyar államférfiak elégedetlenek voltak a müncheni tárgyalások befejezése után. Teleki terve, hogy az erdélyi kérdést a tengelyhatalmak aktív segítsége nélkül oldja meg, meghiúsult. A kormányfőnek a tengelyhatalmakat arra sem sikerült rávennie, hogy részt vegyenek a magyar–román tárgyalásokon.A magyar államférfiakkal folytatott müncheni megbeszélései után Hitler levelet írt Károly román királynak, és javasolta kétoldalú tárgyalások folytatását Magyarországgal. A román királlyal folytatott levélváltás után Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter 1940. július 26-án ugyancsak Münchenbe utazott, hogy megbeszéléseket folytasson Hitlerrel és Ribbentroppal. A „Führer ekkor is a közvetlen tárgyalásokat ajánlotta. Gigurtu hajlandónak mutatkozott egy 14 ezer négyzet-kilométernyi területsáv Magyarországnak történő átengedésére, mire Ribbentrop megjegyezte, hogy ez az engedmény a magyarokat nem fogja kielégíteni.Hitler egészen 1940. július elejéig ellenezte a délkelet-európai status quo bármily mérvű megváltoztatását, és nem támogatta a Romániával szemben fennálló magyar és bolgár revíziós igényeket. Ciano olasz külügyminiszter előtt a német államfő még három nappal a magyar államférfiakkal Münchenben folytatott müncheni tárgyalások előtt hangsúlyozta, hogy Románia területi épségének fenntartása a kőolajszállítások miatt a Német Birodalom szempontjából elsőrangú fontossággal bír. Miért változtatta meg három nappal később eddigi merev álláspontját? Teljes bizonyossággal nem állíthatjuk, csak valószínűnek tarthatjuk, hogy a szovjet magatartás késztette a német vezért álláspontja revideálására. Amint említettem, a Szovjetunió 1940 júniusában megszállta és bekebelezte a három balti államot anélkül, hogy e lépéseiről az 1939 augusztusában aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum rendelkezései értelmében előzetesen tájékoztatta volna a német kormányt. Ezzel egyidejűleg a szovjet kormány erős nyomást gyakorolt Finnországra is. Követelte a petsamói finn nikkelbányák átengedését, amelyek a német hadviselés szempontjából ugyanolyan létfontosságúak voltak, mint a román kőolajforrások. Molotov néhány héttel a Kristóffy magyar követtel folytatott megbeszélése előtt Rosso olasz nagykövettel való tárgyalása során kijelentette, hogy jogosnak tekinti a Romániával szemben fennálló magyar területi igényeket. Hitler félt attól, hogy a magyar–román feszültség megoldása terén a Szovjetunió lép fel kezdeményezőként.A rendszerváltozás előtti magyar történészek többsége – de számos nyugati történész is – azt az álláspontot képviselte, hogy Hitler szította a magyar–román feszültséget, hogy e két állam függő helyzetbe kerüljön a Harmadik Birodalommal szemben. E cikk szerzője Macartney brit történész nézetét osztja, amely szerint a magyar–román ellentét nem felelt meg Hitler szándékainak. A Führer az általa 1939 szeptemberében Anglia ellen kiprovokált élethalálharcra, valamint a részben félt, részben remélt szovjetellenes hadjárat lehetőségére való tekintettel semmit sem óhajtott annyira, mint a béke fenntartását a délkelet-európai térségben. A magyar–román ellentét éppen annyira veszélyeztette hosszú távú terveit, mint a Mussolini által 1940 októberében kiprovokált olasz–görög háború. 1940 augusztus végéig még a döntőbíráskodást is el akarta kerülni. A két állam közötti feszültség lényege Erdély nemzetiségi viszonyaiban, valamint Erdély történelmi szerepének a magyar és román közvélemény általi ellentétes értékelésében rejlett. Hitler szemszögéből az erdélyi kérdés zavaró tényezőként hatott, s e téren nem követett machiavellisztikus célkitűzéseket.Amint láttuk, a német kormány megakadályozta a magyar revíziós igények fegyveres úton történő érvényesítését. Mindkét, vitában álló félnek a tárgyalások útján való megoldást ajánlotta. Miután Bulgária és Románia kétoldalú tárgyalások útján megegyezett abban, hogy Románia Dél-Dobrudzsát átengedi Bulgáriának, hosszas diplomáciai előkészületek után, 1940. augusztus 19-én a romániai Turnu Severinben megkezdődtek a magyar–román tárgyalások is.A magyar delegációt Hory András volt varsói követ vezette, a román küldöttséget Valeriu Pop román diplomata. Már a tárgyalások első napján sejteni lehetett, hogy a két álláspont összeegyeztethetetlen. A románok először az esetleg lebonyolítandó lakosságcsere kérdését akarták tisztázni, a magyar küldöttség ezzel szemben első lépésként egy körülbelül 69 ezer négyzet-kilométernyi terület átengedését kérte. Mivel a két fél álláspontja másfél napos hosszú tárgyalás után sem került közel egymáshoz, Hory néhány napos szünetet kért, és visszautazott Budapestre.A tárgyalások második fordulója augusztus 24-én kezdődött és fejeződött be. Valeriu Pop a magyar javaslatokat ultimatív jellegűnek nyilvánította, és ezután a két küldöttség vezetője az ülést berekesztette. Erdmannsdorff e hír hallatára olyan tartalmú jelentést küldött Berlinbe, hogy egy héten belül várható a magyar–román összetűzés kirobbanása.A Turnu Severin-i tárgyalások kudarca után Teleki depresszív hangulatba esett. Apor Gábor szentszéki követnek írt levelében azzal vádolta magát, hogy lehetetlen helyzetbe sodorta az országot. Végzetes hibának tekintette, hogy elfogadta Hitler 1940. július 10-i ajánlatát a Károly királynak írandó levélről. Most már békés magyar–román megállapodás nem képzelhető el. Ezt a megoldást az ország nem fogadná el, és a hadsereg fellázadna – írta Teleki. Ha Németország ezért ellenünk fordul, ez katasztrófához vezet. Mégsem fogadhatjuk el a románok lehetetlen feltételeit.Erdmannsdorff jelentésének hatására a német kormány attól félt, hogy az Anglia elleni háború eredményes folytatása érdekében életfontosságú romániai olajszállítások veszélybe kerülhetnek. Aggasztotta továbbá a német államvezetést az a hír, miszerint a Szovjetunió újabb csapatokat vont össze a moldvai határon. 1940. augusztus 25-én Kristóffy követ azt jelentette Budapestre, hogy Molotov közölte vele: a szovjet kormány Magyarország Romániával szembeni igényeit jogosnak tartja. Bár a szovjet kormány nem vállal kötelező lépéseket egy román–magyar konfliktus esetére, annyit leszögezett, hogy a szovjet álláspont Magyarország szempontjából kedvező. A külügyi népbiztos így folytatta: „A szovjet kormány a Versailles-ban és Trianonban teremtett román államalakulatot sohasem tekintette reális megoldásnak. Bulgária, Magyarország és Oroszország jogosan tették vitássá ennek az alakulatnak a létét.”Ezzel egyidejűleg szaporodtak az incidensek a román–szovjet határon. Dekanozov szovjet helyettes külügyi népbiztos még augusztus 24-én magához kérette Gafencu román követet, és panaszt emelt a határincidensek miatt, amelyekért a román határalakulatokat tette felelőssé. E határincidensek arra késztették a román kormányt, hogy kérje a Német Birodalmat és Olaszországot: garantálják Románia határait, és döntőbírói eljárás útján oldják meg a magyar–román területi vitát.A román–szovjet határon elszaporodó határincidensek, valamint Molotovnak a legfelsőbb szovjet ülésén 1940. augusztus 1-jén elmondott beszéde Németországban a helyzet élesedésének látszatát keltették. Úgy látszott, a válság akut, amikor augusztus 25-én és 26-án erős orosz csapatösszevonásokról érkeztek hírek Berlinbe. Mivel Hitler félt egy gyors szovjet előrenyomulás veszélyétől, Ribbentrop útján az olasz, a magyar és a román külügyminisztert augusztus 29-re tárgyalásokra hívta Bécsbe. Előzőleg Károly román király sürgős üzenetet küldött Hitlernek, amelyben arra kérte a német diktátort, hogy a magyarokra gyakorolt nyomás útján segítsen megoldani a magyar–román viszályt.Hitler és Ribbentrop meghívásának eleget téve Ciano olasz, Csáky magyar és Manoilescu román külügyminiszterek 1940. augusztus 29-én Bécsbe érkeztek. A magyar küldöttséghez mint „megfigyelő” Teleki miniszterelnök is csatlakozott. Ciano és Ribbentrop rövid megbeszélést folytattak a két küldöttséggel, majd visszavonultak döntéshozatalra. A döntés kihirdetésére másnap, augusztus 30-án került sor.Miután mind a magyar, mind a román kormány feltétel nélkül hozzájárult a döntőbírósági határozat elfogadásához, a második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án 15 órakor hirdették ki a Belvedere aranytermében. A kihirdetés után Manoilescu román külügyminiszter elájult. Az egyébként teljesen humor nélküli Ribbentrop négyszemközt így nyilatkozott Cianónak: „A döntés bizonyára jó, mert a magyarok lógó orral távoztak, a román delegáció vezetője viszont elájult.”A második bécsi döntés értelmében Magyarországhoz az alábbi városok és körzetek kerültek vissza: Nagykároly, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Marosvásárhely, valamint az egész máramarosi terület és a Székelyföld. Kolozsvár körül az új határ magyar szempontból nem volt kedvező, mivel Kolozsvár elektromos és vízművei román kézben maradtak. A határ olyan különös módon húzódott, hogy Marosvásárhely magyar lett, de a tőle nyugatra fekvő Torda román maradt. Mindent egybevetve Erdélyből 43 ezer négyzetkilométer került vissza Magyarországhoz, kerek 60 ezer négyzetkilométer viszont román kézen maradt.Igazságos volt-e a második bécsi döntés? Kétségtelen, hogy egymillió román magyar uralom alá került, de 1,4 millió magyar hazatért az anyaországba. Mintegy félmillió magyar maradt román uralom alatt Dél-Erdélyben. Az utókor történetírása azt kifogásolja, hogy a döntőbírák a tengelyhatalmak külügyminiszterei, Ciano és Ribbentrop voltak, és ezáltal „Hitler kezéből kaptuk vissza Észak-Erdélyt”. Ez ebben a formában nem fedi a valóságot, de ettől függetlenül meg kell állapítanunk: a bécsi határozat kevésbé volt egyoldalú, mint azok a döntések, amelyeket az antanthatalmak 1920-ban és a szövetségesek a második világháború után hoztak, amikor Magyarországra újra rákényszerítették a trianoni határokat anélkül, hogy az ott élő lakosságot megszavaztatták volna arról, hogy melyik országhoz akarnak tartozni. Kétségtelen, hogy a döntés, lényegét tekintve, a