Quo vadis? Hová mész?

Az országúti ferences templomban gyülekeznek a hívek: a várakozás csendjében fiatal nő térdepel, mellette a kopott kövön idős asszony; azután megrezzen az ajtó, s hosszú kocsin nagybeteget hoz egy fiú, bal kezével – kis szünetekkel – a lélegeztető gömböt pumpálja. Három szál gyertya, fehér és karcsú kardvirágok az oltár előtt... Négy év elteltével a barátoknál ismét népmissziót tartanak.A megnyitó szentmisét dr. Várnai Jakab tartományfőnök mondja. „A most kezdődő missziós napokon sokan munkálkodtak – mondja az atya. – Hová mész? – kérdezi ez a közösség. Választás vagy sodródás? Nem tévedtél el? – egészíthetjük ki a legfontosabbat. Olykor végig kell gondolnunk az életünket.”A XX. század igazi nagy missziós fellendülése Trianon után történt, és a ferencesek tevékenységének köszönhető. A hatás nem maradt el. A kitűnően képzett hittérítők igen eredményesen működtek. A népmissziós konferenciabeszédek, lelkigyakorlatok tartásának a fordulat vetett véget, az egyházat nem csupán a templom falai közé kívánták beszorítani, hanem a hitéletet is ellenőrizték. 1989 óta ugyan eltelt már tíz esztendő, azonban a régi és új formák megtalálása, felfedezése mintha csak most kezdődne; az elmúlt esztendők kitűnő kezdeményezései mellett igen sok még a teendő.A régi missziós napok tapasztalatairól és a mostani kezdeményezésről P. Hegedűs Kolos plébánost kérdeztük:– A ferences rend életében mindig nagy jelentőségűek voltak a missziók – kezdi az emlékezést –, a kiszállások, küldetések, amelyek a hívek lelki megújulását szolgálták. A két világháború között sokszor megfordultak az ország különböző területein a ferences atyák. Az ötvenes évektől ez teljesen leapadt, azután a rendszerváltást követően a hívek megnövekedett száma, az ifjúság ébredése bennünket is elgondolkodtatott. Kilencvenhatban határoztuk el, hogy missziót fogunk tartani. Azokat az embereket akartuk megszólítani, akik nem hívők, de van bennük fogékonyság az egyház tanítása iránt. Férfiasan bevallom, nem értük el célunkat, azok vettek részt, akik addig is jártak a templomunkba. A cím – „Kapj észbe!” – arra utalt, hogy döbbenj rá, mi a te rendeltetésed, és mit kínál neked Isten. Most, a kettős jubileum évében szintén elhatároztuk, hogy szervezünk egy missziót; megszólításunk: „Hová mész?” Előadás-sorozatunk az új évezredbe lépés problémáira igyekszik feleletet adni, a hívek gondjait tartja a legfontosabbnak.Marik Gábor, az egyházközösségi képviselő-testület tagja a világiak nevében mondta el tapasztalatait.– Közösségünk olyan, mint a többi budapesti, igény van az emberekben, de hogy tegyenek valamit, mozduljanak, az már nehezebben megy. Kétezer hívő jár ide vasárnaponként. Működnek különféle imacsoportok, melyek heti rendszerességgel találkoznak. Ezek tagjait hívjuk most párbeszédre és lelki elmélyülésre. Úgy érzem, jól sikerült összeválogatni az előadásokat, mindenki talál kedvére valót. Talán – ahogy négy évvel ezelőtt volt – most is, a misszió utáni évben, háromszor annyi ember keresztelkedik majd meg, új közösségek alakulnak.A közösségi házban az első előadást P. Nemeshegyi Péter tartotta: Világnézetek és istenképek a mai világban – káosz? címmel; a jezsuita atya bámulatos felkészültséggel és sziporkázó eszmefuttatással tekintette át a különböző korokat, vallásokat, s úgy látja, napjainkban a hit újból a felvirágzás felé halad. Másnap Fekete András, a szentendrei ferences gimnázium igazgatója következett, aki őszinte, „kritikus” szemmel beszélt a pap mai és új évezredbeli szerepéről. Október negyedikén a templomban emlékeztek Szent Ferenc boldog halálára; a szentmisét dr. Paskai László bíboros mutatta be, míg a plébánia hittanosai Ferenc legendáinak egyikét jelenítették meg. Beney György előadásának kulcsszavai: a házasság mint szentség vagy mint intézmény válsága, családtervezés, fogamzásgátlás... Nagy várakozás előzte meg Zatykó László ferences atya előadását, aki Istennel való személyes kapcsolatunkról elmélkedett, „segítője” Vasadi Péter költő volt. Az ő gondolata a keresztény élet hétköznapjairól a misszió gyakorlati üzenete: „A keresztény egyház szépségét kétségtelenül csak az ismerheti meg, aki vállalja olyannak, amilyen. Aki képes az egyház mindennapos, szürke gyakorlatában fölfedezni s újra fölfedezni Jézus félreismerhetetlen ragyogását. Aki egyházszeretetét nem vakon fantomizálja, hanem könnyedén át tudja váltani végtelenül sok, finom szálra bomló testvérszeretetté, s örömmel éli át, hogy ez a sok szál összefonódva egyetlen erővé lesz, és ezt már istenszeretetnek mondhatja.”Akik megmerítkeztek a budai ferenceseknél a missziós napokban, azok ezt a szétbomló, ölelő szeretetet érezték, hogy jó volt betérni a templomba, megpihenni és töprengeni: merre menjek? Jó úton haladok-e a mindennapok egyre vadabb útvesztőiben.