A gyerek szeme

Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjében angyalok szemlélik a várost, járkálnak súlyos kabátjukban az emberek között. Az öröklét egykedvűsége hatja át minden mozdulatukat. Az időt nem ismerik, csodálkozó szánalommal figyelik az emberi sorsokat. Ezek az angyalok láthatatlanok. Csak a gyerek szeme képes meglátni a háztetőn imbolygó hatalmas szárnyakat.A gyerek távol áll mindenféle időbeliségtől. Benne még nem lúgozódtak praktikummá a lét nagy kérdései. Elméje még nincs arra hangolva, hogy könnyen, gyorsan fogyasztható kérdések foglalkoztassák. A gyerek a tiszta lehetőség. A gyerek csodálkozó szeme látja azt, amit mi, csodálkozáson túliak már nem látunk. A csodálkozásban megtörténik a csoda: gyerek és világ összenyílik.Nyilvánvaló, hogy a gyereknek nem taníthatunk semmi lényegest. Taníthatunk ezt-azt, hihetjük magunkat nagy kertésznek, de miközben nevelgetjük, világunkhoz igazgatjuk, romboljuk is. Nyilvánvaló ez, ha megnézzük, milyen titokzatos aranykori emlékképeket rajzol a gyerek, amikor először kezébe adjuk a színes ceruzát, és milyen unalmas gömbfákat, dobozházakat, amikor már hat a „vizuális nevelés”. Nem arról szólunk most, mit taníthatunk a gyereknek, inkább arról igyekszünk számot adni, mit tanulhatunk a gyerektől, hogyan kellene megőriznünk gyerektekintetünk szikráit.Minden ember rendeltetése, hogy azzá váljon, ami. Hogy az ember még nem az, ami, vagy hogy mindenkor az, amivé lehet, ellentmondásnak tűnhet. E kijelentésnek mégis hatalmas ontológiai súlya van. A „valósítsd meg önmagadat!” imperativusáról beszélek. A mai, értelmében lefokozott, hatásában felfokozott korszellem, a totális fogyasztói propaganda igyekszik elhitetni velünk, hogy az önmegvalósítás útja a karrier, a birtoklás, esetleg a legújabb hajsampon birtoklása. Ha az ember aktuális önmaga konzerválására rendezkedik be, ha megelégszik azzal, hogy az, ami, és nem akar többé azzá válni, akkor nemcsak stagnál, de folyamatosan zuhan a semmi felé. Üresedő életet él. Erre az üresedő életre hív fel a globalizált, fogyasztói társadalom. Ennek a hívásnak nagyon nehéz ellenállni – főleg gyermekkorban, amikor a mintakövetés szinte delejes. Ám nagyon nehéz nyitottnak maradni, ha közvetlenül nincs mire nyitottnak lenni.Két út áll előttünk. Berendezkedhetünk egy zárt életre, vagy berendezkedhetünk egy nyitott életre. E két utat persze rejtekutak, vadcsapások szövik át, kötik össze, de harmadik út nincs. Aki zárt életre rendezkedik be, az gondolkodását lezárja, az vigyáz arra, hogy a határig soha el ne merészkedjen, és igyekszik nem gondolni olyat, ami a kor gondolatdivatjától eltér. Persze közben rendkívül nyitottnak érzi magát, mobiltelefont vesz, az interneten szörföl, SMS-t küldöz: beleveti magát abba a hálóba, amely úgy börtönöz be szellemileg, hogy eközben megadja a mozgás, a szabadság illúzióját. Fizikailag végtelenül megnyit, metafizikailag végtelenül bezár. Ez a rendszer úgy zár, mintha nyitna. Szellem helyett információ; beszélgetés helyett kommunikáció; igazi, odafigyelő ottlét helyett a mobilcsörgés lehetőségétől szaggatott ottlét; kirándulás helyett plazabambulás.Ezt az utat az választja, aki hagyja, hogy ezt az utat „választassák” vele, aki nem érzi a gondolatlan világból fújó lét fuvallatát, és ha érzi is, nem a hívás hangját hallja benne, hanem valami riasztót. Az ilyen ember nemcsak gondolatilag, de materiálisan is igyekszik bebiztosítani léthatárait; két lábbal áll a kényelmesen berendezett világban, büszkén a kiharcolt talpalatnyi földre. És nem akar mozdulni innen, mert „ki tudja, milyen következményei lennének”. Bebiztosítja emberi kapcsolatait, bebiztosítja magát a munkahelyen előmenetellel, nyugdíj-előtakarékossággal, mert „sajnos ilyen a világ, ha pénz nincs, semmi nincs”. És nekivág a szamárlétrának, hogy megvívja a harcot a képzelt vár védőivel. Ez az egyik út, a bebiztosított élet, a „felelősségteljesen” gondolkodó ember útja.A másik utat úgy is jellemezhetnénk: a kibiztosított élet. Ezen az úton a lelkiismeret robbanásai vezetnek bennünket. Aki erre jár, az megnyitja gondolkodását; az nem lusta gondolkodni, és minden adandó alkalommal hajlandó arra, hogy a dolgokat szinte a nulláról indulva végiggondolja, tiszta szemmel értékelje. Az ilyen ember mindig kész átértékelni személyes előítélet-struktúráját, és tisztában van azzal, hogy birtokolni és birtoklásra berendezkedni nem ugyanaz, hogy a morális ember és a felelősségteljességbe ragadt senki néha ugyanazt mondja ugyan, de mennyire más arccal.A gyerek az, aki formátlan és megformált, végtelen és véges határán áll. Belenő a felnőttek világába, belenő, beleéli magát a nyelvbe, amely mindinkább körbefonja, jelentéssel indázza be érzéseit. Ahogy a gyerek nő, a jelentések, formák, anyagok, képek világa nő föl benne. Napjai életutat, érzései gondolatokat, víziói formát kapnak – alakok, vonalak, színek öltözetét. A gyerek a sötét végtelenből nő át a véges fénybe, egy pompázó szabálykertet, a felnőttvilág rendjét lakja be érdeklődő, teljesedő lélekkel, titkon egyre határozottabb tompultsággal. Mint aki egyre kevésbé emlékszik a végtelenre, és egyre jobban elmerül a rá mért, csillogó végesben.A középkorban azt, aki véges és végtelen határán állt, melankolikusnak nevezték. Hogy a fekete epe túlsúlya vagy a Szaturnusz bolygó működése okozta-e, hogy a melankolikus egy kicsit messzebb látott a többi embernél, nem tudni. Tény, hogy a művészeket feltétlenül melankolikusnak tekintették, olyan embernek, aki érzékenyebb, mint mások, akinek a földöntúlival bensőségesebb kapcsolata lehet. Az akkor ismert világ legszélső bolygója a Szaturnusz volt, így a szimbolikusan e bolygón álló művész átláthatott a világon, át a melankolikus ismeretlenbe. A végtelen hírhozója volt ő egy véges és egyre végesedő világban. „A melankolikus a szélsőségek embere, minden irányból veszélynek van kitéve. Képességei az emberlét határáig nyúlnak, s miként a Szaturnusz bolygó, a melankolikus is elmondhatja: őutána vagy a semmi, vagy az Isten következik” (Földényi F. László).A művészt egy lehetetlen, megismerhetetlen dolog izgatja: a lét. És ő az, akinek kettős létfeladat jutott: öregednie kell, hogy a formátlan célról lekopjanak a forma burkai, és meg kell maradnia gyereknek, hogy mindezt csillogó szemmel nézhesse. A művésznek – Heideggerrel vagy nélküle – fel kell tennie a lét értelmére irányuló kérdést. Ez a kérdezés az élete. Mivel a kérdezésben tartott élet nem enged bezárkózást, a nyíltságra berendezkedett élet lényeges elemeit pillanthatjuk meg a művészt figyelve. A gyerek megértéséhez talán a művész megértése visz közel, ő a hírhozója a gyermek világának. Ő meri feltenni a létkérdést, meri épp ezt a kérdést feltenni, meri folyamatosan csak ezt kérdezni. A művész az a nyílt életű ember, aki rádöbbentheti, rádöbbenthetné a zártakat arra, hogy mi a fölösleges. Hogy ne túl későn, mondjuk, a halálos ágyon világosodjon meg az elrontott élet.A gyerek szemével csak az lát, aki lelkében, szellemében szabad. És a tanítás csődje, hogy metafizikai belátásokat, csak átéltként felismerhető tudást nem racionalizálhatunk, következésképp nem adhatunk át. Ezért reménytelen a pedagógia. A szándék peremén a tan túlcsordul, kilötyög. A pedagógiát egyébiránt magunkon kéne kezdenünk. A gyerek szemével felnőttként látni annyit tesz: egy funkcionálisan bezáruló életet lényegileg mégis nyitva tartani. Adott a feladat, Erich Fromm nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: birtokolni vagy létezni?Amíg magunk nem szakítunk a birtoklói felfogással, amíg nem döbbenünk rá, hogy a kor készen kapott válaszai nem mindenhatóak, addig nem volna szabad a gyerekkel szóba állnunk. Amíg nem merünk gyerekesen, komolyan mindig tovább kérdezni, amíg nem merjük életünket a kérdezésben tartani, amíg bedőlünk az egyre racionalizálódó, egyre gépiesedő mentalitás divatjának, amíg nem vagyunk őszinték a gyerekhez, addig nem tanulhatunk a gyerektől. A gyereken csak rontani tudunk, mondtam az elején. Nem rontani akkor tudunk, ha magunk nem romlunk.Nem akarod elrontani a gyerek szemét? Tanulj meg látni! Nézz a gyerek szemébe!