Hazatérés

A Vigadó Galériában szerdán nyílt meg Hazatérés címmel az 1956-tól Hollandiában, majd Franciaországban élt Nagy Imre László (1928–1997) festményeit bemutató első magyarországi tárlat. A második, amelyet a művész légi felvételeiből rendeznek, április 18-tól május 24-iglátogatható a budapesti Francia Intézetben. Nagy Imre László életének vázlatos történetét a kiállítást kezdeményező, walesi születésű, skót származású özvegye segítségével ismerhettük meg.Zárkózott, szarkasztikus humorú, nagyon érzékeny ember volt, olyan, akinek tartása van – mondják, akik ismerték. Fájt neki, hogy hazájában ismeretlen maradt, noha külföldön ért el sikereket. De soha egy lépést sem tett azért, hogy ő „járja ki”, hogy itthon is bemutassák végre, ha ez az illetékesek közül senkinek nem jutott eszébe.Nagy Imre László életműve találkozások gyümölcse – írja a kiállítás háromnyelvű katalógusában Jean Maheu, a párizsi Théâtre de la Ville, a Centre Nationale de la Photographie és a Kulturális Találkozó Központok elnöke, a Pompidou Központ volt elnöke –: „Magyar származása (amelyet a sokéves távollét ellenére is büszkén vállalt), a francia szellem felfedezése (ez a kritikus elme a gyengéit is tisztán látta annak az országnak, ahol élt, de így is csodálta) és a mediterráneum fényeinek revelációja közötti találkozásoké.”A festészet számára – amint egyik méltatója írja – nemcsak művészet és mesterség, hanem sors volt. Művelt, jómódú polgárcsaládban született. Nagy Imre László mindig is festő akart lenni. Barátai szerint már tizenhárom évesen az expresszionizmusról, impresszionizmusról, kubizmusról tartott kiselőadást. Rengeteget olvasott, Horatiust fordított, sok nyelven megtanult. A ciszterciták által fenntartott Szent Imre Gimnáziumban, ahol 1947-ben érettségizett, Nagy Nándor fejlesztette kiváló rajzkészségét, Rajeczki Benjámin pedig zeneszeretetből adott neki életre szóló útravalót. Amikor 1944-ben a németek megszállták Magyarországot, összehívta társait, és tiltakozó akciót szervezett. „Annó dacumál az iskola egyik legnagyobb értéke az volt, hogy felköttette velünk nadrágunk korcát, és morálisan magas igényű emberpalántákat akart kitenyészteni belőlünk” – írta a volt osztálytársaknak címzett egyik levelében 1995-ben.A Képzőművészeti Főiskolán Berény Róbert növendéke volt, de 1951-ben kihajították. Egyszer, amikor a főiskola legfiatalabb lektoraként a szovjet művészetről kellett előadást tartania, a diaképek közé egydoboznyi francia impresszionistát kevert, és együtt vetítette le őket. Dunapentelére „száműzték”. A nagyolvasztó-építkezésen kellett dolgoznia és szemináriumokra járnia. Később egyik barátjának köszönhetően bekerült a budapesti Operaházba díszletfestő segédmunkásnak, amolyan mindenesnek. Olykor-olykor eljutott Tihanyba, ahol a Biológiai Intézet „az üldözött szellemi elit gyülekezőhelye volt”, és a tokaji képzőművészeti táborba, ahol barátokra talált. Amint kitört a forradalom, Budapesten termett. Rozoga kis teherautóval cikázott Csepeltől Újpestig, és az utolsó pillanatig harcolt. Decemberben menekült el Magyarországról mindenüket elvesztett, korábban kitelepített szüleivel együtt. De Ausztriából még visszajött, hogy átsegítse a határon volt tanára lányát, Berény Annát és férjét. A forradalom leverése után a magyar hatóságok sokáig keresték – külföldön is. Barátja, François Gachot, a magyarországi francia követség kulturális tanácsosa, irodalmunk fordítója ezért elintézte, hogy Franciaországban hivatalosan holttá nyilvánítsák. Így maradt életben. De itthoni barátai csak 1986-ban tudták meg, hogy él.Nagy Imre László 1956-ban családjával Ausztriából Hollandiába ment, s a markelói táborban, majd a Haarlem melletti Hillegomban talált menedékre. Itt kezdett újra festeni, és 1957-ben már kiállított. Négy év múlva rendezte meg első tárlatát amszterdami galériájában Magdalena Sothmann, aki arról volt híres, hogy csak olyan műveket mutatott be, amelyeket nagyra tartott, függetlenül attól, hogy festőjük ismert volt-e vagy sem. Neki köszönhetően szerzett hírnevet, és állított ki évente Hollandiában a kényszerű emigráns – egészen pártfogója haláláig. Akkor még figuratív képeket festett – egészen addig, amíg egyik barátja kölcsön nem adta neki dél-franciaországi romos házát. Valósággal elvarázsolták a Földközi-tenger fényei L’Estaque-nál, és ez billentette át az absztrakció világába, amint írja.A hatvanas évek közepétől Franciaország lett a második otthona. Zongoraművész feleségét 1965-ben ismerte meg Párizsban. A fiatal nőt rejtélyes módon mindig vonzotta Magyarország – évek múlva kiderült, hogy távoli gyökerei is idekötik. (Jeannie Livingstone-Learmonth 1956-ban, jóval azelőtt, hogy férjét megismerte, barátaival Walesben fogadott be Csepelről, Újpestről menekült magyarokat, angolra tanították őket, hogy ne legyenek annyira elveszettek, amikor továbbmennek Kanadába.) Az újdonsült házaspár otthagyva a szép walesi házat, amelyben egykor Shelley is élt, 1967-ben Párizsban telepedett le, a város nemzetközi művésztelepének egyik kis műtermében, majd a Szent Lajos szigetén talált lakást. Barátok gyűltek köréjük, főként muzsikusok és képzőművészek. Utaztak, főként Itáliában, és egymást követték a kiállítások Európa több országában. Saint Tropez-ba 1974-ben költöztek, azért oda, mert az ott megtalált kis háznak önálló műterme is volt. Ez lett az igazi otthonuk. A montmartre-i parányi lakásba csak néha-néha ruccantak föl kis időre, kiállításokra, koncertekre. Franciaországban vált valóra Nagy Imre László gyerekkori álma: 1972-ben megtanult repülni motoros, 1982-ben pedig vitorlázógépen.Az egyre törékenyebb egészségű embernek a repülés a teljes szabadságot jelentette. „Az élet szövedékét” fedték fel neki az átrepült tájak. „Csodálatos órákat töltöttem a szelek szárnyán, a felhők alatt, az Alpesek fölött, és a légi bolyongással töltött idő, a földtől távol, sok képemnek adott inspirációt. Az iránytű mindég mutatta, merre van Hazám, bár akárhogyan élesítgettem szememet, Magyarországot csak álomképben láthattam” – írta a már idézett levélben.Haza 1987-ben jött először feleségével – húsvétkor, Párizsban megszerzett szabályos vízummal. A határon mégis izgatott szaladgálás, telefonálgatás fogadta, hiszen hivatalosan holttá volt nyilvánítva. Végül udvarias bocsánatkérések után léphetett az ország földjére. Két év múlva még egyszer hazajöttek, és végigjárták a kedves helyeket. Az első és egyetlen itthonról érkező elismerést 1994-ben kapta meg Nagy Imre László: az ’56-os emlékérmet vehette át Párizsban a franciaországi magyar nagykövettől. Három év múlva szeretett volna újra kedves városába, Velencébe utazni, hogy feleségével megünnepelje harmincadik házassági évfordulójukat, és szeretett volna újra hazajönni – az ötvenedik érettségi találkozóra. De ez már nem adatott meg neki. Halála után egyetlen rádióműsor (Petőfi adó, Egy másik Nagy Imre) idézte fel emlékét.