Hogyan lehet az, hogy Sartre körömszakadtáig tagadta a gulág létezését? Hogy a nyugati értelmiség jelentős része semmit sem tudott, akart tudni az igazságról? Tényleg ilyen ördögien szőtték a hálót köréjük? A kérdésekre a választ Stephen Koch Kettős szerepben (Az értelmiség elcsábítása) című merész könyve segít megadni. A szerzővel Budapesten tett látogatása alkalmával beszélgettünk.Egyik itteni bírálója azt vetette a szemére, hogy „hetet-havat összeolvasott” munkájához. Rendkívül izgalmas olvasmányról van szó, amelynek megírását igen szerteágazó kutatómunka kísérte. Nem érezte úgy, hogy a tények íróként megkötötték a kezét?– Kezdetben valóban írószemmel láttam a főhős életét és halálát. Majd ez elhalványult. Sok kutatás, olvasás, interjú következett. Minden állításom igazolására legalább két forrást kutattam fel. A kísértés persze megvolt, hogy mi lenne, ha más irányba terelném az eseményeket. És néha voltak áltanúk is, akik megpróbáltak tévútra vinni.– Miként sikerült ellenállnia a csábításnak?– Úgy, hogy minden reggel összeszorítottam a fogamat, és megesküdtem, csak az igazat írom. Olykor hónapokba telt, míg kiderítettem, a nekem elmondott történetet nem támasztják alá további tanúk és adatok. A tényanyagból kibomló események egyébként is olyan érdekesek és drámaiak, hogy bűn lett volna a legkisebb változtatás.– Nem érezte olykor úgy – főként, amikor az utóbbi évekig zárolt iratok kerültek a kezébe –, hogy most már elég ebből, túlságosan ránehezedik, megfojtja ez az egész?– Sokszor fogott el ez az érzés. Valóságos csoda, hogy kikeveredtem belőle. Olykor nem is a dokumentumok mennyisége jelentett gondot, hanem az, hogy miként hámozom ki a professzionális hazudozók anyagaiból – mert a kötet kulcsszereplői azok voltak – az igazságot. Hiszen ők arra szakosodtak, hogyan rejtsenek el, illetve hogyan tálaljanak eseményeket, hogyan használják fel saját érdekükben az egyes embert és a tömegeket. A hazugságok labirintusában, a „tükrök sűrű erdejében” igen könnyű eltévedni, ezért haladtam a szokottnál lassabban. Mindig meg kellett állnom ellenőrizni az állításokat, nehogy rossz irányba forduljak.– Találkozott-e az életében is hasonló hivatásos hazudozókkal, olyanokkal, mint akikről írt?– Hogyne. És itt nem csak a szovjet propagandistákra gondolok.– Milyenek ők?– Az egyik típus ösztönösen hazudik, egyszerűen ilyen a természete. A másik már összetettebb karakter, mert alapvetően megbízható személyiség. Mindig az igazat mondja mindenről, egyetlen dolog kivételével. Őket azért nehezebb megfogni, mert az igazságok között nehéz megtalálni, mi a hamis. Meg kell tehát tanulni, hogy a politikában mindig és mindenkor a színfalak mögé kell nézni. Ha nem ezt teszi az ember, bármikor, bárhol becsaphatják.– Tanúja voltam a jelenetnek, amint a Libri Könyvesházban a „regény” egyik magyar származású, titokzatos, tragikus sorsú szereplőjének, Maly Tivadarnak a leszármazottja jelentkezett. Hogyan érintette ez az epizód?– Nehéz szavakba foglalni. Sok emberrel beszéltem az anyaggyűjtés során, több interjút készítettem Willi Münzenberg özvegyével is, de ez a mostani találkozás igazán meghatott. Ilyenkor érzi az ember, hogy a könyve „élni kezd”.– Kellemes alkotói élete lehetett, míg ezt a könyvet meg nem írta. Aztán minden a feje tetejére állt. Számított rá?– Egy dologban naiv voltam: úgy gondoltam, a történelemnek ebben a szakaszában már túl vagyunk azon, hogy arrogánsan, túlfűtött érzelmekkel beszéljünk egy könyvről. Meglepett, hogy ez bekövetkezett, és bizonyos mértékben csalódást okozott.– Különbözött-e a szakmai fogadtatás Európában és az Egyesült Államokban?– Az európai reakció korrekt volt, sőt jelentős mértékben pozitívnak mondható. Nálunk megoszlanak a vélemények. Vannak, akik nagyra értékelik munkámat, igen hálásak érte, ugyanakkor sikerült kivívnom a baloldali történészek gyűlöletét. Például azt állítják, hogy fogalmam sincs róla, milyen szörnyűségeket írok, nem ismerem a valóságot. Ez néha felbosszant. Azt sem tudják nekem megbocsátani, hogy nem vagyok szakmabeli.– Pusztán erről lenne szó?– Nem csak erről. Nagyon egyszerűen fogalmazva: én egy világméretű szemfényvesztés és hazugság tragikus folyamatáról írok, ők pedig még mindig megpróbálják életben tartani, illetve újjáéleszteni a kommunista rendszer „népszerű” vonásait.– És mi a helyzet a jobboldali kritikákkal?– Voltak kritikák, amelyek szinte istenítettek. Szerzőik azt mondták, ez csodálatos könyv, amely bebizonyítja, milyen ostoba és korrupt az értelmiségi réteg. Én azonban ezzel sem értek egyet.– Hát, nem könnyű egy író kedvére tenni. Ezúttal mit kifogásol?– Nem állt szándékomban az értelmiségi embert, az intellektuelt általánosítva korruptnak ábrázolni. Azt szerettem volna megmutatni, milyen tragédia rejlik abban, hogy a politikai propaganda irányítói belerántották egy világméretű hazugságba. Ahhoz, hogy valaki ebből a hálóból kiszabaduljon, hatalmas bátorságra és értelemre volt szüksége. Ez az igazi dráma: csapdába esni és onnan kikerülni. A másik tragikus pont, hogy mindannyian csodálatos adománnyal indulunk el az életben: a jóságra való igénnyel. Ez hatalmas belső erő. Természetesen mindenki a jó ügyekért harcoló emberek csoportjához szeretne tartozni. És épp ezzel manipuláltak a Münzenberg fiúk. Így történhetett, hogy sokan megadták magukat a gonosznak. Ezt a tragikus folyamatot szerettem volna ábrázolni.– Hová sorolja akkor a hazugságok kiagyalóit?– Ők ténylegesen a rossz oldalon állnak, képesek arra, hogy az említett pozitív belső erőt, emberi tudatot felhasználják és megfordítsák.– Gondolja, hogy mindezen szándékok és mozgatórugók ma már nincsenek jelen?– Ez a befolyásoló erő haldoklik ugyan, de sajnos még jelen van. A totalitarizmus eszmeisége – hogy csak jó vagy rossz létezik a politikában – még mindig itt van velünk. Még mindig hajlamos az ember isteníteni, démonizálni valakit. A hamisság az, amikor az illető – mint a könyvben Münzenberg – a liberális demokrácia nyelvét beszéli a liberális demokrácia ellen. Véleményem szerint a liberális demokráciának el kell jutnia a sértetlenség állapotába. És ezen a téren nemcsak a volt szocialista országoknak, hanem Amerikának is van mit tanulnia.– Van-e hely ma a világon a független gondolkodó számára?– Feltétlenül kell hogy legyen! A független gondolkodót természetesen mindig érik hatások, ez nem a Szovjetunió találmánya, hanem mindig is így volt. A könyvvel meg akartam mutatni, milyen könnyű elveszítenie egy értelmiséginek a sértetlenségét, integritását. És ez igaz ma, igaz holnap is.– Nyolc évig a Columbia Egyetem írói fakultását vezette. Nem hiányzik most ez a közeg?– Csak a fiatalsággal való élő kapcsolatot hiányolom.– Mit gondol, mennyire foglalkoztatja az ifjúságot könyvének témája?– Bízom benne, hogy nemsokára ez a generáció lesz az, amely kellő mérlegeléssel, higgadtan tudja megítélni a benne foglaltakat és azok hátterét, összefüggéseit.– Elgondolkodott-e azon, mi lett volna, ha „hősei” nem születnek meg?– Én úgy kérdezném, mi lett volna akkor, ha Münzenbergnek nem sikerül rábeszélnie Lenint, hogy nyerje meg a Nyugat bizalmát. Mert először Lenin ugyancsak ellenezte a gondolatot.– Szóval, mi lett volna, ha...– A Nyugat szimpátiája a szovjet rendszer iránt nyilván kihatással volt a világháború utáni békeszerződésekre. Ez a szimpátia elaltatta a gyanút, az óvatosságot. Az azért tény, hogy Münzenberg tanítványai, munkatársai már a háború kezdetén tudták, sok mindenre számíthatnak a Nyugattól, ha elnyerik a rokonszenvét.– Ilyen nagy hatással lehetett könyvének három főszereplője, az általuk kigondolt propaganda a történelem menetére?– Kétségkívül, ez nem lehet kérdéses. Ám ez nem szovjet találmány! Ma Washingtonban is vannak olyan emberek, akiket „szövőmestereknek” neveznek. Az a feladatuk, hogy munkálkodásuk hatására ne úgy lássuk az eseményeket, amilyenek a valóságban, hanem úgy forgatják, ahogyan a megrendelőik szerint látnunk kell őket. Amikor nézem a választási kampányokat Amerikában, mindig van egy olyan pillanat, amikor felkiáltok. Nicsak, itt van Willy Münzenberg! Mindig felismerem ezt a típust.– Hol helyezkedik el ebben a mechanizmusban a sajtó?– Szerintem ez más ügy. Amit problémásnak látok a médiában, az inkább az a tendencia, hogy a világ tragikus eseményeit, borzalmait szórakoztatássá alakítja át, amolyan folyamatos szappanoperává. Ezt egy olyan nagy befolyással bíró ország, mint Amerika nem engedheti meg magának.– Hogyan látja, milyenek az érdekviszonyok a mai világban politika és művészet között? Ki kit használ fel és mire?– Nem hiszem, hogy ma Amerikában vagy Európában az értelmiséget a politikai körök bármilyen ideológiai keretek közé szorítanák. Viszont létezik egy állandó kérdés-felelet játék közöttük. Amúgy pedig az a megfigyelésem, hogy minden művésznek kettős énje van. Egyrészt szeretné, ha a fennálló hatalom elismerné, dicsőítené, ugyanakkor idegesíti, ha „nem hagyja békén”.– Térjünk vissza egy korábbi korszakhoz! Könyvében a szovjet propaganda irányítói által beszervezett és útitárssá lett értelmiségieket ártatlanoknak nevezi. Miért?– Münzenberg találmánya volt, hogy a tömeget be lehet szervezni arra, szolgálja a rezsimet anélkül, hogy pontosan tudná, mit is tesz, mi az a politikai valóság, amely a színfalak mögül mozgatja. A „közvetítők” már több információ birtokában voltak, az irányítók pedig mindent tudtak.– A kérdés persze az, hogy azok a nyugati baloldali vezető értelmiségiek és művészek, akiknek szintén nagy befolyásuk volt másokra, mennyit akartak tudni a kulisszák mögötti szörnyűségekről. Hol van a vízválasztó, amikor többé nem nevezhetők ártatlanoknak, hanem cinkosoknak, netán bűnrészeseknek?– Induljunk ki abból, hogy számosan voltak közöttük igazán naivak. Ha egyáltalán felmerültek kétségek bennük, ők maguk próbálták kiirtani őket magukból az eszme érdekében. Persze voltak fanatikusak, akik azt hitték, hogy ha mások tömegesen szenvednek egy jobb jövőért, akkor az bekövetkezik. És voltak abszolút cinikusok, mint például Brecht.– Főszereplője, Willy Münzenberg halálával kezdődik és fejeződik be a könyv 1940-ben. Van viszont egy másik dátum, 1952, amikor a másik kulcsfigurát, Otto Katzot Prágában, a Slansky-perben a „sajátjai” ítélik el és végzik ki. Nem érzi úgy, hogy folytatnia kellene a munkát?– Számomra 1940-ben befejeződött ez a regény, igaz, ettől még a történet tovább él. Mivel nem vagyok történész, úgy érzem, ebben a műfajban a lehetőségeim, képességeim határához érkeztem. Meggyőződésem, hogy a közeljövőben sokkal többet tudunk meg erről a témakörről. A könyvem csak a megértés kezdete. Tizenöt év múlva a kutatók a kezükbe veszik ezt a „botrányos” munkát, és azt mondják majd: hát ez igazán semmi ahhoz képest, ami kiderült.
Meddig tart az ártatlanság kora?Az első lépés: beszivárogni a gondolatokba. Óvatosan, sosem erőltetve a valódi ideológiát. Becserkészni a nyugati polgári középosztályt, annak ismert gondolkodóit. Kihasználni a világháború veszteseinek érzelmi csömörét, a gazdasági, eszmei és erkölcsi űrt. Az igazság foszlányaival leplezni a hatalom valódi célját. Így lehet az értelmiségiek rokonszenvét is megnyerni, így tudjuk a szolgálatunkba állítani őket.Ekképpen adta el Leninnek 1921-ben Karl Radek lengyel származású forradalmi teoretikus és propagandista Willi Münzenberg német kommunista, amúgy szervezőzseni ötletét, aki ha ma élne, akár három földrész médiacsászára is lehetne. Így „csak” több mint másfél évtizedig – míg az erőszakos halál el nem érte – a kulcsembere volt annak az álcázott munkának, amely a szovjethatalom és a hamis, elterelő propaganda közötti szálakat összekötötte. Az említett kettőshöz Otto Katzot társították. E prágai születésű szudétanémet férfi a berlini színházak művészeit, az orosz filmipart és Hollywood egyes sztárjait használta fel céljaira. A harmincas években még nem sejti, hogy egyszer majd, amikor kilép az árnyékból, és hatalomra kerül, a szocialista Csehszlovákiában kötélen végzi.Stephen Koch könyve, amely megpróbálta feltérképezni a hazugságoknak ezt a labirintusát, 1994-ben és 1995-ben jelent meg az Egyesült Államokban, jobb- és baloldali értelmiségi körök, kritikusok és történészek figyelmétől övezve. Feltárt tényei, megállapításai és kérdései máig tartó vitákat kavarnak. A kötet harmadik kiadására – térségünkben először – a XX. Század Intézet megbízásából a Kairosz Kiadó gondozásában került sor. A szerző munkájához 1989-től több éven át végzett levéltári és tényfeltáró kutatásokat az USA-ban, az egykori Szovjetunióban és Európában, illetve Nagy-Britanniában, ám változatlanul szépírónak tartja magát. Igaz, korábbi regényeiben, esszéiben – akár a New York-i művészvilágról, akár Andy Warholról írt – erősen foglalkoztatta a politika és a művészet kapcsolata, egymásra hatása. Mint említi, a Kettős szerepben megírását is ezek az előzmények motiválták.Mielőtt íróvá és New York-i polgárrá lett, Stephen Koch egy középnyugat-amerikai kisvárosban nevelkedett, nyitott szellemiségű értelmiségi családban. Tizenkilenc éves volt, amikor Thomas Mann Varázshegyét olvasta, s máig meghatározó élményként őrzi. Megjegyzendő, hogy dédapja, Julius Koch 1849-ben, szabadságharcunk leverése után hajózott át az Újvilágba. Az utódok közül ő az első, aki magyar földre lépett. Az elmúlt napokban Budapesten előadásokat tartott, beszélgetéseken vett részt, olvasókkal találkozott.
