Kétszáz év együtt

„Egyesek tájékozatlanságból, mások pedig részrehajlás miatt szállnak majd vitába e könyv megállapításaival” – jelentette ki Alekszandr Szolzsenyicin első tudományos jellegű művének, a Kétszáz év együtt, 1795–1995 című, az oroszok és a zsidók együttélésének szentelt nagy ívű munkájáról.Mint mondta, a mű megírására az késztette, hogy a témában korábban soha nem készült igazán tárgyilagos, a tényekre koncentráló mű. A könyv első kötetének minapi megjelenése alkalmából e kényes és máig izzó kérdésről a 82 éves Nobel-díjas íróval Viktor Losak, a Moszkovszkije Novosztyi főszerkesztője készített interjút, amelynek főbb tételeit az alábbiakban ismertetjük. Mostani művét a bolsevikok hatalomra jutásának okait és következményeit középpontba állító regény, a Vörös kerék szerves folytatásának tartja Szolzsenyicin. Mint mondja, már akkor vonzódott a tudományos igényű feldolgozáshoz, de a regény megírásakor még nem alkalmazott lábjegyzeteket, nem fogta át az egész történelmi anyagot. „A munka azonban a történelem egyre mélyebb rétegeibe rántott. Előbb a XX. század első éveinek, majd a XIX. század végének, aztán közepének történetében kellett alaposabban elmélyednem ahhoz, hogy megértsem a forradalmat” – emlékezik Szolzsenyicin. Azonban még a gigantikus Vörös kerék sem tudta átfogni ezt a hatalmas történelmi anyagot. Közben az író lépten-nyomon beleütközött az orosz–zsidó viszony kérdésébe, mivel az különösen a XIX. század végétől a társadalom figyelmének középpontjában állt. Ezt a problematikát azonban Szolzsenyicin szerint hiba lett volna részletesen bevonni a Vörös kerékbe, hiszen hiteltelen felhangot adott volna a regénynek, azt sugallva, hogy a történtek egyedül a zsidó beavatkozással magyarázhatók. Ezért aztán az összegyűjtött anyag fiókba került. A Vörös keréken 54 évig dolgozó író a mű befejezése, 1990 után hozzálátott a regény mellékszálainak felfűzéséhez, s így tíz évvel később megszületett az orosz–zsidó viszonyt feldolgozó munka.Szolzsenyicin tudatosan vetette el a téma regényes és publicisztikai megközelítését is. Mint mondja, „a tengernyi interpretáció után végre azt kell bemutatni, mi is történt valójában, hiszen a tényekkel idáig szinte senki sem foglalkozott”. Ezt szolgálja a temérdek, minden momentumot tényekkel, forrásokkal alátámasztó jegyzet, amely átfogja a felkutatott történelmi anyagot.Az író vall az alkotás folyamatáról is. „Legyen az művészi avagy tudományos munka, nem lehet sikeres, ha nem válunk eggyé az anyaggal. Ha nem bújunk bele, akkor hiteltelen a kifejezés, a megformálás is” – mondja. Így tett ez esetben is. Rengeteg zsidó szerzőt olvasott, eggyé vált az anyaggal, hogy eligazodjon benne. Mindez – ismeri be – a téma olyan oldalát tárta fel előtte, amelyet hétköznapi emberként, e kutatása nélkül soha nem vett volna észre. Ezek között említi az olyan történelmi felfedezéseket, mint a Népakarat nevű titkos narodnyik szervezet szerepét a XIX. század végi pogromok szításában, vagy azt, hogy a Napóleon elleni háborúban miként segítettek a zsidók az orosz hadseregnek.Szolzsenyicin megállapítja azt is, hogy a patriotizmust egy időben mintegy haszonbérletbe adták a „fekete százaknak”, majd megerősíti az interjút készítő Viktor Losakot abban, hogy ez a tény bizonyos mértékben párhuzamba állítható a mával, amikor a liberálisok szem elől tévesztik a hazafiság e problémáját. „Elsivárosították, üressé tették ezt a szót, ezt az érzést! Ők azok, akik kiárusították, bérletbe adták, s az ő bűnük, hogy a patrióta szó ma a legutolsó káromkodássá silányult. A probléma pedig ismét egy nem túlságosan művelt szélsőség ölébe hullott” – méltatlankodik Szolzsenyicin.A könyv azt a dogmát is szétfoszlatja, miszerint a cári Oroszország a népek börtöne volt, ahol a hatalom mindenkit elnyomott, különösen pedig a zsidókat. Árnyaltan közelít azonban e kérdéshez, hiszen rávilágít a cárok közötti különbségekre is.Volt idő – utal a szemtanúk visszaemlékezéseire Szolzsenyicin –, amikor a zsidó gyerekeket bottal sem lehetett arra kényszeríteni, hogy közgimnáziumba járjanak. Visszatartotta őket a vallási tiltás, a hagyományok. Aztán átszakadt a gát, és minden az ellenkezőjére fordult.Szolzsenyicin azt írja, hogy számára ezután is rejtély a zsidó nép szerepe a történelemben. Feltevései ugyan vannak, de ez olyan bonyolult metafizikai kérdés, amelyet nála nagyobb tudósok sem tudtak megfejteni. Az egyik verzió szerint – említi – a zsidók a társadalmi élet katalizátorai. A katalizátor pedig mozgásukban változtatja meg a folyamatokat, különböző reakciókat indít be.A titkok sorát folytatva Szolzsenyicin elismeréssel vegyes csodálattal említi, hogy a zsidóság kétezer év alatt, szétszóródva sem asszimilálódott – pedig Oroszországban például többször is hasznot húzhatott volna ebből –, szemben az oroszokkal, akiknél emigrációban a harmadik generáció már elveszíti identitását. Ez az író szerint csak valami olyasmivel magyarázható, amit a zsidók eseményektől, időtől, helytől és távolságtól függetlenül éreznek. Olyan velük született dolog ez, amelynek fiziológiai, pszichológiai megfejtése nincs, csakis metafizikai oka lehet.Aztán még egy titok sejlik fel a könyv második kötetében, mégpedig az, hogy miért volt – mint tartják – a zsidóság az 1917-es forradalom élesztője. Szolzsenyicin erre több okot talál. Először is a zsidó fiatalok ekkor már egy ideje forradalmi változásban voltak. A robbanás pillanatában ez a réteg nagy változásokon ment át, ateistává vált, szemben állva hívő szüleivel is. Ez családi szakítások sorát hozta magával. Az időseket – jegyzi meg Szolzsenyicin –, egy-két kivételtől eltekintve, nem ragadta el a forradalom vihara, míg a fiatalokat szinte kivétel nélkül. A másik ok, hogy a zsidókérdést, mint mindig, most is kihasználták a politikusok. Így voltak ezzel a liberálisok, akik az önkényuralom elleni harcban tekintették sakkfiguráknak zsidó honfitársaikat, s így a bolsevikok is. Amikor ez utóbbiak megragadták a hatalmat, az apparátus, a csinovnyikok tömeges szabotázsával szembesültek. A minisztériumok, hivatalok megbénultak. Ekkor a kormány zsidó szekciójának vezetője, Dimanstein levelet írt Leninnek, amelyben javasolta, hogy zsidó értelmiségiekkel és félértelmiségiekkel töltse be a csinovnyikok helyét. Ez a momentum vezetett oda – mutat rá Szolzsenyicin –, hogy a zsidóság eluralta az apparátust.Szolzsenyicin nem kétli, hogy megállapításaival sokan vitatkoznak majd. Mint mondja, egyesek a téma alapos ismeretének hiánya, mások elfogultság miatt polemizálnak majd vele. Keserűen jegyzi meg, hogy ez utóbbihoz sajnos már oly mértékben hozzászokott, hogy míg más ingerültté válna tőle, ő egyszerűen csak elcsodálkozik. Elmeséli, hogy például az Ivan Gyenyiszovics egy napját egyesek azért tartották antiszemita műnek, mert abban egyetlenegyszer sem szerepel a zsidó szó. A Rákosztályt ugyanezek azért bírálták, mert szerintük úgy állítja be az orvostársadalmat, hogy egyetlen zsidó sincs benne. „No, de hogy olvasnak ezek, ha nem látják, hogy a rendkívül szimpatikusnak ábrázolt, több fejezeten át feltűnő Lev Leonyidovics minden gesztusán, mondatán érződik származása, személyi adatainak didaktikus közlése nélkül is?!” – kérdez vissza. Aztán az Augusztus 14. című munkája körüli mocskolódást említi. Mint mondja, a mű még meg sem jelent angolul, amikor már kampány indult „szélsőséges antiszemita mivolta miatt”. „Az volt a bajuk, hogy nem titkoltam el a Sztolipint meggyilkoló Bogrov zsidó voltát! Az ügy addig ment, hogy 1985 márciusában még szenátusi meghallgatást is tartottak a regény miatt. Jellemző, hogy magát a művet senki sem olvasta, csak a szakértők által kiválasztott részleteket. Ugyanígy nem olvasták el a Szovjetunióban, amikor ezzel egy időben hazafiatlannak kiáltottak ki miatta!” – emlékezik az író.Szolzsenyicin elmondja, a könyv megírásával elejétől fogva az volt a célja, hogy az orosz–zsidó viszonyt a normális kerékvágásba terelje, és ennek fontosságára felhívja a jövő generációinak figyelmét is. „Az emberek ugyanis maguknak mindent, másnak semmit sem bocsátanak meg! Nagyobb türelemre, megértésre van szükség! Sok orosz publicista durván, felelőtlenül közelít e kérdéshez, mint ahogy zsidó oldalon is rengeteg éles, sértő megnyilatkozást lehet hallani, olvasni az oroszokkal kapcsolatban. Bőven idéztem ezekből, mert azt gondolom, hogy mindez leírva sokakat rádöbbent az út helytelenségére. Nem tudtam volna megírni ezt a könyvet, ha nem próbálok mindegyik fél bőrébe belebújni, megérteni érvelését. A társadalomnak receptet adni, utat mutatni azonban mindennél nehezebb” – összegez Alekszandr Szolzsenyicin.