Jaj a legyőzötteknek! – Lipcsétől Hágáig

A jogi almanachok szerint már 1815-ben, Napóleon veresége után felmerült, állítsák nemzetközi bíróság elé a francia császárt. A tervet később elvetették, mivel túlságosan veszélyes lett volna kézre keríteni és vasra verve Londonba hurcolni Napóleont. Ezért az akkori „háborús bűnös” francia megmenekült a nemzetközi bíróságtól. Az első világháború után szintén felmerült a felelősök megbüntetésének terve, Lipcsében az európai vétkeseket, Konstantinápolyban pedig az „örmény holokauszt” török végrehajtóit állították volna nemzetközi bíróság elé. A felelősségre vonás szisztémáját nehezen tudták kidolgozni, és sajnos szükség volt a második világháborúra ahhoz, hogy az első, valóban hivatalos és döntésképes törvényszéket fölállítsák.Lipcsében az antanthatalmak kilencszáz bűnös katonát és politikust akartak törvényszék elé idézni, köztük II. Vilmos császárt, Tirpitz vezértengernagyot, Hindenburg marsallt és Luden-dorff tábornokot. A német kérelmek után a kilencszázból csak negyvenöten kellett hogy tiszteletüket tegyék Lipcsében, és mindannyian börtönbüntetést kaptak. A világ eddigi leghíresebb háborús peréről, a nürnbergi perről rengeteg könyv, vélemény, kritika jelent meg. Megannyi ellentmondásos vádlott, furcsa büntetések, láthatóan elfogult bírók jellemezték az eljárást. Ugyanakkor ezután vált egyértelművé, hogy még háborús viszonyok között is vannak határok, és senki nem tehet semmit anélkül, hogy ne terhelné felelősség. Az 1907-es hágai egyezményben lefektetett megkérdőjelezhető alapelvet félresöpörték. Ez azt mondta ki, hogy a hadi jogot megsértő katona tettéért állama felel. Ugyanúgy a nürnbergi perben alkalmazták azt az alapelvet, miszerint a parancs végrehajtása sem jelent felmentést a felelősség alól. Ezt azóta sem fogadták el széles körben, bizonyos országok továbbra is mentességként értékelik, ha a katona tettével parancsot teljesített.Nürnberg megtanította a jövő nemzetközi jogászait arra, hogy úgyis a győztesek fogják megmondani, ki a bűnös, és mi a büntetése – nem vitatva azt, hogy a náci bűnösök valóban megérdemelték a halálbüntetést. A per maga jogi nonszensz volt, közvetlenül előtte létrehozták az „emberiség elleni bűncselekmény” kategóriáját, hogy utólagos hatállyal alkalmazzák azt a nácikon. Ez pedig elképzelhetetlen minden más esetben. A pert kritizálók nagyrészt azt vetik a szövetségesek szemére, hogy a főbűnös Hitler halála miatt bűnbakot kerestek, és a jelen lévő huszonkét náci vádlott közül nem mindenki volt konkrétan felelős a német hadigépezet tetteiért, avagy a holokausztért. A per sem az eredeti elképzelések szerint ért véget, hiszen Göring a kivégzése előtt öngyilkos lett, Martin Bormannt pedig távollétében ítélték halálra. A huszonkettek közül tízen kaptak halálbüntetést, hármukat viszont felmentették, a szovjet bíró tiltakozása ellenére. Igaz, a szovjetek hozzáállását jelzi, hogy a teheráni konferencián Sztálin azt hangoztatta, a háborús bűnös németek és csatlósaik közül ötvenezer tisztet azonnal agyon kell lőni.Nürnberg után sokáig nem hívtak össze hasonló céllal bíróságokat. A hidegháború alatt nem lett volna ildomos egyik vagy másik szuperhatalom érdekkörébe tartozó helyi háború tábornokait törvényszék elé citálni. Ugyanakkor lehetetlen is lett volna, mert nem adták volna ki ellenségüknek az otthon hősként tisztelt katonákat (Korea, Vietnam, Afganisztán stb.). Ám eljött a Szovjetunió összeomlása, a két nagy játékos közül az egyik veszített. Az Európában és Afrikában zajló etnikai-vallási összecsapásokat pedig már figyelemmel kísérte a demokratikus gondolkodású új világ.Bosznia-Hercegovina tragédiája, az ott zajló háború már véget ért. Bár nem biztos, hogy Dayton végleg bebetonozta a békét, újra létrehoztak egy nemzetközi törvényszéket a háborús bűnösök számára. Ezek az emberek már nem odahaza, ad hoc tárgyalás során nyerik el büntetésüket, hanem a Hágában működő állandó törvényszék ítélkezik felettük. A daytoni békekötés és az új országok létrejötte után jött a feketeleves a harcolók számára: az ENSZ vizsgálódni kezdett, kit terhel a felelősség a sok tömegsírért, a mészárlásokért. Kézenfekvő volt a válasz, hogy elsősorban a szerb vezetőket kell megbüntetni. Néhány hadúr kész is volt magát feladni és önként Hágába menni, hiszen tudták: a legrosszabb úgysem következhet be. Halálbüntetés ugyanis nincs, a demokratikus játékszabályok szerint ez elfogadhatatlan. Hiába kerül egy többszázszoros gyilkos Hágába, negyvenévnyi börtön után szabadul. A szerb katonák után természetesen a horvát (elsősorban boszniai horvát) és bosnyák bűnösöket is elővették, de mind a mai napig több háborús bűnös van szabadlábon, mint ahányan a scheve-ningeni börtön vendégszeretetét élvezik. És – akárcsak Nürnbergben – a főbűnösök úgy tűnik, elkerülik a felelősségre vonást. Ratko Mladics és Radovan Karadzsics immáron hat éve eredményesen bujkálnak, semmi hír felőlük. Az embernek egyenesen az az érzése, a nagyhatalmak nem is törik magukat olyan nagyon, hogy elkapják a háború legszörnyűbb gonosztevőit. (Legalábbis Szlobodan Milosevics letartóztatásáig ez volt a képlet.) Vajon ugyanazt gondolják, mint egykoron az angol hatalmasságok, mikor Napóleont várták Londonba? Valószínű. Túl sok emberélet és túl sok pénz kellene ahhoz, hogy megtalálják a Mladics–Karadzsics kettőst. Már az is hatalmas eredmény volt, hogy az egyik leginkább véreskezűként számon tartott politikust, a balkáni háborúk kirobbanásáért egyértelműen felelőssé tehető Szlobodan Milosevicset sikerült kézre keríteni. Igaz, ehhez a kormányon lévő szerb politikai pártok „trükkjére” (az alkotmánybírák döntésének felülbírálására) és a nemzetközi közösség segélyígéreteire volt szükség.Az európai háborúk, miután a nagyhatalmak szeme láttára törtek ki és zajlottak le, nagy vihart kavartak. A helyzet azonban sokkal roszszabb Afrikában. A ruandai háború beszámolói több millió halottról szólnak, tízezres menekültseregeket mészároltak le törzsi ellenségeskedések miatt. A ruandai események szorosan kötődnek a kontinens egyéb országaiban történt háborúkhoz. Angola, Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, Burundi – mindegyik tömeggyilkosságért okolható egyfelől az európai nemtörődömség, másfelől a helyiekben élő gyakran gyilkos indulat. Az itteni eseményekért felelős személyeket azonban helyben, vagyis Afrikában lehetetlen lenne felelősségre vonni. Éppen ezért a népirtásokért felelősöket csak „semleges” helyszínen bíróság elé állítani. A nemzetközi szervezetek – mint például az ENSZ – már tettek javaslatot egy-egy afrikai polgárháborúban elkövetett mészárlások ügyeit vizsgáló törvényszék felállítására (pl. Sierra Leone). Megoldást kínálhat a belga igazságszolgáltatás, amely egy nemrég hozott brüsszeli rendelkezés értelmében bárki számára lehetővé teszi, hogy keresetet nyújtson be emberiség elleni bűntett ügyében. A belga bíróságoknak ezek után lehetőségük nyílik arra, hogy a világ bármely pontján elkövetett tömeggyilkosságért felelősségre vonják a vétkeseket. Így történhetett meg, hogy néhány ruandai értelmiségit és apácát Belgiumban ítéltek el azért, mert valamilyen formában segítséget nyújtottak több száz ember legyilkolásához.Arról azért még nincsen szó, hogy valamennyi ruandai (és más afrikai) vérengzés felelősét most már könnyedén bíróság elé lehetne citálni. Sok „mészáros” – mint például Foday Sankoh vagy a hozzá hasonlók – még azelőtt meghalnak majd, hogy bíráik elé kerülhetnének. A brüsszeli igazságszolgáltatás által nyújtott lehetőség után azonban már nemcsak a véreskezű afrikai törzsi vezetők retteghetnek a felelősségre vonás miatt. Immár egy közel-keleti ország miniszterelnöke is a vádlottak listájára került. Ariel Saront, Izrael (jelenlegi) kormányfőjét ugyanis egy belga bíró felelősségre kívánja vonni az 1982-es szabrai és satilai palesztin menekülttáborokban a libanoni keresztény milíciák által elkövetett vérengzésekért. Az akkori hadügyminiszter, Saron visszautasítja a vádakat, de láthatólag foglalkozik az üggyel, nehogy váratlanul kopogtassanak az ajtaján az ügyészség megbízottai. A hírek szerint a belga bíró ellen a kormányfő belga ügyvédje fog érvelni.Ugyanez a helyzet a Távol-Keleten. A kommunizmus legvadabb elhajlását, a többmillió ember kiirtásával végződött Pol Pot-féle vörös khmer rémuralmat csak most, az események után több mint húsz évvel fogják rekonstruálni. Az ENSZ segítségével várhatóan fölállítják a vörös khmerek fölött ítélkező bíróságot, hogy igazságot szolgáltassanak a kambodzsaiaknak. Igen ám, de Kambodzsa szakított vörös múltjával, és a demokrácia útjára lépett, így ott sincs halálbüntetés. A bűnösök közül sokan ma is Kambodzsában élnek, és szabadon járnak Phnom Penh utcáin. Évekkel ezelőtt, egy polgárháborús helyzetben a hatalmon lévők (a nemzetközi közösség hallgatólagos jóváhagyásával) amnesztiát ígértek a „vörösöknek”. A négyéves vérfürdő után a legradikálisabbak újra bevették magukat a dzsungelbe, az ügyért meghalni nem hajlandók pedig békésen töltik mindennapjaikat valamikori áldozataik között. Ezek az emberek, mint például a köznyelvben „Mészáros” néven emlegetett tábornok, aki állítólag százezrek haláláért felelős, életfogytig tartó börtönbüntetést kaphatnak. Ez viszont nem elégíti ki a helyieket, akik ezer halált is kevésnek tartanak a vérbíróknak. Mint a többi törvényszék esetében, a főbűnös itt is hiányozni fog. Pol Pot ugyanis évekkel ezelőtt meghalt. A törvényszék tehát Kambodzsában sem tudja maradéktalanul betölteni küldetését.A háborús bűnökről és emberiség elleni rémtettekről ítélkező nemzetközi bíróságok eddig vagy nem jöttek létre, vagy nem tudták elvégezni a feladatukat. A győztesek diktáltak, a vesztesek pedig megúszták börtönbüntetéssel. Egyik fél sem került ki minden esetben erkölcsileg tisztán a perekből. A nagyhatalmakra jellemző, hogy kettős mércével mérnek minden esetet. Vajon föl fognak-e állítani Hirosima-döntőbíróságot? Esetleg egy, a vietnami háborúval foglalkozó bizottság megkezdi-e működését? Aligha. Az amerikaiak nem akarják, hogy kiderüljenek a számukra kínos részletek. Az atombombacsapás után a megalázott japánok aláírták azt a nyilatkozatot, hogy az Egyesült Államokkal együtt elismerik az atomcsapás jogosságát. A két bomba nélkül vélhetően tovább tartott volna a háború, és további százezrek haltak volna meg. A világháború japán vezetőit egyébként elítélték egy ottani háborús perben. A legtöbben börtönbüntetést kaptak, de a legutolsó fogoly is 1957-ben szabadult. A mai napig hősként tisztelik őket Japánban...