Népszavazás: arcpír nélkül

A képviselőnő arca (régiesen: orcája) több oldalról is jól látható volt a képernyőn. A szakemberek meg is tanították hatásosan szerepelni. Mélyen belenézett a felvevőgépbe, amikor el akarta nyerni az összes magyar anya (apa, nagyszülő) helyeslését. Mármint azokét, akik hozzá hasonlóan tudják, az elhelyezkedésnél milyen óriási előnyt jelent a nyelvtudás, s megszerzése mennyi pénzébe kerül a családnak. (Ott, ahol van erre alkalmas nyelvtanár.) A gond nagy, ehhez képest magának a nyelvvizsgának a költsége elenyésző, noha számos családban azt is nehéz előteremteni. A néző helyesel, bólogat: igaza van az MSZP politikusának.Kevesen lépnek túl ezen a látszaton, s veszik észre, hogy Lamperth Mónika orcátlanul félrevezeti őket. Az MSZP népszavazási kérdése ugyanis csak a középiskolai nyelvvizsga ingyenességéhez kéri helyeslését. Okosan. Egyrészt mert maga a nyelvvizsga is a képviselőnő korábbi párjtának, az MSZMP-nek a találmánya. (Értékéről annyit, hogy a kandidátusi fokozat megszerzéséhez e sorok írójának is meg kellett szereznie az orosz nyelvvizsgát, emögött azonban semmiféle tudás nincs.) Másrészt önmagában a bizonyítvány nem sokat ér. Tudományos fokozatot lehet vele szerezni, de a jól fizető cégek arra kíváncsiak, tényleg beszél-e valaki a szükséges idegen nyelven. (A kérdéses bizonyítvánnyal már az egyetemi habilitáció sem elégszik meg: előírja az idegen nyelven tartott előadás kötelezettségét.) Különösen a „középfok” szakmai értéke erősen vitatható. A legtöbb országban ilyen bizonyítványokat nem tartanak szükségesnek. A háború előtti Magyarországon sem létezett. Ott és akkor viszont a középiskolát végzettek többsége megtanulta a latin nyelv alapjait, s (minden „papír” nélkül) nagyon kevesen voltak közöttük, akik legalább németül ne tudtak volna folyékonyan beszélni. Felsőbb szinten pedig hallgatólagosan minden szakma ennél több idegen nyelv „tökéletes” tudását várta el. („Tökéletesen” persze igen kevesen képesek idegen nyelvet megtanulni. Itt anynyit jelent, hogy valaki külföldön nyelvi nehézség nélkül képes önmagát kifejezni és másokat megérteni.)Ha Lamperth Mónika komolyan venné saját fejtegetését, pártjának azt kellene kérdeznie a népszavazáson: kívánja az állami költségvetés olyan mértékű átalakítását, hogy a következő kormány a jelenlegi összeg mintegy háromszorosát fordítsa oktatásra. Köz- és felsőoktatásra, mert a középiskolai nyelvtanítás nem lehetséges magasan képzett, elhivatott tanárok nélkül. Ehhez a tanári pálya megbecsülését legalább a háború előtti szintre kellene visszaállítani. Ekkor a falusi tanító jövedelme nem közelítette ugyan meg a földbirtokosokét, de még az intézőikét sem, viszont tekintélye alapján megbecsült vezetője volt a helyi közösségnek. A magántulajdonú vállalkozásokban dolgozók, a mérnökök, az orvosok, az ügyvédek is jóval többet kerestek a középiskolai tanároknál, de az utóbbiak életszínvonala magában foglalta a többszobás lakás (ház) fenntartását, a nem dolgozó feleség eltartását, legalább egy cseléd (háztartási alkalmazott) foglalkoztatását.Ez az összehasonlítás persze ugyanúgy félrevezető, mint Lamperth Mónika érvelése. Akkoriban kevesen érettségiztek, még kevesebben szereztek felsőfokú képesítést. (Viszont aránylag olcsó volt cselédet tartani.) Miután azonban a kor igényeinek megfelelően megsokszorozódott a – jórészt állami irányítású – képzésben részt vevők száma, Lamperth Mónika pártjának elődje fölszámolta (néhány kivételtől eltekintve) a minőség jelentős részét biztosító egyházi iskolákat, szélnek eresztette (gyakran üldözte) kitűnő és csak hivatásuknak élő tanáraikat. Az ötvenes évek nyomorú életszínvonalán az oktatói életpálya fontos előnye maradt a hosszú nyári szabadság, a kevesebb kötött munkaidő. Így az óriási tanárhiány többé-kevésbé kiegyenlítődött. Kivéve a nyelvek oktatását. Egyfelől négy évtizedig erőltették, hogy a tanulók oroszórákon múlassák idejüket, de nem gondolhatták komolyan, hogy meg is tanulják ezt a nyelvet. A többi – a latin, a német, az angol, a francia – jórészt kiszorult az oktatási rendszerből. (E sorok írójának diákkorában gyanúsnak számított, ha valaki ezeket az „ellenséges” nyelveket tanulta.) Először titokban kezdődtek a különórák, amire a reakciós voltuk miatt állásukból elbocsátott hölgyek és urak (akiknek nem sok vesztenivalójuk volt) vállalkoztak. Az MSZMP-uralom utolsó évtizedében jelent meg a közéletben a nyelvtudás igénye, amikor fokozatosan megnyíltak a határok, s egyre nagyobb fontosságot kapott a kapitalistákkal létesíthető üzleti kapcsolat. Még a közoktatásban is történtek kísérletek, hogy a nyelvtanításra szakosodott középiskolák (szinte kizárólag Budapesten, ahol bőven volt jól képzett nyelvtanár) meg is tanítsák a gyerekeket idegen nyelveken beszélni. Egyes helyeken még a külföldi gyakorlatokat is sikerült megszervezni, ami kevesek esetében igen eredményesnek bizonyult.Mindez nem fedheti el azt, hogy a debreceni egyetem magyar szakára fölvett hallgatók 90-95 százaléka gyakorlatilag nyelvtudás nélkül lép a felsőoktatásba. Noha a nyelvvizsgát régen előírták, ma is tömegesen szerzik egyetemi okleveleiket olyanok, akik valójában semmilyen nyelven nem tudnak. Nemrég alkalmam volt kiemelkedő képességükről tanúbizonyságot adó hallgatók nyelvtudási adatait átnézni, s az eredmény siralmasnak bizonyult. A megkövetelt középfokú nyelvvizsga hiánya miatt sokan nem kerülhettek a kiemeltek közé – szorosabban vett szakmai teljesítményük ellenére. A harminc díjazásra javasolt között egy akadt, akinek több felsőfokú nyelvvizsgája volt! S az átlag ennél sokkal rosszabb. De nem is lehet másként. Magyar szakot végzett hallgatóim közül azok, akik idegen nyelveken beszélnek, többnyire az üzleti életben és külföldi cégeknél (fejvadászoknál) helyezkednek el – a középiskolai fizetések három-ötszöröséért. Azt pedig senki nem mérte föl, hogy a drága pénzen nyelvtanárnak kiképzettek közül valójában hányan vállalják ezt az MSZMP jóvoltából lenézett és rosszul fizetett pályát. (Kivéve persze azokat, akik magánórákkal keresik a pénzt, nem is keveset.)Az MSZMP-kormányok bűnét e téren akkor érthetjük meg igazán, ha beszélünk valamilyen idegen nyelven, s egy másik országban igyekszünk annak segítségével kapcsolatba lépni helybéliekkel. Senkit nem lep meg, hogy Hollandiában, Norvégiában vagy Finnországban majdnem mindenki tud angolul. Szeretném azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy az angol nyelv tudása a soknyelvű Indiában is együtt jár a középfokú végzettséggel. Pedig India igen szegény, s az anyanyelv – valamint az angol – mellett legalább az adott állam többségi nyelvének ismeretét is elvárják. (Egy Orissza állambeli kisvárosban találkoztam egy kis múzeum igazgatójával, aki hét – egymástól távoli – indiai nyelven beszélt, mert ennyi helyen dolgozott.) De elmehetünk az egykori angol és francia gyarmatbirodalom még szegényebb afrikai országaiba is, ahol ugyancsak gond a soknyelvűség. Az oktatási rendszer ezek többségében is gondoskodni tud arról, hogy az angolt – vagy a franciát – az alsóbb szintű végzettséget szerzők is jól elsajátítsák. A kérdés tehát nem megoldhatatlan, de nem olcsó, és nem a bizonyítványok ingyenességén múlik.Az orcátlanság csúcsa azonban az, hogy a nyelvtudás megszerzésének gondjairól (és áráról) az a Lamperth Mónika beszél, aki (a Ki kicsoda tanúsága szerint) egy évtizednél hosszabb ideig felelős beosztásban dolgozott a Somogy megyei tanács művelődési osztályán. Akinek tehát jól kell ismernie a tényleges gondokat és felelősségeket. Aki azt is tudhatja, hogy a Antall–Boross-kormányok megkísérelték a köz- és a felsőoktatásban dolgozók életpályájának vonzóbbá tételét. És aki ennek ellenére lelkesen megszavazta a Bokros-csomagot, aminek indoka az volt, hogy fölborult az államháztartás egyensúlya. Részben a tanári fizetések emelése miatt. Ezen pedig a Horn-kormány úgy segített, hogy nagyarányú létszámcsökkentést és jövedelemcsökkenést kényszerített ki. Ha a Lamperth Mónika által remélt MSZP-kormány megalakulhat, választhat: vagy csak annyit tesz, amiről a népszavazási kérdés szól (ingyenessé teszi a középiskolai nyelvvizsgát; ami enélkül is megvalósul), vagy csökkenti a nyugdíjakat (ez is népszavazási kérdés!) és más területek költségvetési tételeit. (Esetleg emeli az adókat.)Anélkül ugyanis, hogy a nyelvtanárok (beleértve a minden megértés alapjául szolgáló anyanyelv tanárait) jövedelme ne közelítsen a „piaci” keresetekhez, a nyelvtanulás kérdéséről legföljebb nyilatkozni lehet. Ráadásul itt olyan befektetésről van szó, ami egy kormányzati időszakban nem hozhat eredményt. Attól a pillanattól számítva, hogy érdemesnek látszik – más lehetőségek rovására – a tanári pályát választani, legalább öt év telik el, míg az egyetemi képzésben erre hivatást érző hallgatók jutnak többségbe, s az is némi időbe kerül, hogy a jobban fölkészült tanárok gyakorlatot szerezzenek. Egyszer mégis el kell kezdeni. Nyelvtudás nélkül ugyanis a nemzetközi együttműködésbe kapcsolódásunkról szőtt szép reményeink kevés eredményt ígérhetnek. Ezért a súlyos kérdést orcátlanul politikai félrevezetésre használni fölháborító.A szerző egyetemi tanár