Tűzijáték és szellemházak Zámolyon

A faluvégi telken, ahol a „zámolyi romák” házai állnak, embermagasságú a gaz.

Az egyetlen vakolt falú ház küszöbén kutya heverészik, fehér nejlonfüggöny tartja távol a legyeket. A Strasbourgba kivándorolt romák többsége önkényes lakásfoglalóként lett zámolyi, most pedig a számukra épült lakást foglalták el jogcím nélküli lakók. A hajléktalanok számára, akik az egyik, viszonylag ép épületet vették birtokba, a romaház csak kínálkozó szükségmegoldás. A szomszéd házat elfoglaló Varga család viszont meg van győződve arról, hogy jogosan költöztek be, ügyük pedig méltányosan rendeződni fog.

A félig-meddig felépült hat házzal szemben, az út túloldalán, a bokrok közt kibelezett ágybetétek, törmelék, szemét. A szomszéd portán álló vályogházat már félig elbontották, a tulajdonos, a Varga család, másfél hónapja átköltözött az üres lakások egyikébe.

A mögöttük lévő épületet egy hajléktalan pár vette birtokba. A gondosan bezárt ajtó mellett kartonpapírra írt bibliai idézet: „Erős vár a mi Istenünk.” Körülötte búzakalászok.

– Nincs velük semmi baj, rendes emberek – mondja Varga Piroska, miközben betessékel a család által a sorház másik felében kialakított otthonába.

– Úgy kezdődött, hogy amikor az alapokat mérték ki a cigányok házainak, a mi telkünk felé kezdtek húzódni, mert a másik oldalon ott volt a villanyvezeték, s arra nem mehettek. Mondták, hogy ne törődjünk semmivel, el lesz intézve minden, új épületet kapunk. Meg hogy megveszik a telket. Volt kint itt valaki a cigány önkormányzattól, és azt mondta, már megvették a telekrészt. De papír nincs erről, a földhivatalban sincs nyoma. Kinek fizettek érte? Nekünk nem, az biztos – fog bele Piroska a történetbe.

Mezsgyevita

– A telekhatárunkon öt méterrel átlógnak a házak. Tönkretettek mindent, a telkünkön dübörögtek keresztül a megrakott teherautók, amelyek a cigányok építkezéséhez szállították az anyagot. A falak megrepedtek, a házunkat le kellett bontani, így aztán átköltöztünk. Hát most itt vagyunk – magyarázza Varga István, Piroska bátyja.

Persze papír nincs az alkuról.

– Csak szóban állapodtunk meg. Aztán a szociális építő társaság akkori vezetői egymásra mutogattak, végül nem lett az egészből semmi.

Osztojkán Béla, az OCÖ alelnöke nem tud a Vargáékkal kötött megállapodásról. Szerinte elképzelhetetlen az is, hogy a zámolyi romák építkezése miatt ment tönkre a szomszédos ház.

– Sokszor jártam kint az építkezésen, fényképek is vannak a készülő házakról. A háttérben látható Vargáék lakása is. Már akkor teljesen romos volt – mondja. Az alelnöknek nincsenek biztos információi arról sem, hogy valóban ráépítettek-e Vargáék telkére. Ahogy mondja, ennek ki kellett volna derülnie az építkezés folyamán. Meg nem történte azt jelzi, hogy a hatóságok nem kísérték megfelelő figyelemmel az építkezést. Úgy véli, Vargáék egyszerűen egy jól bevált, régi taktikát alkalmaznak a hivatkozással, azért, hogy lakáshoz jussanak.

A telekvitáról hivatalosan nem tud Tanárki Gábor sem, Zámoly jegyzője.

– Sem a telek, sem a házak nincsenek önkormányzati tulajdonban, ezért nem is tudhatunk az ügyről – fejtegeti. – Igaz, hogy Vargáék megkerestek, de nem a telek ügyében, hanem azért, mert életveszélyes lett a házuk. Hogy valóban történt-e jogtalanság, azt csak a bíróság állapíthatja meg. Vargáéknak bírósághoz kellene fordulniuk – magyarázza.

– Nem kerestünk még ügyvédet, de Hell Pisti újságíró most nagyon mellénk állt. Ő segített nekünk korábban is – mondja Piroska. – Körülbelül két éve költöztünk vissza Zámolyra, azután, hogy édesanyánk meghalt, és édesapánk egyedül maradt. De az önkormányzatnál nem engedték, hogy bejelentkezzünk a lakásba, mert a ház már akkor sem volt túl jó állapotban. Azt mondták, hogy életveszélyes. Hell István bement a hivatalba, aztán már nem volt semmi probléma, bejelentkezhettünk – magyarázza, hogy miért bíznak a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársának segítségében, aki annak idején a zámolyi romák ügyében is jelentős szerepet vállalt.

Osztojkán Béla szerint Vargáék jogilag önkényes lakásfoglalók. Ez vitathatatlan. Viszont – ahogy mondja – meg kell találni azt az értelmes konstrukciót, amivel véglegesen rendezni lehetne az ingatlanok ügyét. Osztojkán úgy gondolja, az OCÖ-nek le kellene mondania a tulajdonában lévő telekről, és a befektetett önrészről is. Az épületeket az önkormányzat és a kincstár tulajdonába kellene adni. Az alelnök ezt a megoldást javasolta Farkas Flóriánnak, az OCÖ elnökének. A viszonyok tisztázásához azonban az is szükséges, hogy jogilag rendezzék a kivándorolt romák tulajdonosi helyzetét. – Meg kellene vonni a kivándoroltaktól a szociálpolitikai támogatásra való jogukat, mivel elhagyták az országot, így nincs rá szükségük – mondja. Azután pedig az önkormányzat szociális lakásként hasznosíthatná az épületeket. Akár kiutalhatná Vargáéknak is. – Azt pedig, amit Krasznai József, a szószólójuk akart, hogy adjuk el a lakásokat, és küldjük utánuk a pénzt Strasbourgba, elképesztő ötlet, hogy az állami támogatást, az adóforintokat utaljuk át – magyarázza Osztojkán.

– Járt nálunk Krasznai, mert megtudta, hogy kint volt az m1. Este jött, és kérdezte, hogy most mi van. Mondtam, beköltöztünk, ez van. De nekünk nem beszélt arról, hogy kiraknának, vagy hogy eladnák a házakat. Úgy tudjuk, ezt öt évig nem is tehetnék, hiszen szocpolból épült fel – mondja Varga István, aki hozzáteszi:

– Krasznai segítséget ígért, bár most – úgy tudom – neki is vannak „gondjai” – mondja.

Ha a zámolyi romák nem is kezdeményeznek eljárást, az is megtörténhet, hogy a házakat le kell bontani, mert életveszélyesek. Az OCÖ feljelentést tett a vállalkozó ellen, aki a házakat építette, de a székesfehérvári rendőrség megtagadta a nyomozást.

Pedig az épületekről ordít, hogy hitvány munkát végeztek a kőművesek. A legnagyobb, ötszobás házban a tetőburkolat szigetelés nélkül került a tető ácsozatára. A faszerkezet, minden megerősítés nélkül, repedező gipsztéglasoron nyugszik. A ház plafonja beázott, félig leszakadt. A vállalkozó az eljárás során arra hivatkozott, hogy ő sosem adta át az épületeket, hiszen még be sem fejezték azokat.

Hitvány munka

– Miután a romák kimentek Strasbourgba, az egyik vállalkozó adta át a másiknak a munkát. Felvették az embereket, dolgoztatták őket, eleinte kaptak fizetést, aztán már nem. Hát vittek, amit értek, ami mozdítható volt, eltűnt. Ebben a házban sem volt már egyetlen szerelvény sem, hiányoznak a csapok, a bojler, minden. Az ajtókat is elvitték, a bejárati ajtót már mi hoztuk ide – magyarázza a helyzetet Varga István, aki segédmunkásként dolgozott az építkezésen. – Sok baj van az épületekkel. Én nem mondom azt, hogy kispórolták az anyagot. Csak azt mondom, hogy szerintem jóval többet hoztak ide, mint ami most beépítve itt van. Az ablakok is mind selejtesek – mutatja az elgörbült kereteket. Pedig új áron számolták fel.

– Ha lebontják a házakat, akkor majdcsak kárpótol bennünket az OCÖ. Az ég alá biztos, hogy nem fogunk kimenni. Valamit muszáj lesz nekik kitalálni – mondja meggyőződéssel.

Millennium Zámolyon

Osztojkán úgy véli, bizonyos köröknek az az érdeke, hogy folytatódjon a zámolyi ügy körüli „hercehurca”. – Egy csomó gazember vette körül ezt a történetet, és nem a kivándoroltakra gondolok – mondja. Tagadhatatlan, hogy a házakat már csak összegányolták a romák távozása után. – Hogy ebben mi az OCÖ felelőssége? Erre csak annyit mondhatok: mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy fedélhez juttassuk a családokat. Ha az ország bármely más pontján épültek volna fel ezek a házak, most boldogan használnák a tulajdonosok. Ennek ellenére az OCÖ ebből az ügyből hihetetlen erkölcsi és presztízsveszteséggel került ki. Ez magáért beszél – összegzi véleményét az alelnök.

Vargáék attól nem tartanak, hogy esetleg a romák visszatérnek Strasbourgból, és ezért kell elköltözniük.

– Ide biztos, hogy nem jönnek vissza, túl közel van Csákvár. Az is egy nagy hülyeség, hogy itt üldözték volna őket. Ha nem történik meg a gyilkosság, vígan élhettek volna itt – mondja Varga István. Amikor agyonverték azt a szerencsétlen gyereket, én is a Pedró kocsmában ültem. Másnap reggel tudtam meg, hogy mi történt. A tárgyaláson elmondtam, hogy én kit láttam ott – emlékszik. Arról, hogy drogelszámolás állhatott a gyilkosság hátterében, Varga István csak annyit mond:

Volt kábítószeres köztük, de hogy akkor drogoztak vagy nem, nem tudom. Hallottam egy-két dolgot, mert aki áthozta a csákváriakat a kocsival, az az unokaöcsém.

– Csak az volt a szerencséje a fiúnak, hogy nem szállt ki a kocsiból. Amikor betörték az első szélvédőt, ijedtségében elmenekült. A gyerek azóta is tiszta idegroncs – meséli Piroska.

A zámolyi polgároknak szemmel láthatóan elegük van ebből a végtelen történetből. A kiskocsma vendégei nem örülnek az újságírónak, ahogy az egyik szállítási vállalkozó mondja, szeretnék az ügyet elfelejteni. A zámolyi romák nem zámolyiak, hanem csóriak. Most már strasbourgiak. Úgy is kéne nevezni őket ezentúl... – mondja.

– Tudja, én hosszú évekig dolgoztam együtt Krasznai Józseffel a Volánnál. Sofőrök voltunk. Úgy tudott dolgozni, hogy le a kalappal előtte. Ő volt a legjobb a csapatban. A rendszerváltozás után belekeveredett a politikába, megváltozott – mondja egy másik vendég.

– Miért nem arról írnak, hogy most hétvégén lesz a millenniumi búcsú Zámolyban? – kérdezi egy harmadik. – Felavatják a millenniumi emlékművet, lesz utcabál, koncertek, lovas bemutató. Még tűzijáték is.



A csákvári fiatalember halála másnapján, 1999. augusztus 30-án Hell István, mint az Roma Polgárjogi Alapítvány tényfeltáró bizottságának vizsgálatot lefolytató képviselője, a Magyar Hírlapnak azt nyilatkozta, hogy „a rendelkezésükre álló adatok alapján úgy látja, kollektív és jogos önvédelemről van szó. Információik szerint a három fiatalember egy korábbi nézeteltérés miatt felfegyverkezve támadt a roma családokra. Az alapítvány szerint a per a védekezés arányosságáról folyhat”. A Roma Polgárjogi Alapítvány1999. szeptember 17-én 1999 – A pogromok éve című sajtótájékoztatóján Horváth Aladár, az alapítvány elnöke és Hell István éles kritizálták a hazai sajtót, kifogásolván, hogy a zámolyi tragikus eseményt nem úgy tárták a nyilvánosság elé, hogy egy pogromszerű támadás torkollott tragédiába.