A szudétanémetek kitelepítése

A szudétanémet kifejezést – az Észak-Csehországban húzódó hegységről, a Szudétákról véve a nevet – 1902-ben először használta Franz Jesser képviselő a Csehországban, Morvaországban és Osztrák-Sziléziában élő német népcsoportra. A szudétanémetek képviselői is csatlakoztak az 1918 novemberében Bécsben alakult ideiglenes nemzetgyűléshez, ahol kinyilvánították azon szándékukat, hogy önrendelkezési joguk alapján az újonnan megalakult Német-Ausztriában kívánnak élni. Az antanthatalmak elutasították népszavazási kezdeményezésüket, és 1918. november és december hónapban cseh csapatok szállták meg a németek lakta területeket. Az 1919. szeptember 2-án aláírt saint-germaini béke értelmében a mintegy 26 ezer négyzetkilométeren élő 3,12 millió szudétanémetet az újonnan megalakított Csehszlovákiához csatolták. Az 1919-es, az elsődlegesen a nemzetiségi nagybirtokokat felosztó földreformmal és intenzív csehesítéssel megkezdődött Prága aktív kisebbségellenes politikája, melyen alig változtatott az a tény, hogy 1926-tól egyes német pártok kormányzati funkciókat vállaltak. Az 1935-ös választásokon a Konrad Henlein vezette Szudétanémet Párt egyesítette a német szavazatok kétharmadát, és ezzel Csehszlovákia legerősebb pártjává vált. 1938 április 24-én hozta nyilvánosságra Henlein a szudétanémet követeléseket tartalmazó úgynevezett karlsbadi programot, mely területi autonómiát, a németség jogi személyiségének elismerését, kisebbségvédelmi intézkedéseket, valamint az 1918 óta okozott jogtalanságok jóvátételét igényelte. E követelések prágai elutasítása után a Szudétanémet Párt – maga mögött tudva Berlint – a teljes önrendelkezést és a német birodalomhoz való csatlakozást tűzte zászlajára. A Csehországban 1938 augusztusában tényfeltáró úton tartózkodó Lord Runciman a brit miniszterelnöknek készített szeptemberi jelentésében több ponton is megalapozottnak találta a német kisebbség sérelmeit, és javasolta, hogy a többségében általuk lakott területeket csatolják Németországhoz. A belsőleg meggyengült Csehszlovákiáért Párizs és London nem kívánt háborúba bocsátkozni, ezért az 1938. szeptember 29-i müncheni megállapodásban hozzájárult, hogy azt a közel 3300 települést, ahol a németség a lakosság több mint 80 százalékát tette ki, a birodalomhoz csatolják.
A teheráni konferenciát követően – ahol a szövetséges hatalmak megállapodtak Lengyelország nyugatra történő eltolásában –, 1943. december 12-én az emigráns csehszlovák kormány Prágában barátsági és segítségnyújtási megállapodást kötött a Szovjetunióval, melynek egyik eleme a csehszlovákiai németek háború utáni kitelepítése volt. Az 1945. április 5-én proklamált úgynevezett kassai program megfosztotta azokat a német és magyar nemzetiségűeket állampolgárságuktól és vagyonuktól, akik nem harcoltak aktívan a Csehszlovák Köztársaságért, ez elvi alapját szolgálta kitelepítésüknek. Az 1945. augusztus 2-i potsdami határozatok XIII. fejezete elrendelte a lengyelországi, csehszlovákiai és magyar területeken élő németek „rendezett és humánus körülmények közepette történő” kitelepítését. A Szudéta-vidékről mintegy 3,3 millió németet telepítettek ki – Csehország lakosságának harmadát –, s a pogromoknak mintegy 250 000 német halálos áldozatuk volt. A szudétanémetek többsége, közel 3 millióan Bajorországban telepedett le, így ma ők az ország „negyedik törzsének” számítanak. Ezért erkölcsi és anyagi rehabilitálásukat támogatja a CSU.