A Római-parton csendben készülődnek

Jön a víz, megy a víz, minden évben ez van – mondja a sokat tapasztalt kocsmáros, és kávéjába kortyol. A placcon vendég egy sincs, csupán a háziak. Az asztal körül három asszony: betűkből szavakat rakosgatnak függőlegesen, vízszintesen, nem tudni, most éppen melyikük áll nyerésre. Mi mást tehetnének? – kérdezik. Néhány óra múlva, ha eljön az ideje, nekilátnak a pakolásnak ők is. Mint az idén tavasszal, tavaly és azelőtt, minden évben. A berendezés értékesebb darabjait – a hűtőszekrényt, a kávégépet, a tűzhelyet – majd hazaviszik, a többit, az asztalokat, a székeket, a poharakat, egyebeket pedig az utca másik oldalán lévő csónakházba, annak is az emeletére. Odáig talán mégsem kúszik fel az ár.
– Tavasszal eddig ért a víz – mondja a kocsmáros, és ötven-hatvan centi magasra mutat az épület falán –, de most egy méterrel magasabb lesz annál. Ellepi majd a pultot is. Leesnek majd a csempék, és lehet újraszögelni az épületet. Tudják, mindig ez van.
Az út menti fák derékig vízben, lombjuk között vadkacsa élvezi hirtelen megnőtt életterét. Az embereké viszont egyre kisebb lesz, ahogy jön kifelé a folyó. A Duna Terasz szállodában már a mázsálót mozdítanák a helyéről, fel az emeletre, az odacipelt bútorok, edények, konyhagépek közé. Még a szakács is nekigyürkőzik, pedig reggel még úgy tudta: hatalmas vacsorát főz, mert teli a ház. Turnusváltás, érkeztek volna az új vendégek a hazatérők helyébe, de másik szálláshelyre küldték őket: itt jó néhány napig semmi nem lesz, csak másfél méteres víz. Se Forma–1-re érkező német turisták pénteken, se speciális menü meglepetésekel. Se fürdőzés a kerti medencében, se teniszmecscsek a hátsó pályán. Legalább tíz napig – mondja a szakács. Mert jó, hogy csütörtökön-pénteken ér ide az ár. De amíg levonul! És amíg mindenünnen kitakarítják a mocskát. Meg fertőtlenítik és újrafestik az alsó szintet. Beleeszi magát mindenbe az iszap.
„Árvíz miatt kb. tíz napig zárva” – hirdeti az egyik büfé falán a felirat, odébb, a Kossuth Lajos üdülőpart alsóbb részén pedig hordalék, öt-hat méteres farönk, letört ágak, kisodródott szemét.
Egy utcával beljebb, ahol egymás sarkába érnek a lakóházak, a III. kerületi polgármesteri hivatal megbízásából néhány férfi lángvágóval esik neki a forgalmat akadályozó cölöpöknek. Kell majd a hely a nagyobb autóknak, mondják. Költöztetni, menteni a Dunához közelebbieket.
És persze mindenki nekiállt szervezni ingóságai mentését, miként Füziék, a fiatal pár is teszi. Füzi Ákos azt mondja, még szerencse, hogy nem jeges ár érkezik majd a házukba. Így legalább nem fagy bele a víz a holmijukba.
Viharkabátos férfi érkezik, hóna alatt papírlapok, egy egész halomnyi, osztogatja a csepergő esőben. Árvízvédelmi felhívás: telefonszámok, tennivalók, tanácsok.
A Római-part végén, a békásmegyeri révnél csend van. Egyetlen férfi a megálló padján, lábánál sörösüveg, újságot olvas. Körülötte a víz már elnyelte az út egy részét, az eső meg csak esik, alattomosan, és már körülfolyja az emelkedőt. Fodor úr azt mondja, mindig kijár ide. Olvasgatni, nézelődni, gondolkozni. Árvíz? Hát az mindig van. Ez árterület, mindenki tudja. Azt beszélik, a tavaszi árvízkor itt háromszáz forintot is elkértek egy homokzsákért. Hogy kicsoda, az nem derül ki, csupán az – szájhagyomány útján terjed –, hogy most talán ötven forintért is lehet szerezni, csak megfelelő telefonszámhoz jusson az ember.