Az erdészt megismerik a vadak

Azt nem tudni, eddig hány szarvas pusztult el Gemencen, tíz vagy kétszáz. És azt sem tudni, vajon más állatból mennyi maradt a több napja dühöngő árban. Csak az a biztos, hogy tegnapra eltűntek a vadmalacok és a vaddisznók is. Túl aprók voltak ahhoz, hogy túléljék. Mert csak az az állat maradhatott életben a vízbe zárt erdőben, amelyik hagyta magát kihajtani a veszélyes területről, át a vasúti töltésen, síneken, a Duna–Dráva Nemzeti Park túloldalára. Vagy valamelyik vaddomb tetejére kapaszkodott, hogy ott túlélje a sosem látott áradást. Gyöngyösi István főerdész napok óta kint van a töltés oldalában, vagy csónakra kap, hogy elkergesse a kíváncsiakat, akik fuldokló állatok csodájára járnak csónakkal, gumicsizmával felszerelkezve. A fuldoklók pedig, akik éppen megpihennének a néhány négyzetméteres száraz területen, felriadnak és visszaugranak a vízbe az ember láttán. Csak az erdészeket tűrik el, ismerik őket, éjjel-nappal ott vannak a töltésen. Meg az eledelt hozó embert, akit már a ruhájáról és a szagáról is megismernek. Az főerdész azt mondja: a rókák élelmesek és ügyesek. Akár egy úszó rönkön, vízmosta fán is meghúzzák magukat. A tapasztaltabbak közülük pedig kivárják az estét, amikor a sötétben biztonságban érzik magukat és átosonnak az 55-ös úton az erdő másik felébe. Nagyobb baj a vadmalacokkal van meg a szüleikkel. Sokan közülük napokig úsztak, de mostanra feladták. Belefulladtak a sáros lébe.
Azt mondják, talán szinte az összes vadmalac elpusztult. Kettőről azonban egészen biztosan tudjuk, hogy túlélték az áradást. Őket tegnap valaki kihúzta a vízből, egy husánggal fejbe vágta és egy fehér Nivába pakolta őket.
A szarvasok jobban bírják, a töltés mögött rekedtek egyre csak gyűltek az erdész házához vezető 300 méteres úton. Lábuk ott érte a talajt, megpihenhettek. Napok óta ott állnak 200-300-an, ki tudja mennyien. Mozdulatlanul, míg az útról el nem tűnnek a Bajáról meg Pörbölyről csordában átengedett autók. Amikor egy óra múlva csend lesz, előmerészkednek egészen a 44 négyzetméteres száraz betonra, ott enni kapnak, lecsuszszanhatnak. Végig is dűlnek egy órán át akár, egészen a következő konvoj érkezéséig. Aztán indulnak vissza, bele a derékig érő vízbe. Egy-egy szarvas mindig ott marad a betonon. A főerdész azt mondja, sosem látott ekkora vizet, pedig 15 éve él az ártéri erdőben. A többi erdőlakó, a négylábúak mostanra a kimerültségtől már csak vánszorogni bírnak. Betegek, szinte mind, eledelükbe gyógyszert kevernek, talán az segít, tegnap egy fiatal bikát infúzióztak, azt mondják, túlélheti.
Gyöngyösi úr azt mondja: a szarvasok nem adják fel. Csak egy kis segítségre van szükségük a túléléshez.