Tinédzser évei végén még sok mindent másként lát az ember. Cegléd például maga volt a gőg városa, ahová nem lehet befogadást nyerni. Dupla helyőrsége lévén (hiszen a magyar laktanya mellett volt itt egy szovjet is: meszelt törzsű fákkal, a fűtetlen, sőt üvegezetlen őrtornyokban fagypont alatt egymásra lehelő szoldátokkal) nem lehettem a városnak különleges élmény mint frissen érettségizett, előfelvételis sorkatona – számomra viszont a szabadságtalanság szinonimája lett, amely érzésen a ritka kimenők sem enyhítettek. A magam bajával elfoglalva nem törődtem vele, milyen érzés lehet a Kossuth-kultusz városában lépten-nyomon idegen egyenruhások szavát hallani, vagy hogy időről időre fontos katonaemberek iránti tiszteletadásul félelmetes gyászsortűz veri fel a főtér csendjét. Később a kölcsönös idegenkedésen oldott valamicskét némi lánynevetés, bő két évtized után mégis meglep a visszatérés: Ceglédből stílusos, lakható város lett.
Idegen vezényszavak persze már nincsenek, s ez mindig sokat lendít a helyzeten. Sós János polgármester szerint azonban a csinosodáshoz az is hozzájárult, hogy nem ültek ölbe tett kézzel. Amikor például meghatározták a 38 ezres lélekszámú város középtávú fejlesztésének irányait, abból indultak ki, hogy egyben a kistérségre is gondolniuk kell. Cegléd vonzáskörzetében ugyanis tizenegy település található, s együttesen már kilencvenötezer ember sorsa múlik a döntéseken. De ha a Dél-Pest megyei kistérségi társulást vesszük, amelybe Nagykőrös és a bűvkörében lévő két falu is belesorolandó, akkor már százharmincezer lélekkel kell számolnunk. Ceglédnek jelentős szerep jut a gazdaságélénkítésben és a munkahelyteremtésben egyaránt, hiszen a környező településekről is jobbára ide járnak az emberek dolgozni. Miután tehát megkísérelték elemezni a régió adottságait, két fontos megállapításra jutottak. Egyrészt arra, hogy a gazdaság felpörgetését önkormányzati eszközökkel úgy lehet elérni, ha átgondolt terület-előkészítést folytatnak: tizennyolc hektáros, teljesen kiépített infrastruktúrájú ipari parkba csalogatják a befektetőket, s a rendezési tervet is úgy alakították, hogy egy további vállalkozási övezetet jelölhessenek ki a kisebb vállalkozások számára; másrészt ennek megfelelően formálják a helyi adópolitikát is. Ez annyit jelent, hogy az ipari parkban két évre mentesülhet a beruházó az iparűzési és építményadó alól, további három évben pedig kedvezményben részesül, míg az ipari parkon kívül négy év a kedvezmények időszaka. Az önkormányzat e két eszközön kívül mással nem tudja befolyásolni a gazdaságélénkítést. Ez persze nem jelenti azt, hogy tétlenül várják a kérőket: maguk is minden rendelkezésre álló eszközzel kutatnak a lehetséges befektetők után.
A négyéves ciklus vezérgondolata Cegléden némiképp egybeesett az országéval – eszerint a kitörési pontot az idegenforgalom jelentheti. A kihasználatlan termálvízre alapozva nagy fába vágták a fejszéjüket: a város nyugati részén, az Öregszőlőben zöldmezős beruházásban egészségügyi központ építésébe fogtak. Egy ekkora városnak százszor is meg kell gondolnia egy ilyen nagy kiadást. A Széchenyi-terv termálprogramjából kapott 724 millió mellé további 1,6 milliárdot kell tennie az önkormányzatnak. Ez óriási teher a városnak, de ez év végére már el is készül a télen-nyáron használható fürdő. A termálvízkút köré mesterséges tórendszer kerül, az étterem, a gyermek- és élménymedencéket kínáló strand, a harminchárom méteres, nemzetközi vízipólómeccsek rendezésére is alkalmas uszoda bevallottan a régi Herkulesfürdő hangulatát idézi majd.
A ceglédi remények – amelyek szerint ez a fürdő rövidesen az ország egyik legfelkapottabb gyógyüdülőhelye lehet, amelyet Hévíz, Harkány és Hajdúszoboszló mellett emlegetnek – korántsem megalapozatlanok, hiszen az itteni termálvíz összetételét és gyógyhatását tekintve a harmadik a hazai „toplistán”. Már csak egy leleményes turisztikai koncepciót kellett elkészíteni annak érdekében, hogy a fürdőzés mellé mást is kínálhassanak az ide látogató vendégeknek. Ezért aztán az egész térség értékeit csokorba kötötték, csomagban kínálva a csemői virágvasárnaptól a jászkarajenői fogathajtó- és a nyársapáti pónihajtóversenyeken át az albertirsai faluházig mindazt, ami kuriózumnak számíthat. A régió települései közösen működtetnek egy turisztikai információs irodát, s közösen szerepelnek a csalogató kiadványokban. A húzóerő azonban mindenképp a fürdő lesz – ez az, ami miatt messze földről is idejön a turista, amihez a többi programot is kapcsolni lehet.
Jelképesnek is mondható, hogy első ízben a kistérségi társulás polgármestereinek mutatják meg hivatalosan a fürdőt. A ceglédiek ennek nagy jelentőséget tulajdonítanak, elismerve azt is, hogy – a két rivális szomszédvár, Nagykőrös és Abony pozíciókereséséből fakadóan – a közös előnyök alapján kialakított térségi szemlélet még várat magára. A három város együttműködése valaha zökkenőmentesebb volt: a „turini százak” között például, akik követségbe mentek a száműzetésben élő Kossuth Lajoshoz, a ceglédi polgárok mellett nagykőrösiek és abonyiak is voltak. Ezt a tényt – a bevésett nevekkel együtt – emlékoszlop is tanúsítja. A Kossuth-kultusz egyébként szeptember 24-hez, a ceglédi erkélyről elmondott nevezetes toborzóbeszéd napjához kötődik. Nemcsak a Kossuth-emlékévben, de minden áldott esztendőben háromnapos rendezvénnyel emlékezik meg erről a város: külön költségvetési tételként szerepel a büdzsében, s a programokon a környező települések mellett a testvérvárosok is részt vesznek. Az idén bicentenáriumi kiállítás is nyílik a Kossuth Múzeumban, lesz kossuthos plakáttárlat, megjelentettek könyvet is a jeles alkalomra, lesz a Ceglédi Toborzón belül sportnap és főzőverseny, népművészeti vásár és konferencia történelemtanároknak, borrendi ceremónia, lovagi torna és kitüntetési ünnepség. A nevezetes Kossuth-erkélynek a pozsonyi Zöldfa vendégfogadóból hányatott úton hazakerült maradványait a ceglédi városvédő és -szépítő egyesület még a millennium idejére rendbe hozatta, így semmi akadálya, hogy Ószabó István színművész tolmácsolásában újra elhangozzék a nevezetes Kossuth-toborzóbeszéd.
Az ünnepek persze fontosak, egy városvezetés sikerességét azonban mégiscsak a hétköznapok adják. Sós János is szívesen beszél például arról a hulladékprogamról, amely Cegléd gesztorsága alatt eredetileg huszonkét Dél-Pest megyei települést fogott össze. Az ISPA-előtanulmányt azonban Brüsszelben bővítésre érdemesnek ítélték, ezért a projekt immár a megyehatáron is átnyúlik, s magában foglalja Nagykáta, Monor, Kecskemét és Nagykőrös vonzáskörzetét is, s a Duna–Tisza közi nagytérségi hulladékkezelő program névre hallgat. Az ISPA állja a beruházás felét több mint hárommilliárd forint értékben, negyven százalékot ad hozzá a magyar állami költségvetés, tízet az érintett önkormányzatok. Az átfogó kommunálishulladék-program magában foglalja a szilárd háztartási szemét szelektív gyűjtésének bevezetését, az utólagos hasznosítást, az uniós normáknak megfelelő tárolást, sőt a legális és illegális tárolók rekultivációját is. Négy év alatt 49 település 365 ezer lakosának „szemétügye” válhat ily módon EU-konformmá.
Hogy ez micsoda előrelépés, ahhoz elég megtekinteni a lehangoló szemétdombokat például Tápiószentmárton határában. A település egyike a Tápió mente huszonegy, halmozottan hátrányos helységének, ahol az élet olykor nehezebb, mint a keleti végeken. Czerván György, a növénytermesztéssel és gépszolgáltatással foglalkozó Aranyszarvas Rt. elnök-igazgatója – egyben a környék országgyűlési képviselője – így fogalmaz: „Az ország közepén ugyan, de periférián élünk.” A munkanélküliség itt, Délkelet-Pest megyében magasabb, mint az országos átlag, a Monokon és Sülysápon kívüliek már nem tartoznak az agglomerációba. A mezőgazdaságon kívül csakis az ingázás nyújt megélhetést: Tápiószentmártonnak, Tápióbicskének és Pándnak azonban még vasútállomása sincsen – az átszállási kényszer tovább súlyosbítja az itt élők helyzetét. A munkanélküliségi mutató jelenleg hét–nyolc százalék között mozog, ami két százalékkal magasabb az országos átlagnál. A szóródás viszont igen nagy: van, ahol gyakorlatilag nincs ilyen probléma, s akad, ahol jócskán tíz százalék fölött van. Ez a statisztika nyilvánvalóan összefügg azzal a ténnyel is, hogy az ezer lakosra jutó vállalkozások száma roppant alacsony.
A Tápió mente önerőből aligha képes kilábalni a válságból, hiszen az infrastrukturális ellátottság is kívánnivalót hagy maga után. A régiót átszelő 31-es főút túlterhelt, a Budapestet Jászberénnyel összekötő új nyomvonal kikerülné ugyan a településeket, de a milliárdos költségekre egyelőre nincs fedezet. Az itteniek a hulladékprogram mellett érdekeltek egy másik – húszmilliárdos – ISPA-pályázatban is, amely a régió akut csatornázási gondjait orvosolná. A pályázat a brüsszeli döntnökök előtt van, gyors és kedvező elbírálása egyelőre bizonytalannak látszik.
Czerván György óvatos szkepticizmusa azt illetően, hogy a szerencsésebb magyar vidékek és a szerencsésebb európai országok mennyire őszintén kívánják a halmozottan hátrányos térségek felzárkóztatását, némiképp indokoltnak látszik. A régió ugyanis – az előző esztendők csalafinta statisztikai számításainak eredményeképpen – 1998–99-ben kikerült a területi kiegyenlítési és decentralizációs alap kedvezményezetti köréből, s 2000-ben komoly parlamenti lobbizást kellett folytatni, hogy a legrászorultabbat is rászorultnak ismerjék el. Márpedig ezek a címkézett pénzek – évi 300 milliós összegről van szó – létfontosságúak ahhoz, hogy finanszírozni tudják a legsürgetőbb iskolafelújításokat, az ivóvízbázis fejlesztését.
A kitörési pontokat keresve az uniós megszorítások elé néző mezőgazdaság aligha jelent megoldást, az ipartelepítés nem számottevő – ennek viszont járulékos haszna is van: a természet gyakorlatilag érintetlen, lehetséges tehát ökoturizmusban gondolkodni. Tóalmás, Nagykáta, Tápiószentmárton termálkincsét meg kellene ismertetni a világgal. Az idegenforgalom mint potenciális bevételi forrás már ma is támaszkodhat a látványos szüreti felvonulásokra és bálokra, valamint a Kincsem lovasparkra (Tápiószentmártonban született minden idők legsikeresebb versenylova); s Attila sírját keresve a község határában emelkedő Varázsdombon találták meg azt a szkíta szarvasjelvényt is, amely mára a település védjegyének számít. Kevés viszont a szálláshely: panziók, szállodák kellenének – az emberek itt a bőrükön érzik, mennyire hiányzik a Széchenyi-terv. Egészségturisztikai központ létesítése iránt itt is mutatkozott skandináv érdeklődés, de a külföldi befektetők is belekalkulálták a beruházásba a magyar állam gazdaságserkentő hozzájárulását.
A Nagykátán szerkesztett kistérségi közéleti újság, a Tápiómenti 2 Hetes mindenesetre saját csillagjóst alkalmaz a vidék jövőjének kifürkészésére. Dömsödi Erzsébet asztrológus minapi jóslata szerint a Tápió mente helyzetének alakulását 2002-ben a Szaturnusz határozza meg, ami azzal jár, hogy „jelentős változások következnek be a térségben egy váratlan fejleménnyel kapcsolatban, emiatt új viselkedésmódot vesznek fel a térségben élők”. A politikummal átitatott ember persze rögtön a helyhatósági választásokra, netán a lapzártakor még aktuális régiószétválási népszavazásra gondol, s ezt látszik alátámasztani az a jövendölés is, hogy „sokan eltávolodnak régi barátaiktól, ismerőseiktől, ellenséges légkör alakul ki”. Dömsödi kisasszony nem köntörfalaz, hanem nagykoalíciót javasol: „Mostanában sok ellenvetésre számíthatunk hatalmi pozícióban lévő, tapasztalt emberektől. Pedig sokkal jobban tennék, ha a harc helyett arra törekednének, hogy tanuljanak egymástól.” Ezt már érzékelhetően nem a Szaturnusz, hanem a politizáló csillagtudor mondja, sőt szájába is rágja az olvasónak, a Tápió mente sokat próbált népének: a régió dolgaival foglalkozzanak, azok megoldására törekedjenek, s ennek érdekében energiáikat nyugodtan pazarolják tisztázó szócsatákra!
Orbán Viktor
Orbán Viktor elárulta mi az, ami egész Európában csak Magyarországon lehetséges + videó
