A költő neve csak áruvédjegy

A nyelvhasználatra kevéssé figyelők is tucatszám tudnak fölsorolni olyan igéket, amelyekben fölöslegesen használjuk a valószínűleg finnugor korból származó egyik igekötőnket.
Minthogy a közmondás szerint a példa vonz, csupán a legújabban fölbukkanó esetet mutatjuk be: „A szocialistáknak ezt a »fogyasztói kört« is le kéne védenie a választópolgárok megjelölésére” – olvashattuk egy pártpurparléról szóló újságcikkben. A közszolgálati rádióban egy magas kitüntetést kapó cirkuszművésztől kérdezte a riporter: „Levédjegyeztették, leszabadalmaztatták a mondást, amelynek révén ilyen híres lett?” Bizonyos élelmiszerek gyártásának visszásságairól szóló írásból idézem: „Az új termékek nevei alkalmasak a vevők becsapására, a város által levédett névhasználati jogokkal is ütköznek.” A nemzeti nyelvünket bemutató és immár négy évtizedes kort elérő szótárunkban sem a levéd, sem a levédjegyeztet, sem pedig a leszabadalmaztat nem található meg. S nem azért, mert ezek teljesen új képződmények, hanem azért, mert, amint már föntebb megjegyeztük, fölöslegesen vannak a le igekötővel összekapcsolva. Honnan lehet tudni, hogy az igekötő itt mindössze a szószaporítást szolgálja? A válaszhoz tudnunk kell, hogy a le igekötővel hajdan azt lehetett kifejezni, hogy valamilyen mozgás, cselekvés során valaki vagy valami alacsonyabb térbeli helyzetbe jut: leesik, lenéz. Ami, mondjuk, a kezünkből leesett a földre, az már alacsonyabbra nem juthat, esését befejezte: ennek alapján a le igekötő a cselekvések befejezettségét is képes lett érzékeltetni.
Visszatérve a találmányok és miegyebek védelmére, amelyet a hatóságok végeznek el, vagyis bejegyzik a szabadalmat. A szabadalom valamely találmány ipari (el)készítésére, gyártására, felhasználására, forgalomba hozatalára valakinek, rendszerint a feltalálónak adott kizárólagos jog, állami engedély. Régen latin szóval patentnak is mondták. A szabadalom megléte védi a találmányt, a védelmi cselekmény be van fejezve, tehát ami szabadalmaztatva van, az oltalom alatt áll. Az oltalom nagyjából ugyanazt jelenti, mint a védelem: cselekvés, amely valakit, valamit megvéd, megóv, amint erről A magyar nyelv értelmező szótára eligazít.
A védjegyeztet ige is előfordult példáink közt, amelyek a fölösleges igekötő-használatot mutatták. Ezzel kapcsolatosan más zavar is mutatkozik, ugyanis a védjegy (vagy áruvédjegy) olyan ábra, jel, jelvény, szám vagy szó és a többi, amely egy árunak a kereskedelemben megkülönböztetését segíti, sőt eredetiségét bizonyítja. Ezért azután rendszerint a védjegyeket is szabadalmi oltalom óvja. Nem lehet József Attilát nem idéznünk, aki valószínűleg 1932-ben először alkalmazta a magyar lírában ezt a szót: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, / ki költő s fél és így dalol; / felesége a padlót mossa / s ő másolás után lohol; / neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé”. Alighanem az utolsó is e fölhasználásban József Attila, mert a líra korántsem engedi meg az egyéni kifejezésmód ismétlődését, ellentétben a köznyelvvel, amely sokszor divattá tesz bizonyos kifejezéseket, mintha szabadalom alatt állnának – pedig a magyar nyelv mindig is a költészet, irodalom védelmét és oltalmát élvezte.