Családi tragédiák sorozatban: apák ölik meg szerelemféltésből, bosszúból gyermekeiket, feleségüket, tüntetik el családjukat, majd maguk is véget vetnek az életüknek. Lassan hozzászokunk ahhoz is, hogy gyermekek gyilkolnak, tizenéves kamaszok, akiknek nem az utcán, nem a diszkóban, hanem még otthon lenne a helyük. Simek Kitti története azért is keltett szenzációt, azért váltott ki nagy visszhangot, mert sokak számára nem egyértelmű, hogy ki is a bűnös. A nevelőapa, aki a vallomások szerint évtizede gyötörte, kínozta családját, vagy a kislány, aki vallomása szerint az alvó ember fejéhez tartva a pisztolyt meghúzta a ravaszt? Kitti médiasztár lett, televíziósok, rádiósok keresik, faggatják, újságok címlapfotókat közölnek róla. Szép, értelmes kislány, aki kerek mondatokban meséli el újra és újra a nyomozóknak és az újságíróknak, hogyan is élt eddig, és mi történt azon az éjszakán. Majd a gyilkosság után visszatér az iskolába, dolgozatot ír, a hét végén diszkóba megy. Mintha mi sem történt volna.
Ilyen lenne egy gyilkos? Többen kételkednek benne, hogy valóban a kislány húzta meg a ravaszt, az igazság kiderítése azonban a rendőrségre vár. Most hosszadalmas pszichológiai, esetleg pszichiátriai vizsgálatok következnek, amelyek során a szakértők egyrészt azt állapítják meg, beszámítható-e Kitti, másrészt a motivációkat próbálják meg feltárni. A vizsgálat felelősséggel nem válaszolhat arra a kérdésre, valóban ő volt-e a tettes, csupán arra, hogy fenntartható-e a gyanú. A magyar igazságszolgáltatás még nem jutott el oda, hogy ennél differenciáltabb pszichológiai megoldásokat is alkalmazzon.
Ranschburg Jenő pszichológus személyesen nem találkozott a kislánnyal, csupán az egyik televíziós szerepléséhez hívták meg szakértőnek. Egy teremből figyelte, hallgatta a beszélgetést, alkotta meg a véleményét. A kislány nem úgy nyilatkozik, mint aki embert ölt – mondja –, legalábbis nem kelti ezt a benyomást. És semmiképpen nem viselkedik úgy, mint aki tudja, mit cselekedett. Részletesen és sztereotípiákban számolt be a történtekről, talán a kihallgatások tették rutinossá. Nem kizárt, hogy instrukciókat is kapott a vallomásához. Nem keltette a régóta kínzott gyermek benyomását. Egy ismerőse, aki nagyon szerette, és a történtek után is szívesen örökbe fogadná, úgy nyilatkozott róla: napsugárlelkű. Lehet-e napsugárlelke valakinek, akit durván bántalmaznak?
Kittit a bulvárlapok szerint eleinte hősként ünnepelte a közvetlen környezete. Mostanra azonban változott a hangulat Tótújfalun. A szülők féltik tőle a gyermeküket. Ranschburg Jenő is úgy véli, mindenképpen hasznos lenne, ha elkerülne jelenlegi környezetéből, mert fennáll a veszélye annak, hogy kiutálják, és annak is, hogy hősként kezelik, heroizálják. Pedig a szakember szerint nagyon fontos lenne, hogy ráébresszék a kislányt a felelősségére, és kialakuljon benne a bűntudat. Ha ugyanis elkenik az ügyet egy kis büntetéssel, akkor kikerültetik vele a gyászmunkát, saját ártatlanságának a gyászolását is, valamint azt a felismerést, hogy bűnt követett el. Kittiben erős a hárítási mechanizmus, erős a hajlam a felejtésre, arra, hogy a maga számára meg nem történtté tegye a gyilkosságot. Ha a kislány nem tudja feldolgozni a tettét, és a társadalom ehhez asszisztál, nagy hibát követ el.
Ez a hiba nemcsak Simek Kitti életét teheti tönkre végérvényesen, hanem helytelen üzenettel, rossz példával is szolgálhat kortársainak. Már most is sokan tartanak attól, hogy megbántott vagy megbántódott kamaszok úgy gondolhatják, megoldás lehet a gyilkosság a bosszúra, a menekülésre. Ranschburg Jenő fontosnak tartja leszögezni, hogy olyan súlyú cselekményt nem lehet senki ellen elkövetni, amelyik indokolja az emberölést. Ez morális alapelv. Lehet a gyilkosságra magyarázat, de nem lehet mentség. Nem ártatlan, aki embert öl. Ha tehát Simek Kittit felmentenék – több civil szervezet is e mellett kardoskodik –, ha hőst faragnának belőle, az nagyon rossz üzenet lenne. Azt tartalmazná, hogy vannak olyan kegyetlenségek, amelyekre válasz lehet az ölés. Ez kicsiben ugyan, de tükrözi a halálbüntetésről szóló vitát, és felveti a jogos halálos ítélet képzetét.
E történet elemzésekor fel kell tenni néhány kérdést is. Elsőként azt, miért tűri egy család, egy asszony évtizedig a férfiterrort. Vannak ma már olyan intézmények, amelyek befogadják, védik a családfő agressziója elől menekülő nőket és gyermekeket, így együtt maradhatnak, és a gyermekeket sem kell állami gondozásba adni. Ranschburg Jenő maga is elnöke az egyik anyaotthonnak, így tudja, hogy van elegendő férőhely, néhány napon belül minden jelentkező sorsát képesek rendezni. Inkább az a baj, hogy sem az érintettek, sem az illetékes szervezetek nem elég tájékozottak, nem ismerik ezeket a lehetőségeket.
A pszichológus szerint a magyar társadalomban ősi hagyománya van a családfői hatalomnak, annak a szemléletnek, hogy ha bezárom magam mögött az ajtót, azt teszek az enyéimmel, amit akarok. Ez a kép a családok jelentős részében drámai módon ma is él. A mai férfiaknak pedig egyre erősödő, fájdalmas tapasztalatuk, hogy a korábban mélyen hitt genetikai előnyeik közül csupán egyetlen maradt meg: a fizikai erejük. S mivel kommunikációs alternatíva hiányában nem képesek magukat megvédeni a nők intellektuális, érzelmi támadásaival és provokációival szemben, válaszként jön a verés. Látni kell azonban, mondja Ranschburg Jenő, hogy e cselekmények hátterében sokszor ott húzódik a női provokáció. Ezért hasznos lenne, ha a fiúkat tizenéves koruktól tanítanák arra, hogy a fizikai erőszakon kívül milyen más eszközeik lehetnek a konfliktusok kezelésére. A lányokat pedig arra kellene szocializálni, hogy teljes értékű emberek. Sokszor ugyanis tökéletes önfeladással jár együtt a brutalitás elviselése. Felmentik a férfit, aki bántalmazta őket, az első kedves hívó, bűnbánó szóra megbocsátják a durvaságait, és visszatérnek hozzá.
A gyermek- és asszonyverésnek tehát máig élő hagyománya van Magyarországon. „Engem is vert az apám, így lettem tisztességes” – mondogatják sokan. A többség komolyan is gondolja, hogy a jó szülő veri a gyerekét. Így vélekednek a szomszédok, ha a falon, az ablakon át veszekedés, dulakodás zaja hallatszik. Ez a szemlélet nagyon veszedelmes, véli a pszichológus. Az első atyai pofon ugyanis valóban nagyon hatásos, de másodszorra már ugyanannak az eredménynek az eléréséhez kettő kell. Statisztikailag sem lehet felmérni, milyen mértékű a brutalitás a magyar családokban, mivel mindenki tagad. A verések nyomán keletkező sérüléseket sokan balesetnek állítják be, s az orvosok is csak nehezen tudják megállapítani, mi volt a kiváltó ok. Érdekes módon vannak gyerekek, akiknek lényegesen több a balesetük, mint kortársaiknak. A brutális szülőt leleplezni azonban nagyon nehéz.
A családon belüli erőszak mellett szembesülni kell azzal a jelenséggel is, hogy egyre több az agresszív, sőt a gyilkos gyermek. Az ötvenes évektől kezdődően politikai, ideológiai okokból megváltoztatott, felrúgott hagyományos családmodell hatásai máig, a harmadik generációig érezhetők. Megfigyelhető a családon belüli érzelmi elhidegülés, hiszen olyan szülők nevelnek gyermekeket, akik már maguk sem kaptak valódi család- és szülőmintát. A helyzet további romlásáért sokan a médiát okolják. Úgy vélik, a társadalomra s azon belül a védtelen és felkészületlen gyermekekre zúduló erőszakképek is kiváltják már fiatal korban az agressziót.
A médiatörvény módosításának eredményeként szigorítják a műsorrendeket, hogy gyermeki szemnek nem való képek ne kerüljenek napközben adásba. Ranschburg Jenő szerint ez az intézkedés csupán formalitás, a mai ifjúság egyre inkább elfordul a televíziótól, az interneten pedig korlátlanul és kontrollálatlanul kalandozhat. Úgy véli, a tiltás amúgy sem eredményes. A szülő kultúrájának, véleményének van szerepe abban, milyen ítéletek születnek végül is a gyermekek fejében. A pszichológus nem hiszi, hogy a televízióban látottak miatt lennének agresszívak a mai ifjak, sokkal veszélyesebbnek ítéli a számítógép és az internet hatását. Mindez azonban nem magyarázat arra, miért öl egy gyermek.
A jelek egészen kicsi korban felismerhetők, mondja a szakember. Úgy véli, már hároméves korban ki tudná szűrni azokat a gyermekeket, akik közül kikerülnek a leendő gyilkosok. Genetikai meghatározottság és szociális tényezők egyaránt szerepet játszanak e fejlődési irányban. Ha egy kisgyermek túlságosan temperamentumos, ha kétségbeesetten vágyik a kaland után, s ezeket a tulajdonságait a környezet nem tudja kezelni, előre megrajzolható a deviáns serdülő képe. A prevenció, mondja Ranschburg Jenő, nem csak azt jelenti, hogy kifőzzük a tűt a heroinistának, hanem, mindenekelőtt megpróbáljuk megakadályozni, hogy valaki bűnöző vagy kábítószeres legyen. Erre a megelőzőmunkára tűnnek alkalmatlannak a mai, „harmadik generációs” szülők. Nem tudnak ugyanis kapcsolatba kerülni deviáns hajlamú gyermekükkel. Ezért egyre jobban távolodnak egymástól, egyre nagyobb és mélyebb a kölcsönös csalódottság.
A statisztika szerint ma a korábbinál nagyobb a hiperaktív, diszlexiás, diszgráfiás gyermekek száma. A pszichológus szerint azonban több, mint a valóságban. Ha egy gyereket nem tanítanak meg rendesen olvasni, akkor rásütik, hogy diszlexiás. Ha nem tudják kezelni, azt mondják, hiperaktív. S erről orvosi papírt is kap. Az igazolás a továbbiakban mindkét felet, a szülőt és a gyermeket is felmenti. Ha valaki folyton azt hallja, hogy ostoba és kezelhetetlen, akkor végül azzá is válik.
Mekkora az esélye annak, hogy az a gyermek, aki egyszer gyilkolt, máskor is ölni fog? – kérdeztük. A statisztika szerint nagy a valószínűsége. Ezért óriási ezekben az ügyekben a társadalom felelőssége, mondja Ranschburg Jenő. Simek Kitti nem par excellence deviáns, nem potenciális pszichopata. De ha nem vigyáznak, azzá válhat. A legjobban azzal lehetne neki segíteni, ha elkerülne a jelenlegi környezetéből. Meg azzal, ha elfelejtené a nevét a világ.
Fiatalkorú gyilkosok
1990. október 4.: O. K. 15 éves fiú mezőkovácsházi otthonukban brutális kegyetlenséggel megölte és széttrancsírozta 13 éves húgát. A fiatal testvérgyilkosra a sátánizmus hatott, bár annak vádja nem igazolódott. Hat év és nyolc hónap, fiatalkorúak börtönében letöltendő büntetésre ítélték.
1993. április: Sáfár József köztiszteletben álló kaposvári iparost súlyosan bántalmazta lakásán a 13 éves H. Péter. A idős férfi sérüléseibe belehalt.
1993. szeptember: Gy. Tibor 17 éves pocsaji fiatalember megrugdosta a 66 éves, ittasan fekvő Gajdics Sándort, aki a bántalmazásba belehalt.
1994. június: A kaposvári Kenese-hegyen egy 16 éves fiú fejszével fejbe vágta édesapját, aki a helyszínen szörnyethalt.
1994. november 6.: Fóton különös kegyetlenséggel kínozták meg a 9 éves M. F. kisfiút, akinek halálát végül is fulladás okozta. A tettesek a 15 éves F. I., a gyermekkorú K. I. és a 10 éves K. Z., aki az áldozat intézeti társa volt.
1994. december: A 18 éves Petrovics Norbert Ózdon szóváltás miatt tenyérnyi nagyságú mágnesvassal fejbe verte nagymamáját. Az idős Gál Józsefné belehalt a sérülésbe.
1994. december 6.: A 17 éves Gy. Z. Mezőcsokonyán verekedés közben fejszével agyonütötte az apját.
1995. augusztus 27.: Makkoshetyén 16 éves fia szerszámnyéllel vágta fejbe Takács Zoltánt, mivel megelégelte italozását és durvaságát. Az apa meghalt.
1995. december 20.: K. Roland lenti és K. András keszthelyi fiatalkorúak felkeresték K. András nagymamáját, K. Györgyné keszthelyi lakost. Az idős asszonyt K. Roland több késszúrással súlyosan megsebesítette. Az asszony életét vesztette.
1996. december 7.: Diósjenőn egy 17 éves lány baltával agyonverte részeges és agresszív apját, az 50 éves J. F.-et.
1997. május 14.: Szolnokon kirabolták és több késszúrással meggyilkolták D. Gábor 51 éves tanárt. Az üggyel gyanúsított L. P. Lajos és gyermekkorú társa szökött állami gondozottak voltak.
1997. november 21.: Két 14 éves lány, B. Andrea és B. Diana vízzel telt palackkal leütötte, majd halálra rugdosta Gáspár János taxisofőrt, majd elvitték gépkocsiját.
1997. november 29.: Csongrádon a 14 éves M. Tibor, valamint a 16 éves B. Péter és T. István kirabolta V. Zoltánékat, egy tollkereskedéssel foglalkozó, közismerten jómódú házaspárt. A férfit több késszúrással megölték, felesége is súlyosan megsérült.
1998. április 21.: Pacsán egy 15 éves fiú, H. J. szóváltás közben konyhakéssel halálosan megsebesítette az apját.
1998. június 9.: Két 13 éves fiú, Sz. T. és K. Gy. kábítószer hatása alatt halálra vert egy 54 éves dunaharaszti férfit.
1998. október 31.: Egy 16 és egy 17 éves egri fiú – szóváltás után – két idősebb férfira támadt Egerben. Az egyik férfi el tudott menekülni, a másikat annyira megverték, hogy belehalt sérüléseibe.
1999. január 25.: Anyját védve saját apját szúrta halálra a salgótarjáni Zs. S. 18 éves fiú.
1999. május 28.: Gödön két környékbeli középiskolás fiú – V. János és T. Attila – megölte a 14 éves M. Krisztiánt, aki korábban zaklatta, fenyegette őket. V. Jánost 5 évre ítélték.
1999. július 24.: Gyöngyösön a 15 éves B. T. kezével úgy ütötte fejen barátját, a 16 éves N. Z.-t, hogy kórházba szállítása után röviddel meghalt.
2000. február 3.: Nyírbátorban G. B. 14 éves, L. K. 15 éves és E. A. 18 éves fiatal brutálisan megölték nevelőintézeti társukat, a 14 éves V. K.-t, mert elárulta, hogy korábban közösen követtek el egy betöréses lopást.
2000. május 4.: Egy 12 és egy 14 éves budapesti fiatal meggyilkolta a 11 éves Kocsis Franciskát, akit korábbi csínytevések miatt akartak megleckéztetni, de a büntetés emberöléssel végződött.
2001. május 5.: Fejszével gyilkolta meg apját egy 15 éves fiú a Somogy megyei Rinyaszentkirályon. Az áldozat állandóan italozott és rendszeresen bántalmazta gyermekeit.
2000. szeptember 17.: Várpalotán a 18 éves M. Gábor kábítószer hatása alatt brutális módon meggyilkolta a 6 éves Csehi Dórát.
2001. november 16.: Önként jelentkezett a rendőrségen S. Ádám 16 éves budapesti lakos, mert megölte dédnagyanyját.
2002. június 11.: Hátba szúrta lakótársát egy 17 éves fiú egy pécsi nevelőotthonban. A súlyosan megsebesített áldozat a helyszínen életét veszítette.
(Forrás: MTI Sajtóadatbank)
origo.hu
Orbán Viktornak kellett helyre tennie Zelenszkijt
