Kéziratos hagyatékának nagyobb része kiadásra vár. Emigrációs éveinek sajtójáról csak részleges ismereteink vannak. Életrajzának megírására egyetlen történész egész élete is kevés volna – mondja Hermann Róbert történész, a Kossuth-emlékév titkárságának vezetője, aki az előszót írta ahhoz a reprezentatív esszékötethez, amelyet Kossuth születésének kétszázadik évfordulójára a nagy férfiúról elnevezett kiadó a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával megjelentetett.
Hermann Róberttel s szerzőtársai közül hárommal, Basics Beatrixszal, a Nemzeti Múzeum főosztályvezetőjével, Erdődy Gábor egyetemi tanárral és Tari Lujza népzenekutatóval, a Zenetudományi Intézet főmunkatársával a hazánk sorsát oly erősen befolyásoló, hiteles személyiségről beszélgettünk.
Hermann Róbert: Hogy milyen ember lehetett? Vagy száz magánleveléről van tudomásunk, de ezek is inkább történeti forrásként kezelhetők, egyik sem lehet kiindulási pont a magánemberi portré tárgyszerű megrajzolásához. Még feleségéhez írott levelei is több adattal szolgálnak a tavaszi hadjáratról, mint a házastárs, a családfő Kossuth Lajosról. (Legfeljebb annyit tudunk meg belőlük, hogy élete párját Mucinak becézte.) Az 1860-as években írt naplója sem siet az utókor segítségére, nem úgy, mint Széchenyi István feljegyzései. Kossuthnak minden egyes mondata arról ad hírt, kikkel tárgyalt, kikkel tervez megbeszélést, és hogy Magyarország felszabadításáról mi a véleménye…
Magyar Nemzet: Igazi arcvonásait ilyen dokumentumok birtokában az új évezred historikusainak is nehéz lehet megrajzolniuk. Könnyen beleeshetnek abba a hibába ők is, mit eleik sorra-rendre elkövettek: a kortársak túlzott ellenszenvvel vagy rokonszenvvel fölvázolt jellemábrázolásaiból próbálnak meg Kossuthról kiókumlálni valamit. Akik azonban a Kossuth Lajos és kortársai című emlékalbumot megírták, úgy tűnik, azt szeretnék, ha a bicentenárium fényében és emelkedettségében végre a sátáni jegyektől és a koronkénti aktualizálásoktól is mentes, de az Országház előtt álló szobor heves pátoszát is mellőző, emberséges ember kerülne végre a nemzet elé.
Hermann Róbert: Lehet, hogy a médiában és bizonyos értelmiségi körök diskurzusaiban ez nem tükröződik, de az országot járva azt tapasztalja az ember, hogy a társadalom minden rétegében jelen van az igény, hogy Kossuth Lajos születésének kétszázadik évfordulójára méltóképpen emlékezzék. És nem is csak a hivatalosságok készülnek e napra, de a legkülönbözőbb civil szervezetek is. Nyolc évvel ezelőtt, amikor halálának századik évfordulójára emlékeztünk, és hat esztendeje, amikor az 1848–49-es szabadságharc százötvenedik évfordulóját köszöntöttük, talán több volt a protokolláris rendezvény, mint mostanság. Ám ezek a szinte egymásra torlódó jubileumok igen alkalmasak voltak arra, hogy a történelemtudomány, a művelődéstörténet, a muzeológia szakemberei számára kitessék, mi a teendő. Ennek is köszönhető, hogy a mostani évfordulóra megjelennek Kossuth Lajos hadtudományi munkái, bővített formában lát napvilágot Kosáry Domokosnak a Kossuth a reformkorban című műve, amely 1848 márciusáig ábrázolja az eseményeket, Csorba László, Erdődy Gábor és Pajkossy Gábor tollából pedig minden eddiginél részletesebb életrajz születik. Ha a központi támogatás nem is volt valami jelentős, mégis sok minden történik e napokban, ami egyértelműen jelzi, milyen erős a kötődése a magyar társadalomnak Kossuth Lajoshoz.
Magyar Nemzet: Pedig talán kellően nem is tudatosult a mai emberekben, hogy mi mindenben készítette elő a talajt Kossuth a modern magyarországi közéletnek. Az például még magasan képzett értelmiségi körökben sem nyilvánvaló, hogy Kossuth Lajos tette meg a sajtót a politika formálásának legnagyobb hatású fórumává. Hogy lapjai, az Országgyűlési Tudósítások, majd a Törvényhatósági Tudósítások, a Pesti Hírlap „tematizálta” a közéletet. Miközben politikustársai – Deák Ferenc, Batthyány Lajos – még a cikkírástól is idegenkedtek, Kossuth a „nyilvánosság terjesztését” mindennél fontosabbnak tartotta. S a nyilvánosság hálás volt ezért. Olyan magasságokba emelte a modern politikai sajtó alapjait megteremtő legelső – ma úgy mondanánk – médiasztárt, mint sem előtte, se utána senkit sem. Lehet, hogy a tájékoztatás iránti pompás érzéke (amely nemcsak az újságcsinálásban, de a szónoki emelvényen is megnyilvánult), s nem más alapozta meg Kossuth Lajos történelmi jelentőségét?
Hermann Róbert: A reformkorban és az emigrációs időszakban valóban ő volt az egyetlen, aki tudta, miként kell szólni a közvéleményhez. De 1848–49-es szerepének a jelentőségét hiba volna csupán a tájékoztatásban betöltött – amúgy briliáns – tevékenységére leszűkíteni. A XIX. században Kossuth Lajos volt az egyetlen integráns történelmi személyiség. Nemzeti egységet tudott teremteni, önvédelmi harcra tudott mozgósítani abban az 1848 szeptemberétől, októberétől 1849 augusztusáig tartó időszakban, amikor százféle érdeket kellett kiegyenlíteni, úrrá lenni a katonai vezetők különböző hadi elképzelésein, kezelni az országgyűlés kisebbrendűségi érzését, és közben egyáltalán nem lebecsülendő belpolitikai fejlődésen is végigvezetni a nemzetet.
Erdődy Gábor: Kossuth hatásának valóban egyik titka az, hogy elsőként a magyar politikai életben jól tudott bánni a sajtóval, és annak minden lehetőségét megragadva alakította a saját személye körüli történéseket. De az is hangsúlyozandó, hogy számára a sajtó mindig csak eszköz volt a fontos társadalmi, politikai, nemzeti célok szolgálatára. Rendkívüli sikerének másik titka sajtóbeli megnyilvánulásainak a tartalma.
Magyar Nemzet: Fantasztikus publicisztikai s vezérszónoki hatása miatt még alaposabb ismerői számára sem egyértelmű: reálpolitikus volt-e Kossuth Lajos? Vagy túlzott optimizmussal felvértezett, nagy álmodozó?
Hermann Róbert: 1848 áprilisában Magyarország a birodalmon belül kialakult közjogi helyzetnek megfelelően korlátozott önállósággal rendelkezik. Ez a politikusok szándéka szerint odáig terjed, hogy az uralkodó személye s a később oly sok bajt hozó közös ügyek kötik össze az impérium két felét. Ezt a közjogi konstrukciót nem Magyarország akarja felrúgni. Ellentétben a mind a mai napig elevenen élő sztereotípiákkal, a Batthyány-kormány egyetlen tagjának a fejében sem fordult meg az Ausztriától való elszakadás gondolata. Kossuth Lajoséban sem. A háborút nem mi provokáltuk, nem mi, magyarok kezdtük. Fenyegetettségünkben két dolgot lehetett csinálni: behúzott nyakkal várni, hogy visszatér az ország az 1847 előtti vagy még annál is rosszabb állapotokhoz, betagozódik csöndben, szótlanul a nagy, egységes birodalomba, vagy pedig megpróbál ellenállni, hiszen egy háborúban akármi megtörténhet. Más kérdés, hogy ebben a háborúban, 1849 májusában nem sikerült szövetségest találni, Ausztriának meg ott volt Oroszország… Mindezt azonban 1848 tavaszán még nem lehetett előre látni. Kossuth ebben az időszakban az ország külpolitikai esélyeinek megítélésében tán csakugyan optimistább volt a kelleténél, emiatt talán erőteljesebb hangot ütött meg Ausztriával szemben, mint amilyen feltétlenül kívánatos lett volna, de nem az ő hangvétele okozta Ausztria és Magyarország között a konfliktus kirobbanását. Még csak nem is siettette.
Erdődy Gábor: És ne feledkezzünk el róla, hogy ez az átmeneti, rövid ideig tartó optimizmus nem csak Kossuthra volt jellemző. Batthyány például sokkal merészebb víziókat dédelgetett akkortájt, a miniszterelnök Buda központú Habsburg-birodalomról álmodozott. 1849 februárjában pedig – nyomtatásban megjelent gondolataiknak tanúsága szerint – még az olyan galamblelkű zsurnaliszták is meghaladták Kossuth radikalizmusát, mint amilyen Jókai Mór volt. Az utókor emlékezetében olykor összecsúszik a válság gerjesztése és a válság kezelése, Kossuth majdnem egy évszázadot átívelő életében több ízben is megtörtént ez. Széchenyivel folytatott vitáiban igen kifejező hasonlatokkal élve ő maga cáfolta az ilyen típusú feltételezéseket. Nem azért hajnalodik, mert a kakas kukorékol, mondta, s nem azért van dél, mert harangoznak.
Magyar Nemzet: Akárhány Kossuth-ünnepet élt is meg a magyar nemzet, minden alkalommal kinyilvánították, nem született méltó ábrázolás róla. A főleg a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményéből válogató Kossuth-albumot lapozgatva azonban az a feltételezés alakul ki az emberben, hogy a képzőművészek még a nagy ember életében teljesítették kötelességüket, nem úgy, mint a historikusok. Realisztikus Kossuth-ábrázolásokat is hagytak az utókorra, nem csak heroizáltakat. A felelősségteljes államférfi néz vissza ránk a legjobb képekről, a homo politicus, túlfűtöttségek nélkül. Lehet, hogy ezek a portrék is hozzásegítették a magyarságot, hogy gyermeki szeretetet tápláljon „Kossuth apánk” iránt?
Basics Beatrix: Már a legkorábbi ábrázolások is kitűnő mesterek műhelyeiből valók. Az 1840-es évek legkeresettebb bécsi festője, Franz Eybl készítette Kossuth Lajosról az egyik legismertebb képet, amelynek alapján azután 1848-ban egy magyar szobrász, Czélkúti Czüllich Rudolf külföldön is terjesztett változatot rajzolt. Utána Barabás Miklós következett, ő sem volt akármilyen művésze a XIX. századnak. E két portré eleve meghatározta a Kossuth Lajos külsejéről formált nemzeti elképzeléseket. Maga Kossuth egyébként egy lengyel–litván művésztől való, már az emigrációban készült arcmását tartotta a leghitelesebbnek, ennek a képnek grafikai és festményváltozatáról is tudunk. Szinte megszámlálhatatlan, nem művészi értékükért, hanem dokumentatív szerepükért figyelmünkre érdemes eseményrajz őrizte meg a történések forgatagában Kossuth Lajost. És természetesen fotográfiák is készültek róla.
Magyar Nemzet: És akkor még nem szóltunk az ismeretlen nevű mesterek, a népművészek munkáiról. Faragványokról, naiv festményekről, hímzésekről, arról, ahogyan a folklór örökítette meg Kossuthot.
Tari Lujza: Aminthogy arról is meg-megfeledkezünk, hogy a parasztság volt az egyetlen olyan társadalmi réteg, amelyik folyamatosan elismerte s nagyra értékelte őt. Még életében népdalok keletkeztek róla, indulókat komponáltak a nevével. Népzenei kutatások igazolhatják, hogy a parasztság fogadta el elsőként, hogy „elillant” az országból. Hogy „átugrott” a törökhöz. Mert onnan – törökökkel, franciákkal megerősített seregekkel – visszatérhet… Bármi áron igyekeztek ébren tartani emlékét, nagyságát. Természetesnek mondható tehát, hogy amikor az ifjú Bartók Béla a XX. század elején elindult népzenét gyűjteni, milyen sok Kossuth-nótára talált. (Ezek aztán annyira megihlették, hogy maga is írt egy Kossuth szimfóniai költeményt.) Ahhoz képest, hogy a népzenekutatás hosszú időn át néhány magánember akciója volt egészen 1953-ig, és csak akkor került intézményes keretek közé, óriási anyag gyűlt össze. A parasztság számára hitet és erőt adó Kossuth Lajos a népdalok hőseként számos dallam- és szövegvariánsban él. Az is elgondolkodtató, hogy Kossuth Lajoson kívül milyen jeles történelmi személyek alakját foglalta dalaiba a századok folyamán a magyar nép. Van énekünk Szent István királyról, történeti énekünk Báthori Gáborról, és van számos monda Mátyás királyról. De egyébként a néphagyomány a legritkább esetben személyekhez kötött, Kossuth e tekintetben is kivétel.
Magyar Nemzet: Tari Lujza azzal fejezi be tanulmányát, hogy leírja, milyen hatással volt a szomszéd népek, ruténok, ukránok, szlovákok, románok népköltészetére Kossuth alakja. A szem- és fültanúk olyan esetet is följegyeztek, amikor a német kisgyerekek Kossuthot éltető s Windisch-Grätzet csúfoló dalocskát énekeltek. Hogy bizonyos európai s amerikai politikai körökben Kossuth szívélyes fogadtatásra lelt, a nemzetközi politikai életnek az adott pillanat által meghatározott érdekeivel is magyarázható. De mivel magyarázható, hogy a magyarsággal más vonatkozásokban bizony ellenséges érzelmeket tápláló népek is rokonszenvükbe fogadták?
Erdődy Gábor: Talán annak a széles körű, minden társadalmi réteg kultúráját, gondjait és vágyait számba vevő, élet közeli ismeretekből sarjadó gondolatiságnak, amely érdekegyesítő politikájában teljesedett ki. Röviden: Kossuth egyszerre volt európai s nemzeti.
Magyar Nemzet: Igen keveset tudunk Kossuth eszmerendszeréről, elméleti munkásságáról. Amit mégis megjegyeztünk róla, nem több és nem kevesebb: meglátásait az események szinte mind megcáfolták.
Hermann Róbert: Kossuthnak nincsenek nagy elméleti munkái. Eszméit publicisztikai írásaiban adta közre, ez sem kevés, és ezek is nagy elméleti s gyakorlati tájékozottságról tesznek tanúságot. Negatív víziói, a híres Kasszandra-levél jövendölése, ha nem is az általa megjósolt keretek között, de az első világháború után sajnos mind valósággá váltak. Mi voltunk a máglya, melyen az ausztriai sas megégettetett. A kérdés csupán az, hogy aki nagyon elébe szalad korának, álmodozónak tekintjük vagy vátesznek? Számomra úgy tűnik, az a nemzetállam-koncepció, amit a XIX. században nemcsak a magyarok, hanem a szomszédos népek is képviseltek, a tartós együttélés biztosítékaként nem vált be. Manapság, ha az Európai Uniót s a világ integrációs törekvéseit nézzük, meg kell állapítanunk, Kossuthnak Klapkával és Pulszkyval közösen fölállított Duna-konföderációelmélete nem is volt haszontalanság. Másik „vesszőparipája”, amikor az önkormányzatokra fekteti a hangsúlyt, amikor azt mondja, az erős központi hatalom mindig késztetést érez arra, hogy maga alá gyűrje a kisebbeket, napjainkban nyer szerte Európában igazolást. Minden társadalom önfelszabadítási folyamata előbbre tartana, ha Kossuthoz hasonló nézeteket vallanának. A magyar társadalomé is, ha nem csupán hivatkoznának Kossuthra, de olvasnák is gondolatait. Sokan mondják, Kossuth sem volt következetes politikus, ahogyan mai „kollégái” sem azok. De, kérdem én, a változó világban mi különbözteti meg a következetes politikust az ökörtől? Amikor erkölcsi megítélése kerül szóba, szívesen hozzák föl Kossuth ellenében ifjúkori botlását, amikor a zempléni árvák borát felhatalmazás nélkül adta el, s az árát nem a kellő időben fizette be. Arról azonban nem szól a fáma, hogy Kossuth e kínos történetből életre szólóan megtanulta, hogy amit a közpénzekből egyszer kivett az ember, azt vissza kell tenni.
Magyar Nemzet: Nyomdafestéket látnak hadtudományi munkái – hallottuk. Kossuth, aki soha életében nem volt katona, több olyan utasítást adott a szabadságharc tábornokainak, amelyeket jobb lett volna ki nem adnia. A vesztett csaták véres következményeit azonban nem ő szenvedte meg.
Hermann Róbert: Háborúk idején állandó konfliktus ez katonák és politikusok között. A politikusok azt hiszik, hogy jobb hadvezérek, mint a katonák, a katonák pedig azt, hogy többet értenek a politikához, mint akiknek az a mesterségük. Kossuth szerencsétlensége, hogy amikor háborút kel
bűnügy
Nyakon szúrta édesanyját és nagymamáját, majd felhívta a 112-t az éltanuló
