Ami nincs az étlapon…

Az idő múlását sok minden jelzi. Az ember felüt egy régóta porosodó könyvet, s kihullik belőle egy sárga villamosjegy. Akkoriban maradt benne, amikor éjszakai járattal vergődött haza Újpestről. Egy forintba került a villamosjegy. (Másfél forintba a buszjegy, pár éve ötvenfilléres sincs már.) A pince mélyéről előkerül egy elgurult sörösüveg, a címkén: Fogy. ár: 4,30 Ft. A régről megmaradt vendéglői számla ma már történelem, kisebbfajta katarzissal felérő olvasmány. (A blokk alján mindig ott olvasható: „Öt forint feletti fogyasztás esetén a számlaadás kötelező!”)
Egy harminc évvel ezelőtti étlap igazi kordokumentum, „boldogult úrfikorunk” bizonyítványa, de így vagyunk az emlékeinkkel is az egykori kocsmákról, kisvendéglőkről.
A Víziváros egyik fundamentális pontjának számított a Batthyány téri csarnok mögötti sarkon lévő Halászcsárda. Három lépcső vezetett le az Iskola utcából nyíló ajtón, a bádoggal borított söntéspultot többnyire fröcscsöspoharak koptatták, a belső teremben mindig piros kockás abrosz takarta a faasztalokat. A régebbi emberek most is csak „Jeney”-ként ismerik a helyet, nevét a kétszeres olimpiai bajnok vízipólós Jeney László üzletvezetőről kapta. Most a sokkal személytelenebb „Á la carte” névre hallgat, újabb névadójának aligha kellett túlerőltenie az agyát. De ennyi minden fájdalmunk, amit elmondhatunk. A lépcsők megvannak, az egykori söntés magas pultjánál nagyon kövér ember üldögél, a sarokszéken egy még sokkal kövérebb unatkozik, nem rossz előjel. Itt biztosan nem halunk éhen. A régi kiskocsma előnyére változott, nem hivalkodó, fehér abrosz és friss virág az asztalokon, egész kis filagória az ablakban, és hétfő estéhez képest feltűnően sok vendég. Ez újabb jó jel, amint az is, ahogyan az elegáns fiatal pincér a falitáblán lévő napi ajánlatokat külön kérés nélkül, részletesen és rendkívül szabatosan figyelmünkbe ajánlja. Amolyan élő étlap, de már kezünkben a nyomtatott is. Nomen est omen, tisztes olvasmány. A napi ajánlattól – meg a hely szellemétől – túszul ejtvén, maradunk a halaknál. Megszámláljuk a listán, harmincegy féle módon készült harcsa-, ponty- és fogasféleség sorakozik rajta. Roston sült harcsafilében, valamint fogashússal és spenóttal töltött harcsatekercsben állapodunk meg az akkurátus pincérrel, görög salátát, illetve joghurtos öntettel ízesített vegyes zöldséget kérünk mellé. Szinte szólni sem kell a bőséges fokhagymáért a halhoz, jön is aztán a saját lábán, illatszalagot húzva maga után. Minden rendben az étellel, a halhús gazdag és ízletes, a tekercs példásan van bundázva és átsütve, a zöldségek frissek, nem spórolnak a juhsajttal, olajbogyóval. Talán megérné egy jobbféle olívaolajat és ecetet beszerezni, amint az amúgy jó bor hőmérsékletére is jobban kéne ügyelni, de ezek az apróságok sem veszik el a kedvünket.
Eltöprengünk a múlton. A Halászcsárdában a halászlén kívül jó, ha három-négyféle szegényes pontyétel volt, az ember inkább pörköltet vagy rántott húst rendelt. Abban a tervszerűen működő világban elképzelhetetlen volt a mostani menü, á la carte. Persze a 400 forint is egy korsó sörért.