Az örökség skalpja

Hol vannak a katonák? Hova tűnt a sok virág… a fenébe is, ugyan hová? Hol vannak a szélrózsák? Elfújták mindet… Elfújták mindet… A négy égtáj azért marad. És a tálibok? Azok hol vannak? Hová tűntek a tálibok? Legyintés a bal négyes sóhajból: hol vannak már a tálibok? Hol vannak már a tálibok… Eltűntek régen. Eltűntek régen. ’01-09-11 óta – így szokás jelölni a 2001. szeptember 11-i terrorakciót: ha már az Y2K nem jött be, legalább legyen egy kibernetikailag jól mutató katasztrófadátumunk –, nos, tehát a ’01-09-11 óta mintha nem egy szűk esztendő, hanem hét kövér év telt volna el. Amilyen nagy volt akkor a pánik, oly alattomosan jelenvaló most a megkönnyebbülés. A túl vagyunk rajta állapot. A légiveszély elmúlt, a sziréna néma. Szabad az utca, uraim: sétálgathatunk. Avagy hazamehetünk a moziból. A thrillernek vége: legyőzetett a szörny, többé a félelemre nincs okod, hisz te is happy and vagy, jól tudod. Egy orwelli rémállammal kevesebb, egy megbízható ENSZ-tagállammal több. Afganisztán visszatért az akolba, ismét adható neki segély, a nemzetközi közösség úgymond integrált része lett. Reintegráltuk. Pacifikáltuk. Ha Vietnamról volna szó, akkor copyright Nixon, azt mondanám, hogy sikeresen visszabombáztuk a középkorba, de Afganisztánról lévén szó, inkább úgy fogalmazok, hogy sikeresen átbombáztuk a középkorból az újkorba. „Tora-bora” bambuszka, te vagy a fogó. És egy időre ismét szőnyeg alá söpörhetjük a kérdést, a tálib kalifátus által a világnak odavetett kérdést: mi történik akkor, ha egyszer valaki a hagyományt véletlenül komolyan veszi?
Mert végül is erről szólt a mese. Csak épp nem mertük megérteni. Omar molla s a Korán-növendékek vagy népi turbánosok – népi turbánusok? – mind azt kérdezték tőlünk: mi történjék akkor, ha egyszer, amúgy istenigazából, ne adja ég, összetalálkozunk a fiatalemberrel? Sötétebbik történelmi énünkkel. Mi történik, mi történjék akkor, ha valaki nem a sorok között, hanem sorról sorra kezdi el olvasni példának okáért valamelyik szent könyvet, amint az írva vagyon? Mind a Koránból, mind a Bibliából citálhatók a bálványimádás elleni szúrák, idézetek. Általában a tárgyiasítás, a tárgyi és képi világ elleni üzenetek.
Itt van mindjárt az aranyborjú története. Nos, kérem alássan, az aranyborjú szó szerint olvasva egy bálvány. Nem szó szerint véve viszont: műkincs. Bizony-bizony mondom néktek, a Bibliában nincs műemlékvédelmi paragrafus. A Bibliát bizony-bizony nem muzeológusok, hanem próféták írták. Mondhatnók: képrombolók. Amiképp a Korán lejegyzésekor sem volt jelen az ENSZ-világörökségprogram húsz szakértővel. A nemzetközi közösség, illetve közmegegyezés ugyanakkor magától értetődőnek veszi, hogy hagyományra hivatkozva örökség nem pusztítható. Márpedig ez korántsem evidens. Hisz az efféle tolerancia paradoxmód sokszor épp adott hagyományokba ütközik. Hagyományaink legtöbbször valamely örökség árán, olykor az örökség üledékéből, romjaiból, tégláiból test szerint is építkezve születtek. Az aranyborjú elleni példázat és az emberáldozat elleni Ábrahám-példázat híven mutatja, miként lép fel az épp születő hagyomány egy régebbi, destruktívnek, primitívnek vélt örökség ellen. A monoteizmus által megsemmisített örökséghez hasonló pogány világkép, ahol ma még fellelhető, etnográfusi disszertációk tárgyértékeként van tételezve. Akárcsak a bizánci képrombolók megkímélte ikon.
Mi, közmegegyezett infoeurópaiak szeretnénk hinni, hogy a hagyomány és az örökség mindenképp jó. Szeretnénk hinni, hogy a hagyományokhoz és örökségekhez fűzött kommentárjaink a kommentált hagyományokból következnek, de sajnos ez sokszor: projekció. Saját, katalogizáló, analizáló, régészi személetmódunkat ojtjuk vissza az eleven múltba, s meglepődünk, amikor a múmia bosszút áll rajtunk, és moccan a halott. Meglepődünk, amikor a próféta nevében egyszer csak lerombolják a bámijáni óriás Buddhákat. Amikor az apa a fiú, a hagyomány az örökség ellen támad. Amikor szó szerint véteti az írott választ, rombold le a bálványokat, s nem jelenik meg mögötte a kommentár, hogy ez csak metafora ugyebár. Ostoba ember, aki komolyan veszi.
Amikor az indián múlt kezdi váratlanul komolyan és szó szerint venni magát, az sem kevésbé meglepő. Az is zavarba ejtő. Példa erre a „kennewicki ember” esete. A Washington állambéli Kennewick település mellett 1996-ban egy 9300 évesre becsült csontváz került elő. Kinek térkép e táj? Az archeológusoknak egy lelet. Az indiánoknak: ős. Márpedig egy ős helye: az anyaföld. Ott kell nyugodnia. Halottainkat eltemetjük mi is. Ereklyéinket viszont őrizzük. És akkor most itt van egy lelet, egy maradvány, egy embernyom, mely nekünk tudományos szempontból ereklye, viszont őnekik, kiknek földjén lelték, egyszerű halott. Ők nem érzékelik, hogy egy 9300 éves holttesttel miért is kellene másként bánni, mint annak holttetemivel, ki tegnap hunyta le a szemét. Húszezer oldalnyi dokumentum s egy végtelenbe nyúló per a két világkép eddigi összecsapásának eredménye. Halott indián a jó indián? Skanzen-mohamedán a jó mohamedán?
Omar molla onnét, ahol most épp tartózkodik, kérdezi tőlünk: mit csináltok, ha egyszer az indiánok átmennek Cseh Tamásból ismét skalpba? S mit csináltok akkor, ha egy nap a pápuák modern orvosi műszereket kérnek Európából: legyen mivel megállapítaniuk emberevés előtt, hogy beállott-e már az agyhalál? Mit csináltok, ha egyszer gyufát gyújt a hagyomány, lángot vet, s észrevétlenül örökségünk körmére ég? Akkor, nos, akkor lesz-e idő?