Az ünnepséghez gróf Esterházy János szavai szolgálnak jelmondatul: Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.
Udvardi Erzsébet állandó kiállítása lakóhelyén, Badacsonytomajban tekinthető meg, ideiglenes tárlata e napokban Tihanyban látható. Legújabb oltárképe pedig a dunaföldvári Nepomuki Szent János-kápolnában fogadja a vándorokat. Aki csak egyszer is találkozott hófehér színben, aranyban, ezüstben tündöklő szentjeivel és tájaival, tudja, olyan festő műveit szemléli, akinek a kötődései – földrajzi értelemben vett és kulturális jellegű ragaszkodása a szülőföldhöz – a kezdetektől fogva meghatározták munkásságát. Mondhatni: magyar örökségünkből sarjadt életmű Udvardi Erzsébeté.
– Soha nem tudtam elvontan gondolkozni – mondja a művész, akit a Magyar Örökség-díj kitüntető cím hírére kerestünk fel Balaton-felvidéki otthonában, hogy a legilletékesebbtől kérdezzük meg, mit jelent számára a Kossuth-díj után, nyolcadik évtizedének elején, világi hívságoktól már réges-rég függetlenedve ez a megtiszteltetés.
– Élményeimen és emlékeimen keresztül élem meg most ezt az elismerést is. Az én örökségem Baja, a szülővárosom, a szüleim, a testvérem, első tanáraim, a kedves nővérek, főiskolai mestereim, a Balaton-felvidék, ahol immár négy évtizede élek. A kitüntetés mintegy összefoglalja mindazt az értéket és szépséget, amit a sorstól kaptam, amit átélhettem. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy olyan szellemiségben nevelkedhettem, élhettem, dolgozhattam, amely minden időben vállalta s kifejezte a keresztény és a nemzeti értékekhez való kötődését. A Magyar Örökség-díj – érzésem szerint – ennek az eszmekörnek és értékrendnek az elismerése. Talán annál is több: védőkoszorúja. Öröm és megnyugvás számomra, hogy a harmadik évezred elején személyes adottságokon (érdemeken?) túlmutató értékeket ismernek el e kitüntetés által. Olyan lényegi dolgokat – szépség, szentség, igazság –, amelyek életünknek értelmet adnak.
Főiskolai tanulmányait olyan időkben végezte, amikor beszélni sem igen lehetett ezen értékekről. A szentségről bizonyosan nem, a szépségről és az igazságról pedig csak azokkal a megkötésekkel, amelyeket a proletárdiktatúra írt elő. Kortársai közül többeket is „bedarált” az egyeduralkodóvá tett internacionalista, istentagadó ideológia s az egyedül üdvözítőnek kikiáltott stílus, a „szocreál”…
– Bernáth Aurél osztályában, ahová én jártam, ha nem is erőteljesen, harsányan, de rejtőzködve jelen voltak a kor divatjával, követelményeivel dacoló, klasszikus értékek, stílusok, elvek és módszerek. És milyen jó, hogy jelen voltak! Mindaz, amit az 50-es években a hivatalos előírásoknak megfelelően festettek, eltűnt, sehol nem látható. Amiről viszont Bernáth oly kitartóan beszélt növendékeinek, a természetelvű festészet, eltüntethetetlen, letagadhatatlan. Már csak azért is, mert Bernáth nagyszerű tanulmányt írt róla, amit időnként elő-elővesz az ember, gyaníthatóan nemcsak én, de más képzőművészek is. A saját példájára hivatkozik ebben az írásában Bernáth Aurél, elmeséli, miként sodródott bele a nonfiguratív művészet irányába, szándékosan mellőzve mindent, ami a való világ formáira emlékeztet. Majd pedig azt is elbeszéli, miként jött rá, hogy a művészetnek ez az útja a nihil felé vezet. Márpedig az évszázados hagyomány is azt sugallja, a festő első számú kötelessége s lehetősége a világ ábrázolásán keresztül kifejezni önmagát. Mostanában sem a látvány a festészet alapja, hanem az elvonatkoztatás, a spekuláció, a szerkesztés, az érzelmek megfontolt elrejtése.
Talán, hogy ne tűnjön fel még a vásznon is az a sok rútság, ami a művészt és a közönséges halandót is szerte a világban körülveszi. Csak a megismerés határain túli régiókkal közvetlen kapcsolatban levő, hívő embernek adatik meg alighanem, hogy megpillanthassa s ábrázolhassa a mindennapok mocsarából kiemelkedő szépséget.
A jól megválasztott, szép forma is sokat segít ebben. Arany János balladái egyébről sem szólnak, mint a bűnről, az emberi gyarlóságról, az élet sötét oldaláról, mégis milyen szépnek találjuk őket. Az ábrázolásmódnak köszönhetően felemelő érzések lesznek úrrá rajtunk, akármilyen hangulatban olvassuk is őket, mert bennük van a bűnből való kilábalás, a megtisztulás, a megtérés lehetősége is.
Akármilyen címet ad képeinek, biblikusat (Pulchra Lunaris, Feltámadás, Harc az angyallal) vagy általános érvényűt (Rianás, Öböl, Téli ablak), azonnal felismeri rajtuk a szemlélő a hazai tájat. A Duna bajai szakaszát, a Balaton északi partját, nyugat-dunántúli és dél-alföldi kicsi települések körvonalait. Az égi ornátusba öltöztetett, hajlott hátú szentekben pedig az esendő, mindennapi ismerősöket. Tudatos választás ez a festőművész részéről? Vagy engedelmesség, a környezet parancsa szerint?
– Az ember nem bújhat ki a bőréből. Lehet, hogy manapság ez már nem időszerű, de én nem tudok mást festeni, csak amit látok, érzek, gondolok. Divatjamúlt vagyok? Nem érdekel. Ha másként nem, mint a búvópatak, az a képzőművészeti irány, amit én képviselek, a természetelvű festészet is megmarad, és előbb-utóbb a felszínre tör. Az értéktelen meg kiesik az idő rostáján. Sem elkeseredni nem szabad, sem messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy mi tetszik ma a hivatalosságoknak. Kinek-kinek a lelkiismerete szerint érdemes dolgoznia. Nagyszerű társam volt ezekben a nézetekben is az érthető s tiszta megfogalmazás híve, Tamás István, a férjem. Mindegy, hogy kerekded mondatokkal vagy színekkel, vonalakkal dolgozunk, a lényeg, ami a mű értékét eldönti, a szellem és a forma kifejezőereje, közérthetősége – mondogatta. Ahogyan Bernáth Aurél is vallotta. Óriási adománya az életemnek, hogy mindig olyan közösségben élhettem, amelyben az enyéimhez igen hasonlatos elveket valló emberekkel társaloghattam.
Voltaképp ilyen közösség a Magyar Örökség-díjjal jutalmazott személyiségek köre is Andorka Rudolftól, Antall Józseftől Vásáry Tamásig, Weöres Sándorig. Rosszkedvünk telét kívánták elűzni a negyedévenkénti Magyar Örökség-díjjal, akik az 1994-es választások után kitalálták: merítsen erőt a nemzet annak a sok kiválóságnak a példájából, amelyre a közpolgárok és nem a magas hivatalok hívják fel a figyelmet. És csakugyan, ha a Magyar Örökség-díj kitüntetettjeinek névsorát nézzük, derű s remény költözik a szívünkbe. Szép jövőre jogosult az a nemzet, mondogathatjuk, amelyik ennyi tehetséges, teremtő embert, tevékeny és elhivatott intézményt mondhat a magáénak. Csak néhány név az illusztris sokadalomból: Egry József, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Kondor Béla, Kós Károly, Márai Sándor, Sinkovits Imre…
– Csupa olyan ember, akit tisztelek, szeretek. Tiszta, világos értékek jelennek meg általuk. Egyiküknek, másikuknak a személye abban is emlékezetes példát állít elénk, hogy miként tudták egységbe fogni a nemzetet. Sinkovits Imrére gondolok, akit 2001 januárjában egy emberként siratott a magyarság, határokon innen és túl. Az igazi, a vitathatatlan érték fő ismérve azt hiszem, ez: nem megosztja, hanem összetartja a közösséget, amelyből kiemelkedett.
Charles Leclerc
A kizárás szélén táncolt a Ferrari a Magyar Nagydíjon?
