Big Brother

Az öreg színész előredőlt hacacárés ruhájában a Dél-Alföldön. Arcára merev mosoly rándult, könyökölt a korcsmai asztalon, kinézett a füstös kis ablakon, amelyen keresztül lomhán figyelhette a tarka járókelőket. Mint egy színházban, kukucskaszínházban, amelyben bele lehetett látni az emberek lelkébe. Most ezt a lelket nézte.
Eszébe jutott a régi hatalmas Aczél elvtárs, az igazi Big Brother, a múlhatatlan Nagy Testvér, aki így nézett, tűnődőn, a mindenkori Kádár-kori közemberek, de főleg színészek és szereplők lelkébe. Aczél elvtárs dőlt ilyen hányavetien – na, nem a korcsmapultra – a parlament padtámlájára, és fitymálva szemlélte képviselőtársainak alantas igyekezetét meg handabandázását. Aczél úr megvetette kommunista társait – mert értelmesebb volt náluk. Ő már akkor kommunista volt, midőn eme fél halandók még csak valami proli óvodába jártak, és otthon várták a verést, mert tagolva és lassan olvasó apjuk a világraszóló Tőkét böngészte. Már akkor bújtatta és mentette – akár SS- vagy nyilasegyenruhába bújva – zsidó társait, és a szokásosan jiddis gyávasággal vádolt származásbéli tulajdonságai közül a történelmi hősiességet rántotta elő, nem egy fitestvérét bizony elkápráztató színészi játékkal mentette ki az aránylag biztos halálból.
Mert a színészet életmentő lehet – gondolta agg színészünk a dél-alföldi korcsmaasztalnál, s odaintve régi rajongó, tört hátú pincérét egy pittyegő ujjmozdulattal a szokásos savanka spriccer hetedszeri megismétlésére bírta. A színészet komoly dolog.
El lehet játszani vele egy életet is.
Miután Jezovics melléje dőlt, csak bólogatásokkal üdvözölve jelezte régi író barátja tudomásulvételét. Hajdanta együtt játszottak, írtak, nyögtek, és mennybe mentek a dél-alföldi színpadocskán, midőn agg színészünk fiatalosan kakasostaréj-hajjal hódította a szeleburdi balerinákat.
– A színészet életmentő lehet – fogalmazta meg hangosan vén író barátjának a hajdani szeladon. – Nézem eme kávéházi, helyesebben kocsmaházi színházablakon keresztül az ide s oda tipegő és sodródó egyedeket. Lépegetnek, pénztárcát vesznek elő, v is e l k e d n e k, vagy ahogy az angol lélektan egyik fő irányzata mondja, behaviorkodnak az utcán, s ezzel megmutatják, s egyúttal leleplezik magukat. Szórakoztató. Emlékszel még a mi jó Aczél elvtársunkra, aki színdarabjainkat cenzúrázta, mint az igazi Big Brother? Egyeseket jótékonyan figyelmeztetett, másokat jutalmazott, ha megfeleltek a Nagy Iránynak, magának és egyszerűen a nagy Szovjetuniónak, bár ő még azt is jócskán ki tudta játszani, ahogy annak idején a német egyenruhával az SS-eket. Ám tudod, mi volt a legérdekesebb eme színjátékban?
– A leplezés – nyögte Jezovics.
– Úgy van, barátom. Leplezni tudni kell! Nemcsak el, de meg is kell játszanunk magunkat, hogy élni tudjunk, és az igazi énünket – t i t o k b a n – érzékeltethessük. Ez az igazi színház – emelte magasba görbedt mutatóujját, mire a tört hátú pincér újabb spriccer letételével kedveskedett még görbedtebb ősz mesterének, a színésznek.
– És még abban a nyomorult korban is – Kádárunk szent idejében – hősileg voltunk színészek! Mindnyájan – körbemutatott szűkös korcsmaközönsége előtt – e l j á t s z o t t u k magunkat a besúgók, spionok, ügynökök között az élet érdekében! Az volt a mutatvány, az volt a Big Brothert is kijátszó produkció!
Rátette nagy, ám vékony mancsát Jezovics karjára, és most már neki is rendelt egy könyörületes spriccert.
– És a szereplőknek jó illatuk volt! Lengett a színpadi ájer, az utcán éppen úgy, mint és főleg a színpadon. A színház megszentelődött! Hogy mondja a nagy költő? „És illat lengi be a kúriát!” Tudod, mi a legnagyobb baj a mi mostani Big Brotherünkkel? Nézted ezt a hitvány produkciót a tévében? – Böffentett egyet, de diszkréten maga elé tartotta lapátos tenyerét, amellyel egykor Poloniusként simogatta Hamlet fejét. – Az illat veszett el, barátom! A levegős-lebegő ózon! Ezek a kis fölfújt mitugrászok magamutogatva ugrabugrálnak, s azt hiszik, ha a nyílt színen kefélnek, már sztárok. Sajnálatra méltók. – Megint fölemelte görbedt mutatóujját, s jöhetett az újabb spriccer. – Minden színház kukkolás. Egy negyedik oldalon kivágott falú szobában nézünk bele az emberek életébe. De micsoda életekbe! Micsoda drámákba, katarzisokba, fájdalmakba és dicsőséges bukásokba! Ezt Aczél György is tudta. Ezért cenzúrázta.
Odahajolt Jezovics füléhez, suttogott.
– Gyermekem, barátom, galambocskám! Itt nincs ájer! Nincs levegő! Ezek a kis emberkék büdösek. – Még közelebb hajolt Jezovics kacskaringós fülcimpájához. – Furcsa illatot árasztanak. Kisszerűségük a kor kisszerűsége. Bugyuta némberek, ősagyú férfiacskák. Terjeng valami róluk, barátom! Szarszagúak. Igen, akár hiszed, akár nem. Olyan szobrok, amelyek szarból vannak. Olvadoznak a napsütésben, és szarszagot árasztanak. Mondjak még valamit? Ez a baj, barátom.
Színészünk kitekintett a korcsmaablak kukkolóján, és nézte a ványadt emberiséget.
– Ez egy szargyár, galambocskám. Ott állítják elő a Big Brothert. Nem tudom, honnan importálták, de úgy nézem, nem magyar áru.