Eligius védencei

Viaszvesztéses bronzöntvény. Mindössze huszonkét centiméter a magassága, mégis egy egész világ jelenik meg általa: Varga Péter bemutatja a Vezekényi tálat az ötvösök (és a bányászok, lakatosok, órások, lókufárok) védőszentjének, Szent Eligiusnak. Annak a jámbor, csodatévő püspöknek, aki, mielőtt a frank királyi udvart elhagyván pap lett, maga is aranyműves és pénzverő volt. Kótai József munkája éppúgy látható lesz Rómában, a kortárs magyar ötvösművészek kiállításán, mint Koleszár Arany 2-3 centiméteres, rondózománc evangélistái, Máté János galvanizált sárgarézből való, a Benne vagyunk a csőben alcímet viselő akvamaniléje, Katona Katalin bronzból készült kék madara, Koburger Zsolt Ganz Ábrahámot ábrázoló érméje, Antal László töviskoszorúval körbefont, aranyozott bronzból való koronája. Egy mostoha sorsú, semmibe vett, de önerejéből ismét talpra álló művészeti ág jellegzetesen magyar alkotói kaptak meghívást az Örök Városba, oda, hol az ötvösöket mindig is nagy figyelemmel, várakozással vette körül a műértők szépszámú közönsége. Lehet, hogy Róma után idehaza is jut némi érdeklődés a nagy múltú s dicső művészeti ág mai művelőinek?
A világ minden nagy kultúrájában ott áll a kezdeteknél egy isten vagy egy mitikus hős – írta még a millennium évében, 2000-ben a magyar ötvösművészek kortalan „doyen”-je, Péri József –, aki megtanítja az embert a fémek megmunkálására. Történelmi kiállítások sora tanúsította abban az ünnepi esztendőben állításának igazát, mert – ámbár név szerint nem ismerjük azt a mondabeli alakot, aki a népvándorlás kori magyarokat és az államalapítási idők leleményes embereit az ötvösség titkaiba beavatta – bizonyos, hogy a honfoglalók életét, társadalmát, kultúráját és a keresztény magyar állam erejét leghitelesebben ötvösművészeti alkotások révén képzelhetjük magunk elé. A későbbi századokban is rangja volt a magyar ötvösöknek, nem is egyet munkájukra hivatkozva emeltek közülük a nemesi rendbe. Korunkra azonban nemcsak hogy eltűnt a társadalmi tisztelet e művészeti ág körül, de művelői szinte a művészeti élet partvonalán kívül tengetik életüket. Ügyeskedő kisiparost látnak bennük a megrendelők, esetleg extravagáns művész urat, ahogyan Péter Vladimír nyilatkozta vagy tíz évvel ezelőtt. Egy idősebb ötvösművész nemrég kifejtette, hogyan történhetett meg ez az „ágazati leértékelődés”? Valószínűleg azért, mert az ötvösség klasszikus művelőinek az 50-es években megszűnt az a lehetőségük, hogy nemesfémekkel dolgozzanak. Ezért azután sokan kacérkodni kezdtek a képzőművészettel közeli műfajokkal, a kisplasztikával, az éremművészettel, és szép fokozatosan elfelejtkeztek róla az alkotók is, de a közönség is, hogy valaha a képzőművészeten belül külön világot képviselt hazánkban is az ötvösművészet, mint mindenütt Európában.
Méghozzá olyan világot, amelyben a természet, a vallás és az ember egysége magától értetődő volt, a régi korok tisztelete pedig a mindennapok természetes tartozékának számított. Kevés szó esik arról manapság – mondja Katona Katalin, a magyar ötvösművészek összetartásának, társadalmi integrációjának a lehetőségeit tudatosan kereső s szervező alkotó –, hogy az ötvösség a történelmünkbe legmélyebben gyökerező művészeti ág. Mai művelőire ez a nem csupán művészettörténeti, de históriai tény fontos kötelezettségeket ró. Nem arra gondol, hogy reggeltől estig tarsolylemezeket domborítson itt mindenki, akire tanult mestersége és művészi elhivatottsága révén illik a szó: ötvösművész, de arra igen, hogy a hagyományos módszerek, eszközök, anyagok vállalása mellett a fémekkel való foglalkozásnak különböző új lehetőségeit keressék, munkáikat pedig országnak-világnak megmutathassák. Róma szeptember utolsó napjaitól Európa felé tárja ki e jeles alkotók előtt a kapukat. Idehaza a budapesti Passage Galéria, Sopron, Miskolc, Gödöllő, Szombathely és (1996 óta ötvösművészeti biennáléival) a ráckevei Savoyai-kastély is szívesen hívja a társadalmi elfogadottságra érdemes ötvösművészeket. Csak meg kell látnunk őket. Nemesfémből, rozsdamentes acélból, patinázott bronzból, nikkelezett sárgarézből, polírozott krómacélból készült műveiket. Helye volna szépséget, harmóniát, olykor szakrális emelkedettséget és életfilozófiát is sugárzó munkáiknak értékvesztő s -tévesztő életünkben.