Én nem tudom...

Én nem tudom, tudjuk-e kit, miért szeretünk. Általában feltétel nélkül szeretjük a hozzánk tartozókat, van, akit jobban önmagunknál. Felebarátainkkal (sajnos) más a helyzet, őket hozzánk való viszonyulásukért szeretjük vagy gyűlöljük netán. Még rokonaink sem mindig rokonszenvesek. Ellenszenves ellenfeleinket szeretni pedig nem vagyunk képesek.
Kezdem hát azzal: Natasa rokonszenves. Közel hat esztendővel ezelőtt én választottam ki hét teljesen egyformának látszó spániel- kölyök közül, elsősorban azért, mert fehér bóbitája egy csöpp egyedi jelleggel ruházta fel. Jelen voltam, amikor az állatorvos levágta a farkát, hogy a későbbiek során farkcsóválás címén, jó kedvében, egész hátsó felét kelljen mozgatnia. Egy cipődobozban hoztuk el mamájától; az első napon befalt hat adag parizeres túrót, hogy az egészet egyben hányhassa ki. Most azt kérdezem magamtól: már akkor szerettem? Az első éjszakát a nyakamra fonódva töltötte, s aki aludt már ilyen formációban spánielkölyökkel, az ismeri azt a különös érzést, amely már-már az reminiszcenciához hasonlatos. (Talán így sejtheti meg egy férfi, milyen az, amikor az anya szoptatja gyermekét.) Ennél félelmetesebb és édesebb érzéshullám csak akkor áradt szét bennem, amikor valaha, egyhetes csecsemőként, először a karomba vettem a kislányomat, Lucát. Restelkedve kell bevallanom, sohasem éreztem magamat Natasa gazdájának, inkább a papájának, ő pedig ezt szokatlan gyermeki hévvel viszonozta. (Köztudott, hogy a spánielek mindent eltúloznak.) Ezért szeretem talán?
Az elmúlt hat év során alig volt olyan nap, hogy ne lettünk volna együtt. (A ragaszkodást is eltúlozza.) Ha jövünk Csopakról, vagy megyünk oda, különös izgalomba jön. A hűtőtáska a bizonyosság számára, hogy utazni készülünk. Ilyenkor extázisba kerül, rohan a pórázáért, két lábra állva könyörög, nehogy itt- vagy ottfelejtsük. Amikor Csopakon horgászni indulok, fél órával előbb beül a kocsiba. Ugyanezt teszi, ha mondjuk a boltba megyek. Netán rám erőltette a szeretetet? Ha, mondjuk, begyullad a füle, végtelen bizalommal hajtja oldalt a fejét, hogy a gyógyszert belecsöppentsem. A kezelés után kezet csókol. Az az érzésem, hogy minden szavamat érti, és érzelmi rezdüléseimet követni tudja. Félő, hogy többet tud rólam, mint én róla. Időnként bohóckodik, hogy megnevettessen. Még sohasem sértődött meg, bár amint mondtam, a sérelmeit is eltúlozza.
Körülbelül öt éve írtam róla először. Néhány szó ebből az írásból: „A körúton egy élelmedett hajléktalan újságokból éppen megágyazott magának egy padon. Natasa odarohant, és a hobó torzonborzát csókokkal árasztotta el. Az megdöbbent, hogy létezik lény, aki őt szereti. Nyomban sírva fakadt. Kissé megszégyenülve csodáltam kutyám toleráns és liberáns voltát, azt, hogy nem lát különbséget ember és ember között, sőt a részegeket, az elesetteket és a hajléktalanokat különösen kedveli. Még aznap este vittünk egy használt hálózsákot a hobónak. Épp vacsorájához készült. Hálásan fogadta az ajándékot. Natasa is örvendezett. Miután elköszöntünk, az öreg hozzálátott volna a vacsorájához. Döbbenten meredt az üres zsírpapírra. Hová lett a jó kis sültszalonnám, motyogta maga elé. Natasára néztem. Rózsás nyelvével épp felső ajkát nyalogatta.”
Azóta többször írtam róla. S egyszer csak észrevettem, hogy az olvasók jobban szeretik Natasát, mint a politikát. Egy bizonyos idő után pedig azt kellett tapasztalnom, hogy ha személyesen találkozom valakivel, aki az Én nem tudom… rovatot kedveli, nem azt kérdezi tőlem, hogy én hogy vagyok, hanem azt: hogy van Natasa.
A pokol pillangói című könyvem bemutatóján (ahová elvittem őt is) egész embertömeg vette körül, rengeteg ajándékot és simogatást kapott.
Hogy nem kellett-e volna a dedikálást átengednem neki, én nem tudom…