Európai Unió: menetelni mindenáron?

Mostanában gyakran eszembe jutnak Talleyrandnak, a klasszikus francia diplomácia nagy alakjának szavai, aki szerint: „A külpolitika művészet, amelynek mestere addig áll a partner lábán, amíg az bocsánatot nem kér.” Ennek idézésével természetesen nem azt akarom mondani, hogy a magyar fél is így tárgyaljon európai uniós csatlakozásunkról, hiszen erre mi nem vagyunk képesek, nem vagyunk elég erősek. Okosak, szellemileg erősek azonban lehetünk, ha nemzeti önbecsüléssel és jó felkészüléssel teremtjük meg a kedvező feltételeit a csatlakozásnak. Hiszen – valljuk be – még igen sok kérdés sorakozik előttünk megválaszolatlanul.
Az pedig valóban nem okos dolog, ha a tárgyalások idején „illetékesek” olyanokat mondanak, hogy „az EU-tagságunknak nincs alternatívája”, vagy hogy „romlott a tárgyalási pozíciónk”, és ebben vagy abban az évben „rosszabb országjelentést készítenek rólunk”, amikor az nem is következett be stb. Tudniillik a másik fél eközben keményen tárgyal és védi érdekeit, sőt hajlamos lekezelni bennünket és hitegetni, ha nem vagyunk eléggé felkészültek és határozottak. Valószínű ezért engedhetett meg magának az Európai Unió egyik vezető tisztviselője ilyen lekezelő és képmutató nyilatkozatot, amit idézek: „Szeretnénk Közép-Európát magunkhoz ölelni. Megértjük, hogy szükségük van ránk, de a mi közvéleményünket nehéz erről meggyőzni. Nehéz, mert Közép-Európában, főleg kisebbségi ügyekben olyan problémák bukkantak fel, amelyek zavarba ejtik a mi nyugati világunkat, amely már kétszáz éve elfelejtette ezeket a problémákat.” Azt hiszem, ehhez nem szükséges kommentár.
Sőt, igazságtalanságok is történhetnek velünk szemben, mint ahogyan 2000-ben az Európa Tanács nizzai ülésén a tagjelölt Magyarországra és Csehországra nézve hátrányos döntést hoztak leendő európai parlamenti képviselőink számát illetően. Utóbb pedig ilyeneket mondanak: „Nyugodjanak meg, Magyarország nem lesz nettó befizető ország.” Ezeknek a nyilatkozatoknak a jelentőségét ugyan nem kell eltúloznunk, de figyelnünk kell és körültekintően cselekedni, mert érzékelhető – népiesen szólva –, nem babra megy a játék.
Orbán Viktor miniszterelnök pedig lényegében csak annyit mondott, hogy csatlakozásunknak akkor van értelme, ha az unión belül jobban tudjuk érvényesíteni nemzeti érdekeinket – és teszem hozzá, az európai követelményeket is –, mintha kívül maradnánk. A további megfelelő felkészülés érdekében pedig érdemi feltételeket és szempontokat fogalmazott meg.
Kétségtelen, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök a Kossuth-ünnepségen elviekben és általánosságban már maga is hasonlóan szólt csatlakozásunk egészéről, beleértve nemzeti-gazdasági-kulturális szempontjainkat. Fontos azonban, hogy a gyakorlati kivitelezés is ebben a szellemben történjék. Mert valóban – nem lehet eléggé hangsúlyozni – alapvető érdekünk, hogy ez a történelmi jelentőségű lépésünk sikeres össznemzeti döntés és tett legyen. Brüsszeli tárgyalásvezetésünk, úgy tűnik, jó kezekben van. Mégis szükséges az ügyben szót emelni, mert vannak „illetékesek” és „szakértők”, akik mindenáron „menetelni akarnak az ölelésbe” anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a magyar vidékkel, s milyenek lesznek például az EU pénzügyi feltételei.
A politika formálásának alapvető tényezője a tapasztalat, ezért – anélkül, hogy közvetlen párhuzamot vonnék a két szervezet között – talán ide illik, és célszerű felidézni egykori KGST-beli küldöttségvezetőnknek az országra nézve káros magatartását és tárgyalási hozzáállását.
A történet a következő.
Valamikor az 1970-es évek közepén Burgert Róbert – akkoriban a Bábolnai Állami Gazdaság vezetője – kérdéssel fordult Aczél Györgyhöz (e két ember még Baranyából ismerte egymást), mondaná meg neki, „van-e olyan, hogy szocialista hazaárulás”? Mire gondol, kérdezett vissza utóbbi, de mondta is a választ, hogy természetesen van, lehet így minősíteni bizonyos cselekedetet és hozzáállást a dolgokhoz. Burgert elmondta, hogy meglátása szerint KGST-képviselőnk felkészületlenül és hanyagul tárgyal partnereivel, aminek következtében országunkat akár milliárdos károk, veszteségek is érhetik. – Mi ez valóban, ha nem elárulása a nemzeti érdekeknek? És mit ad isten, egy idő múlva a miniszterelnök-helyettes cseréjére került sor a KGST-képviselet élén, s az utód már felkészülten és kitartóan igyekezett tárgyalni. (Nevüket nem említem, mert esetükben élő emberekről van szó.) Két ember – két küldöttség-képviselet – és kétféle megközelítése a haza érdekének, holott lényegében mindketten azonos politikai felfogásúak voltak és az akkori rendszer hívei.
Az eset tanulságos lehet a gyökeresen megváltozott körülmények között is. Azért, mert most is lehetnek „túlteljesítők”. Meg azért is, hogy ne feledjük, voltak idők, amikor milliók hitték, mert fejükbe sulykolták, hogy „a szocializmus örök és legyőzhetetlen”, s voltak vezetők, akik ennek jegyében értelmeztek országok közötti „szövetséget és barátságot”. De éppen mi magyarok rendítettük meg ebben a hitben 1956-ban Európát és a világot, majd jelentős volt hozzájárulásunk a német újraegyesüléshez, s általa a nemzetek Európájának egységesítéséhez.
Természetesen nem akarunk ezzel kérkedni, nem is kértünk érte semmit. De azt miért ne mondhatná valaki, hogy „az unión kívül is van élet”, akkor, amikor mi igazán össznemzeti érdekként és törekvésként kívánjuk kezelni a csatlakozást, s egyenjogú és egyenrangú tagként kívánunk belépni az unióba. Már hogyne lenne azon kívül is élet! Magyarország több mint ezer éve létezik, de eközben akárhány unió jött létre és bomlott fel.
Maradjunk tehát a realitások talaján, és ne essünk át most megint a ló túlsó oldalára. Azért ne, mert tudnunk kell, hogy az EU-ban nem „ölelgetés” vár ránk, hanem kemény feltételeknek kell megfelelnünk, hogy aztán előnyünk származzék belőle. Végül is nemzeti összefogással olyan helyzetet kell teremtenünk már a belépés idejére, hogy – többek között – a földművelők, gazdák meg tudjanak élni a magyar földből, alacsonyabb bérű munkavállalóink, szakembereink ne kerülhessenek lehetetlen anyagi helyzetbe, és ne csábíthassák el őket magasabb bérű országokba, kis- és középvállalkozóink pedig fel tudják venni a versenyt a tagállamok vállalkozásaival, s hogy meg tudjuk őrizni kulturális értékeinket, védeni országunk természeti környezetét stb.
Az egész csatlakozási folyamat tehát jórészt a nemzeti önbecsülésről és döntően a versenyképesség tudatáról, illetve a verseny vállalásáról szól. A csatlakozásnak akkor van értelme, ha úgy érezzük és tudjuk, hogy e tekintetben képesek vagyunk nem többre és nem kevesebbre, mint bármelyik más európai nemzet. Hiszen senkinél sem vagyunk alábbvalók. Még van másfél-két évünk, hogy erre a nagy lépésre minden tekintetben felkészüljünk és az egészet tudatilag feldolgozzuk, illetve elfogadjuk. Ha jól felkészülünk, sok jó származhat az EU-tagságból nettó hozadékkal, de ha nem figyelünk, bukhatunk is.
Ugyanakkor abban is biztosak lehetünk, hogy a nemzetek Európájának geopolitikailag, stratégiailag, valamint gazdasági-piaci érdekek miatt szüksége van az erős, független és demokratikus Magyarországra, de egy hasonló Lengyelországra vagy Csehországra is. Az EU is gazdagabb lesz a bővítéssel. Ha a volt miniszterelnök és a jelenlegi miniszterelnök így értelmezik a dolgokat, akkor a nemzeti konszenzus nem kerülhet veszélybe ebben a történelmi fontosságú kérdésben.
Végül még egy fontos előfeltétel: őszintének és nyíltnak kell lennünk úgy egymással, mint népünkkel szemben.

A szerző az Új Baloldal politikusa