Galambok és madarak

Szent Ferenc sem gondolhatta, amikor magához szelídítette a galambokat, hogy mennyi gondot fognak okozni a nagyvárosokban, példának okáért a magyar fővárosban. Állítólag több millió galamb él Budapesten, akik felmérhetetlen károkat okoznak az épületekben, a padlásokon, az erkélyeken, az ereszcsatornában, a világítóudvarokban. Megszáradt ürülékükkel eltömik a házak lefolyóit, a csatornákat, beszennyezik az ablaküvegeket, átható, erős a szaguk, a szárnycsapdosásukkal felkavart por állítólag allergiás megbetegedéseket is okoz. Sőt repülő patkánynak is nevezik a városi madarakat, kimutatták, hogy tízféle betegséget is terjesztenek, az allergián kívül, például a tífuszt. A fővárosi házak szellőzőablakait – főként a belvárosban – sokan örökké zárva tartják, mert az ablakpárkányokon vastagon ülepszik a guanó, s az emberek többsége nem szeretné, ha a kamrába, a spájzba kitett élelmet áthatná ez a szag. Sajnálni való az ilyen emeletes bérházak, magántulajdonú épületek lakóinak sorsa, mert az utcai ablakokat is általában zárva kell tartaniuk, ugyanis onnan áramlanak be a szobába az autók kipufogó- gázai és a közlekedés ma már elviselhetetlen zaja. Nem sok embert érint, „mindössze” néhány százezret, de az éppen elég.
Mielőtt bárki azt mondaná, hogy állatgyűlölő vagyok, mindenkit megnyugtatok, hogy szeretem az állatokat, két kutyám is van, Kormos és Füsti, a madarak sincsenek ellenemre, mert vagy tíz veréb- és fecskecsalád fészkelt a házam cserepei alá, a feketerigók imádják a cseresznyefáimat és a szőlőfürtöket, s vígan fütyörésznek, a hosszú farkú szarka gyakori vendégünk a kertben, tehát együtt élünk velük, elférünk, ők is, mi is. Csak ez egy kicsit más. Több százezer kertes, családi házas honfitársammal együtt a fővárosban Mátyásföldtől Csepelig, Rákoscsabától Budafokig, Pesterzsébettől Óbudáig úgy véljük, hogy a természet kiegyenlíti egymást, mert mindenki elfér. Az ember az emberrel, a galamb a varjúval, a sündisznó a mókussal és a kutya a macskával. De a másik több százezer honfitársam, aki a belvárosban él, olykor százévesnél is öregebb házakban, szenved e szelíd állatok, a galambok millióinak szelíd létezésétől. Ők szintén élni akarnak, enni akarnak, valahol fészkelni akarnak. S még nem beszéltem az utcákat elborító kutyaürülékről és macskapiszokról, amely minden harmadik járókelő cipőtalpával találkozik.
Sokan úgy látják, hogy tarthatatlan ez az állapot. Tehetetlen mindenki, hiszen a világítóudvarokra kifeszítendő drótháló, az ereszcsatornákra, párkányokra, erkélyekre felszerelt sűrűn kiálló galambriasztó fémtüskéi sok-sok százezer forintba kerülnek. De ki fizesse ezt meg? A nyugdíjasok, a kispénzűek, a bérből és fizetésből élők, akik a mindennapi megélhetésért küzdenek? Mert, ugye, a fővárosi önkormányzat elhárít minden ilyen hozzájárulást, a kerületeknek pedig erre a védelemre aligha van pénzük. Pedig az ilyen helyen élők is adózó állampolgárok, akik szeretnének valamit viszontlátni befizetett összegeikből, hogy ne kelljen a betegségeket terjesztő ürülékben, koszban, szemétben élniük.
Többen, egyre többen úgy élik ezt meg, hogy tizenkét év alatt olyan szabad madarak fővárosává lettünk, akiknek mindent szabad.
De meddig?