Hogyan lesz egy délvidéki magyar barátból az Amazonas menti őserdő püspöke?
– Szlovéniában, a Muravidékén születtem, a Lendva városhoz közeli Csentében, magyar családban. Négyéves voltam, amikor szüleimmel Szabadkára költöztünk. A ferencesek templomában hatéves koromtól rendszeresen ministráltam. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy szerzetesi hivatás ébredt bennem, és 1965-ben Horvátországba kerültem, a ferencesek intézetébe.
– Gondolom, a ferences iskola csak tovább erősítette hivatástudatát, a noviciát és klerikát után következett az örökfogadalom és a papszentelés.
– Esetemben ez, kicsit rendhagyó módon, már nem Zágrábban történt. 1975-ben, tehát még a felszentelésem előtt járt nálunk egy perui ferences püspök, Luis Blas Maestu Ojanguren. A franciskánusoknak Peruban három apostoli helynökségük is van. A hozzánk látogató püspök atya olyan szerzeteseket keresett, akiknek missziós hivatásuk van, akik kedvet éreznek magukban arra, hogy a világ e távoli pontján hirdessék az evangéliumot. Tulajdonképpen megsajnáltuk. Máig nem felejtem el az egyik fényképet, amit ottani életükről mutatott: szánalmas rongyokba öltözött indián gyerekek álltak egy repülőgép mellett.
– Peru az európai hithirdetéshez képest az „élet sűrűje”.
– Igen, mi, ferencesek akkoriban Jugoszláviában leginkább irodai munkára, gimnáziumi tanárságra, plébániai teendőkre számíthattunk. Ehhez képest számomra sokkal vonzóbb volt a „friss levegőn” elvégzendő munka. Hárman kértünk végül engedélyt a provinciális atyától arra, hogy Peruba utazzunk. Azt gondoltuk, hogy előbb megtanulunk spanyolul, és felkészülünk a missziós életre, de a püspök atya azt kérte, hogy azonnal induljunk.
– Ritka dolog, hogy szentelés előtt engedélyezzék a misszióba való jelentkezést.
– Ritka. Elmentem imádkozni a kápolnába, és azt kértem, hogy ha csakugyan Isten akarata, hogy Peruba menjek, akkor a tartományfőnök egy perc alatt egyezzen bele. Fél perc sem kellett. Minden régi tervem egy szempillantás alatt füstbe ment, és nem maradt más hátra, mint a Gondviselés akaratát követni. Peruban három hónapig tanultuk a spanyol nyelvet, majd Oxapampában szenteltek pappá, hogy ezzel az eseménnyel is a helyi szerzetesi hivatások erősödését segítsük. Eredetileg úgy gondoltam, hogy öt évet töltök Dél-Amerikában. Sokkal gyakoribb ugyanis, hogy valaki néhány év szolgálatot vállal, mint hogy egész életét kint tölti. De a limai ferences rendházban gyakran beszélgettem egy amerikai származású szerzetessel, aki világosan megmondta, hogy nem tetszenek neki a néhány év szolgálatot vállalók. Ez a tapasztalatot gyűjtő „kereskedőszellem” nem egészen szerzetesi. Ezért később már nem is említettem a püspöknek, hogy hány évig szeretnék kint maradni.
– Milyen feladatot kapott a felszentelése után?
– Júliusban utaztunk ki, novemberben szenteltek, és decemberben már kiküldtek Atalaya városába káplánnak. Ez az Andoktól keletre, Amazóniában van, az Ucayali folyó mellett. Indiánok lakják, shipibók, ashaninkák és más törzsek. A plébánosomnak rengeteg idejét vonta el, hogy az iskolában tanított, ezért a pasztorális teendők oroszlánrésze rám várt. De nemcsak Atalayában dolgoztam, hanem amikor lehetőségem volt rá, fogtam a hátizsákomat, és elindultam a folyó menti falvakba csónakkal. Lassanként egyre nagyobb területet tudtam így bejárni.
– Hogyan lehet elkezdeni az evangelizációt egy teljesen ismeretlen indián faluban?
– Nem kell különleges „attrakcióra” gondolni; odamegy az ember, bemutatkozik, és kész. A legjobb persze, ha más mutat be. Néha nevetségesnek tűnő aprósággal lehet a bennszülöttek közelébe férkőzni. Például sokszor hivatkoztam arra, hogy valamilyen különleges halat szeretnék enni, azt keresem. Ilyenkor mindig szívesen segítenek. Ha kérik, misézek nekik, de ez nem általános. A korábban arra járt hithirdetők általában a környéken élő fehéreken vagy meszticeken keresztül akarták megközelíteni az őslakosokat, és ez óhatatlanul torzulásokhoz vezetett. A földbirtokosok ugyanis sokszor ezen az úton is a függőség kialakítására törekedtek: ők írták össze a keresztelendőket, majd a megkereszteltektől elvárták, hogy náluk szolgáljanak.
– Ez nagyon veszélyes gyakorlat.
– Igyekeztem is megszüntetni azzal, hogy közvetlenül az indiánokkal vettem fel a kapcsolatot. Így a hitismeretek köre is bővült, mert a keresztelendőktől megköveteltem, hogy legalább egy hónapig tanuljanak. A birtokosok persze azt mondták, hogy mindez fölösleges. Minek a hitoktatás, hiszen ezek csak állatok… Állatok? – kérdeztem. Állatokat nem szoktunk keresztelni. Nem volt könnyű elfogadtatni ezt az új rendszert. A legtöbb eredményt a shipibók falvaiban sikerült elérnem, mert ők teljesen külön éltek, és a földbirtokosok csak néha-néha törtek be hozzájuk, hogy elvigyenek valakit kényszermunkára, talán tartozásai fejében. Ezekben a külvilágtól elzárt falvakban tanítgattam a gyerekeket és a felnőtteket. Magammal vittem a hangszeremet is, együtt énekeltünk. Az indiánok nagyon muzikálisak. Megismertük és megszerettük egymást. Ha úgy adódott, részt vettem a falu közös munkájában is, halászatban, mezőgazdasági teendőkben. Esténként miséztem nekik. De előfordult, hogy olyan területen, ahol protestáns lelkipásztor működött, közös istentiszteletet tartottunk az indiánoknak.
– Gondolom, ez a munka teljes embert követel.
– 1980-tól kezdve már egy shipibó faluban éltem. Tíz évig tartott ez az időszak. Nem volt plébániám, de a szentségeket kiszolgáltattam, és volt a kereszteltek részére matrikulakönyv is. Ekkor már egészen világos volt előttem, hogy az indiánok számára nem lehet szó szerint lefordítani a hitigazságok megfogalmazását. A katekizmust sem fordítottam, hanem igyekeztem az ő gondolatviláguk szellemében kifejezni az egyház tanítását. Ez persze mindössze az első lépés, és csak akkor mehetünk tovább, ha valamit már megértettek.
– De Peruban már legalább ötszáz éves a kereszténység; jezsuita, domonkos és ferences missziók működtek az országban. Ezek nem hagytak nyomot?
– Magyarországon pedig ezeréves a kereszténység, mégis megdöbbentően hézagos az emberek vallási ismerete. Minden nemzedéknek saját magának kell megharcolnia a hitéért. Peruban egyébként a kereszténység inkább a hegyvidéki indiánok, a kecsuák körében tudott gyökeret verni, Amazóniában kevésbé. Az emberek keresztényeknek tartják magukat a folyó mentén is, de szinte semmit sem tudnak a kereszténységről, és tovább élnek a saját szokásaik, legendáik és hitviláguk.
– Nem lehet könnyű ezen változtatni.
– Európában ugyanúgy tovább élt egy sereg, kereszténység előtti szokás; az emberek mind a mai napig olyan babonákban is hisznek, mint a szerencsétlenséget okozó fekete macska vagy az újságokban megjelenő horoszkóp. Miért lenne ez magasabb rendű, mint az indiánok jó és rossz szellemekbe vetett hite? Persze számunkra olykor nagyon különös az indiánok ősi szokásainak a továbbélése. Én is megdöbbentem, amikor egy hegyvidéki indián, egyébként tanult ember, mérnök, azzal állított be hozzám, hogy áldjak meg egy emberi koponyát, amelyet a házán kívánt elhelyezni az ártó szellemek ellen. Nagyon megdöbbentett, és nem tettem meg neki. De ne felejtsük el, hogy a katolikus liturgia is számtalan olyan elemet tartalmaz, amely egy külső, esetleg más kultúrában felnőtt szemlélő számára pogányságnak tűnhet. Mit gondolhat például egy vallási kérdésekben járatlan indián a tömjénezésről? A shipibók a dohányfüstöt fújják egymásra, ha el akarják kergetni a gonosz szellemet.
– Bizonyos szokások azonban aligha egyeztethetők össze a kereszténységgel.
– Ez a dohányfüstfújás viszonylag ártalmatlan dolog. Ám az inkulturáció kérdése nagyon összetett. Ki vagyok én, hogy változtatni akarjak az életükön? Bekéredzkedem hozzájuk, vendég vagyok náluk, és nekilátok machetével irtani a házigazda kertjét? A kereszténység annak idején rengeteg olyan szokást épített be, amelyik aligha tartozik a hit lényegéhez. Az imaórák rendje a római katonai őrjáratokhoz igazodott, a templomok alakja és szerkezete a régi vásárcsarnokok és bíróságok nyomán alakult ki. A karácsony időpontjának kiválasztását egy római ünnephez igazították. A teológusok például remekül meg tudják magyarázni a templomokban elhelyezett szobrok és képek jogosultságát, de ha megkérdezünk egy-egy perui hívőt, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy sokan úgy vélik, a chapi Szűzanya szobra jobban megsegíti őket, mint a guadelupei. Mi pedig arra törekszünk, hogy ezeket a sokszor pogány eredetű szokásokat rákényszerítsük az indiánokra. Ellenben az amazóniai indiánoktól például nagyon idegen a képek és szobrok tisztelete. Teljesen értelmetlen az ő világuktól gyökeresen eltérőt rájuk erőltetni.
– Ez a szemlélet változást jelent a sokfelé elterjedt régi gyakorlathoz képest.
– 1992-ben, az evangelizálás ötszázadik évében a szentatya meghirdette az új evangelizációt. Új lelkesedéssel, új módszerekkel, új kifejezésmódokkal kell az igét hirdetnünk. Ez maga az inkulturáció szüksége. Az inkulturáció napjainkban már hittudományi fogalom, avagy teológiai párhuzam Jézus megtestesülésével. Et Verbum caro factum est. VI. Pál pápa írta, hogy ha a hit nem válik kultúrává, akkor nem teljesen megértett és megélt. A kenózisról van szó. Ahogyan Jézus elhagyja az Atya dicsőségét, és emberré lesz egy adott kultúrában, a választott zsidó nép fiaként, úgy a missziós is hátrahagy mindent, és szinte „újraszületik” egy számára ismeretlen kultúrában. Mindent elölről kell kezdenie, a világra vonatkozó ismeretek megszerzését is, de nem mondhat le keresztény identitásáról és keresztény életéről. Aztán később eljön az az idő is, amikor már az evangéliumot hirdetheti nemcsak tanúságtétellel, hanem megfogalmazott és kimondott hitigazságokkal is. Általában nem szoktak ennyit megkövetelni a missziós atyáktól vagy a laikusoktól. De elengedhetetlen, hogy legalább egy „interkulturális párbeszéd” létrejöjjön a hit igazságainak megismertetésében. Vagyis én nem kényszeríthetem rá senkire se a hitet, hanem fölkínálhatom Jézus örömhírét, és magam is tanulok ebben a horizontális kommunikációban.
– Mit gondol a legfontosabbnak a hithirdetés szempontjából?
– Az inkulturáció mindenekelőtt a nyelv elsajátításával lehet sikeres. Meg kell ismernünk egy nép gondolatvilágát, hogy tudjuk, milyen földbe ültetjük a jó magot. Nagyon fontos, hogy ne kényszerítsük rá bizonyos szokásainak elhagyását, hanem hagyjuk, hogy az emberek magukat kijavítva vizsgálják felül, mi az, ami csakugyan nincs összhangban az evangéliummal. Ez egyáltalán nem lehetetlen feladat, mert hamar észreveszik, hogy milyen sokféle rabság és függőség van az ő kultúrájukban is. A szellemektől való félelem, egymás kihasználása, a szeretetnélküliség, a kisebbrendűségi érzés: mind-mind rabságot jelent. Ezekről kell tudni lemondani ahhoz, hogy a szeretet szabadságára juthassanak.
– Milyen elemeket tud integrálni a liturgia a helyi szokásokból?
– A mise mindenütt mise. Sokszor azonban szomorúan látom, hogy az Andok indiánjai megjelennek ugyan a liturgián, de kicsit passzívak, és amikor a szertartás véget ér, akkor „bontakoznak ki” igazán, a körmeneteken és egyéb paraliturgikus szokások gyakorlása alkalmával. És mintha a két világ nem kapcsolódna szervesen egymáshoz. Úgy tűnik, azoknál a népeknél tudott a kereszténység mély és erős gyökeret ereszteni, ahol az evangélium hirdetésekor az első misszionáriusok már a kezdet kezdetén is figyelembe vették a helyi kultúrát. Mint Cirill és Metód a szlávoknál. Szent Pál sem akarta a pogányokra ráerőltetni azokat az ószövetségi előírásokat, amelyeknek a megtartása nem tartozott az örömhír lényegéhez. Bizonyos értelemben minden népnek megvan a maga saját, külön Ószövetsége; és ez nem más, mint az az út, amely Krisztushoz vezet. Erre kell építeni.
– Hogy áll ez a hatalmas vikariátus papi, szerzetesi hivatások tekintetében?
– Nagyon kevés a hivatás. Az egyik legfontosabb feladat ezen a területen a hivatásgondozás megszervezése. Az a tapasztalatom, hogy azok az indiánok, akik papnak készülnek, legföljebb a filozófiáig jutnak el, és ott elakadnak. Egészen más az életfelfogásuk, mint az európaiaké. Számukra szinte leküzdhetetlen akadályt jelent a görög-római alapokon nyugvó, hagyományos nyugati filozófiai eszmefuttatások elsajátítása.
– Fel lehetne építeni egy hagyományos indián világképre alapuló filozófiai rendszert, amely alkalmas teológiai igazságok megfogalmazására?
– Ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, csak sajnos nincs, aki megcsinálja. Úgy gondolom, hogy kezdetben az indiánoknak nincs szükségük az egyébként roppant értékes nyugati filozófiai rendszerre, amely eredetileg a biblikus nyelven megfogalmazott hitigazságokat próbálta meg lefordítani egy másik jelrendszerre. Egyelőre ezt ki kellene hagyni a teológiai képzésből, vagy elég lenne vázlatosan megértetni a lényegét. Ellenben elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy a teológiai tanárok alaposan áttanulmányozzák az indián fogalomrendszert, hogy az őslakosok fogalmaival próbálják meg kifejezni a teológiai igazságokat.
– Püspökként a papképzésen kívül mire szeretne még összpontosítani?
– Nagyon fontos elérnünk az őslakosok jobb társadalmi megbecsülését. Nem jó misszionárius az, aki magabiztosan csak tanítani akar. Először meg kell értenünk az indiánokat, a párbeszéd csak ezután indulhat meg. Akkor lesznek a kereszténységben is nagykorúak, ha saját maguk fogják fel, mi az, ami összeegyeztethetetlen a Jézus Krisztusba vetett hittel. Egy jól tanuló gyereknek biciklit veszünk bizonyítványosztáskor, de tudjuk, hogy
Menczer Tamás
Menczer Tamás: Magyar Péter Dopemannel vitázik, de a lényeggel nem mer szembenézni
