Julianus barát és a keleti magyarok

Fontosnak tartotta a XIII. század elején a tőlünk keletebbre eső pogány népek keresztény hitre térítését az egyre erősödő dominikánus rend. E missziós munka egybecsengett azzal az érdeklődéssel, mely középkori őseinkben élt a keleten maradt magyarok iránt, akikről olykor kósza hírek érkeztek, bár azt pontosan senki sem tudta, hol is élnek valójában. A hiedelem, mely a középkorban csöppet sem volt megalapozatlan, oly sokáig tartotta magát, hogy Kőrösi Csoma Sándor a XIX. század elején sem kívánt mást, mint a mitikus őshazát meglelni, illetve e legendák homályába vesző rokonokkal találkozni. 1232-ben négy dominikánus szerzetes kerekedett fel, hogy keleti rokonaink nyomára bukkanjon. Három esztendeig bolyongtak szárazon és vízen. Egyikük, Ottó, magát vándor kereskedőnek álcázva „eljutott egy pogány országba”, ahol talált néhány magyart és tőlük megtudta, merre is élnek keleti rokonaink. Közéjük eljutnia viszont már nem sikerült, mert társai sorra kidőltek mellőle. Ottó hazatért, újabb szerzeteseket toborzott, és megint útnak akart indulni, de váratlanul meghalt.
1235-ben az ifjú Béla király hathatós támogatásával újabb négy szerzetes kelt útra. Bizáncból a Kaukázusig jutottak, ám a tatároktól rettegő helybeliek közt kísérőt nem sikerült találniuk. Ketten közülük úgy kimerültek, hogy visszafordultak. Ketten viszont – Gerhardus és Julianus – továbbhaladtak. Gerhard a Volga partján elhunyt, a magára maradt Julianus viszont egy mohamedán pap szolgálójaként eljutott a Volga és a Káma összefolyásánál elterülő Nagy-Bolgárországba.
Ricardus barát, aki később Julianus útjáról jelentést írt a pápának, ezt jegyezte fel: „Megtalálta őket a nagy Etil folyó (a Volga?) mellett. Kik látván őt és megértve, hogy keresztény magyar, nagyon megörültek. Körülvezették házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak… Mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt. Mind pogányok, semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak. Úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, ló- és farkashúst esznek, kancatejet meg vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban. A régiek hagyományából tudják, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, de hogy pontosan hol élnek, erről nincsen tudomásuk. A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudtak diadalmaskodni felettük… Julianus találkozott a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul (perzsául) és persze tatárul. Ő azt mondta: a tatárok Németország ellen készülnek, de még várnak egy másik sereget, melyet a perzsák ellen küldtek…”
Julianus, bár marasztalták, hazatért, és 1236 karácsonyán meg is érkezett Magyarországra. A pápa személyes beszélgetésre Rómába hívta. 1237-ben újabb négy szerzetes indult el kelet felé – akiket három társával hamarosan Julianus is követett –, de a tatárok roppant támadása miatt céljukat elérni már nem tudták, csak Szuzdalig jutottak.
Julianus arról tudósít, hogy a tatárok Magyarországot sem fogják kímélni. Beszámol még a barbárok hadviselésének módjáról, nyilazótudományukról, tízes és százas katonai alakzataikról és szörnyű kegyetlenségükről. Híreit a közeljövő eseményei pontosan igazolták. Értesülésével egybecsengett Batu kán baljós levele, melyet királyunkhoz intézett, s melyben IV. Bélát többek között arra inti: „Üdvösebb lenne, ha önként behódolnál nekem.”