Könyvek Casanovái

Bevezető az esszérovathoz

Valami bűzlik Magyarhonban. Nem a szekrényekből kidőlő csontvázakra, nem a fizetési mérleg hiányára, nem apagyilkosságokra gondoltam. Mindezeknél orrfacsaróbb jelenségre: a műkritika dögjeire. Zöldessárgán puffadó, miazmatikus szagokat árasztó, partra vetett nyomorúságra, amelynek ma még az emlékezete is terhes a túlélőknek. El kellene ásni, vagy újraéleszteni – de sem ehhez, sem ahhoz nincs gusztusa senkinek.
Hányan hányféleképpen sírták már el, hogy sem könyvkiadónak, sem bírálónak, sem olvasónak nem érdeke a tiszta logikájú, pártatlan ítélkezés. Mert a kiadó üzleti érdekeit, a bíráló baráti kapcsolatait, megélhetését, az olvasó fogyasztói lendületét veszélyezteti az esetlegesen aluldicsérő műbírálat. Ostobaság. Hányan hirdették sértődötten, hogy a hivatásos kritikustábor gyávákra és mamelukokra osztható. Helyi érdekű Olimposzaik tetején pedig ott trónolnak az esztétafenségek, mindenhatóan és fenyegető felhőkbe burkolózva, hogy egyetlen szavukra, nyakatekert kinyilatkoztatásukra szolgahad siessen kőbe vésni az újabb és újabb parancsolatokat. Aki pedig egyik oldalnak sem tol szekeret, mert hisz az irodalmi, művészeti érték függetlenségében, ha úgy tetszik, isteni mivoltában, nomád kritikus marad, akit ideig-óráig befogadnak ugyan jó emberek, de farkasordító magány, peremvidéki vándorlás lesz a sorsa. Igaz, ennek is megvan a maga romantikája, ám az inkvizíciót végül ő sem kerülheti el.
Valami bűzlik Magyarhonban.
A közvetítés, az egységtudat hullája. Ha nincs kritikai élet – vagy ami van, az vegetatív, lekenyerezhető, rejtőzködő –, ki várhatná el, hogy az irodalom, a művészet közügy legyen. A bírálat megszólít, válogatni segít, beszélgetésbe von, bosszant – így kíváncsivá tesz. Ha egy társadalom még nem elég érett a kriticizmusra, a gondolkodói lelkiismeretességre, mely a közösségi és egyéni lét általános gondjait fogalmazza meg, tekintet nélkül szavazóbázisokra, fogyasztási szokásokra, divatra vagy kinyilatkoztatásokra, ott túlságosan nagy tér jut a csordaszellemnek, a csordaembereknek. Nincs ennél nagyobb baj.
Van egy műfajunk, amelyet a csordaemberek nem igazán szeretnek. Mert kritikai és közvetítő. Mert a párbeszéd- és párbajképesség egyedülálló műfaja. Mert minden egyszerre.
Mi az: nem szépirodalom, mert nem képzeletbeli, nem filozófia, mert nem rendszeralkotó, nem értekezés, mert szenvedélyekkel traktál? Mi az, amit mindenki írhat, csak dölyfös és műveletlen ember nem, amiből árad a szókratészi nevetés, és ami eltörli a tudományos rabszolgaságot? Ami volt és nincs, minduntalan kisiklik az irodalomelmészek kezei közül, így poétikai skandalumnak tetszik? Igen, az esszéről van szó – semmi biztosat nem tudni róla. A rossz nyelvek szerint eszszét bárki tud írni, csak némi stílusérzékre és kompilációs tapasztalatra van szüksége. S ehhez a formához elfuserált írók-irodalomtudósok fordulnak utolsó mentsvárként, akik szigorúan tárgyszerű tudományos értekezések helyett mélykék novellákkal, mélykék novellák helyett rágós bölcselkedésekkel traktálják az olvasót.
Kötve hiszem, hogy mindez igaz lenne. Akadnak persze sarlatánok, grafomán közhelyhuszárok, álművelt zsurnaliszták, mindenkori kurzuspartizánok és műkedvelő könyvtárosok, akik szent kötelességüknek tartják cirkalmas és vákuumüres elméncségeiket világgá kürtölni. A rossz nyelvek állítását legalábbis megkérdőjelezi, hogy irodalom- és művészettörténetünkben, természettudományos berkeinkben, bölcseleti irodalmunkban manapság még mindig (egyre inkább?) lámpással kell keresni a vérbeli esszéírót. Tagadhatatlanul vannak átruccanók, vasárnapi kísérletezők, csikorgó nyelvű hegyi öregek – az esszéista magatartásforma azonban jószerével hiányzik. A feledés, a bizalmatlanság homálya olyan műfajt sújt, mely kijelentéseit olykor bensőséges személyességgel hitelesíti, előfeltevéseit és magát a tárgyat is állandóan fölülvizsgálja, körbejárja, kritizálja, miközben történeti hangoltságú marad. Olyan műfajt sújt, mely a szabad és előkelő műveltség, az irodalom, a civilizáció és civilizáltság találékony és közérdekű beszédének műfaja. Könnyen gyanú ébredhet hát bennünk, hogy irodalmunk, társadalmunk kritikai életének, illetve már-már szagló élettelenségének gondja nem szakítható el egészen a magyar esszé gondjától.
Vallás- és polgárháborúkban, földrajzi és tudományos felfedezések zűrzavarában született meg a műfaj a XVI. században: valaki toronyszobájába vonult, s egyszerűen rácsapta az ajtót a kinti káoszra. Montaigne, a szülőatya valósággal kilép korából: útja a háborúk és interregnumok királyságából a szellem eszményi köztársaságába vezet.
Könyvtáram kerek, írja a francia, aki művészi színvonalra emelte a könyvember-létet, a létformát, amely köré óvón emelkedik a művelődéstörténet bástyája. Nem tömlöcként, hanem a szellemi nyíltság és sóvár kíváncsiság bensőséges otthonaként. E kerek könyvtár, a mértékletesség, a tekintélytisztelő, ugyanakkor -romboló klasszicizmus tere arra figyelmeztet, hogy „az állandó betűéhség éppen olyan bűnös foglalkozás, mint számos többi vétkünk. Bűn az egyéniség ellen (…), hagyd a könyveket, ha úgy érzed, hogy erődet kiszívja, lelkedből pedig kiűzi a vidámságot.” Arra emlékezteti a mindenkori olvasót, hogy értelme „csak azokból a gondolatokból és képekből húz hasznot, amelyek teljesen beleivódtak”. E könyvtár végső soron azt jelzi, mint Gyergyai Albert írja Montaigne-portréjában, hogy miképp építsük egésszé műveltségünket anélkül, hogy a filológia vagy a készen kapott, megkövült gondolatok lidércei megszabadítanának életkedvünktől és természetes személyiségünktől.
Mert az esszéíró mindig kicsit dendi is, aki stilisztikai akrobatamutatványaival, rugalmas és képzeletgazdag tárgyválasztásával, iróniájával vagy filozofikusságával lázad az intellektus és a hagyományértelmezés rimái ellen. Esszét lehet írni tulipánokról, mint Addison, a reggeli felkelés gyötrelmeiről, mint Leigh Hunt, gyilkosságról mint szépművészetről, akár De Quincey, hogy csak a klasszikusokat említsem. Az esszéíró éppen e látványos viszolygásával kanyarodik vissza a propaganda kifinomultabb formáihoz: a humanista propagandához.
Mégis: az esszé az aktualitáshoz leginkább kötődő, a zajló szellemi folyamatokra leginkább érzékeny szépirodalmi-publicisztikai műfaj. Manapság sokan panaszkodnak, hogy a magyar sajtó szellemi, nyelvi színvonala soha nem látott mélypontot ért el. Hogy elpattant az irodalmi érzék és az újságírás vérségi köteléke: dadogók, robotra kötelezett sajtójobbágyok töltik meg a lapok hasábjait. Emlékezzünk: az esszé boldogabb kultúrákban eredetileg a társadalmi nyilvánosság közkeletű műfaja volt, mely napi, heti sajtótermékekben invitálta csevegésre, közös elmélkedésre az igényesebb olvasót. Boldogtalanabb kultúrákban, mint nálunk és szerte Kelet-Közép-Európában, messiási szerepeket is ráterheltek e könnyeden létnehéz műfajra: kultúránkban a történelem, az irodalom, a kettészakadás, a sorstalanság gondjait is meg kellett volna oldania. Az első és másodgenerációs nyugatos esszé, Babitsék, Halász Gáborék, Szerb Antalék, Németh Lászlóék műfaja a kultúraféltés, a válságtudat, az apokaliptikus előérzetek koloncait vonszolta magával, s lett irodalmi műveltségünk egyik csúcspontja. A könyvek Casanovái kiléptek bibliotékájukból, leszálltak elefántcsonttornyukból, hogy a toronylét, a tiszta szépségtudat borsóit hányják falra.
Nem könnyű úgy írni, hogy ne csikorogjanak a szavak a közéjük rakódott könyvportól; hogy ne kábítsanak a zsurnalizmus olcsó parfümjével, és hogy ne vésődjenek maguktól kőtáblákba, mint parancsolatok. Nem könynyű úgy fogalmazni, s még kevésbé kérdezni, hogy nemzeti és egyetemes, sajátos és általános, aktuális és örök összhangba kerüljön, már a megszólalás stílusában is.
Új rovatot indítunk hát egy elkötelezetten konzervatív, egyszersmind a legtöbb kötöttségre fittyet hányó műfajnak – stílus és újságírás, közeli és távoli réges-régi házasságát igyekezve felidézni. Hogy szóhoz jussanak azok is, akiket az összhang nosztalgiája, az egységvágy, a tisztes vita dilemmái gyötörnek. Az esszé elveszettnek hitt tájakra kalauzol, a zavar erotikájával izgat, mert benne munkál a remény. Történelmünkbe, az egyetemes európai szellembe (mely ma már leginkább csak hagyomány) vetett remény.
Mondhatjuk, aki toronyszobában él, az fölülről bámészkodhat a világba. Tekinthetjük e helyzetet kivonulásnak, kockázatmentes, menekülő életnek is. De tekinthetjük az elszigeteltséget végső, halálosan komoly összpontosításnak, amint személyiség és hagyomány egymásból építkezik, az esszéíró történelme elválaszthatatlanul összefonódik a kultúra egyetemes történelmével. A toronyőr műveltségünk, léthagyományaink és barbárságunk folytonosságának őre. A magyar kultúrának ismét nagy szüksége volna fölülnézőkre, megkomolyodott szellemi Casanovákra. Az esszéista szellemi létformájára. Montaigne így ír erről a toronyszobáról a maga szelíd öniróniájával: „Egy toronyban lakom, amelynek tetején naponta hajnalban és alkonytájt egy nagy harang kongat Ave Mariára. Zúgásától reszket a torony is. Eleinte alig viseltem, ma már úgy hozzászoktam, hogy ügyet sem vetek rá, s már fel sem ébreszt.”
Könyv és történelem. Új betűk, tolmácsok, könyvtárrabok mint a sors szolgái. És egy hozzánk, a mi távoli tájainkra is elzengő harang szolid zengése, mely nem szűnik meg figyelmeztetni esszéirodalmi és kritikai életünk nyomorúságára. A polémia, a tisztázás, az önazonosítás öröklődő keservére: hogy egyszer majd eléggé szabadok és elegánsan műveltek lehessünk, ráébredve irtózatos történelmi felelősségünkre. Bennünket talán még felébreszthet. Mert amint Kerényi Károly mondta, a sziget nem a kivonulás, hanem a betörés pontja.